2016. máj.
08.
Túszejtés a fővárosban XVI.

A 16. rész

ÖTÖDIK RÉSZ

1.

 

A jelenet hasonlított egy amerikai filmre, amikor a gengszterek megtervezik a tökéletes betörést. Érdekes módon ez Evelynt kifejezetten feldobta, s emiatt most először bizonytalanodott el, vajon nem tényleg az a buta liba-e valójában is, aminek olykor számításból mutatja magát. Ivan Griscsuknak mindez szemlátomást rutinmegbeszélésnek tűnt, tucatnyi hasonlót élhetett át. Komoly arccal bólogatott, praktikus közbevetéseket tett, számolt, elemzett. Deximnek is bizonyára volt része rengeteg nagyszabású tárgyalásban, de bűncselekményben – és ez Evelynnek szent meggyőződése volt – még nem. Ebben különbözött a két férfi, s noha Evelyn maga is részesévé készült válni egy bűncselekménynek, mégis érzett némi erkölcsi fölényt Griscsukkal szemben.

A kis ház, amiben a megbeszélés zajlott, egy dombvidéket borító erdő közepén állt, minden lakott helytől távol, még a jelentősebb turista útvonalak is elkerülték. A fővárostól ideális távolságra, nagyjából ötven kilométerre lehetett. Dexim szerint ez lényeges, mert viszonylag gyorsan ide lehet érni a túszokkal, viszont nincsenek szem előtt.

A találkozási pontra, a megyeszékhelyre, még a délután folyamán, három különböző irányból érkeztek: Evelyn vonattal és gyalog, Dexim busszal, Griscsuk pedig autóval. A sajátját a pályaudvar parkolójában hagyta, és egy régi üzlettársa által lopott, hamis rendszámmal ellátott kocsival hozta ki az erdőbe a másik kettőt, akiknek nem sok fogalmuk lehetett róla, pontosan merre is járnak. A civilizált vidékek és országutak elhagyása után rákanyarodtak egy földútra, ami mind meredekebben és mélyebben vágott bele a hegybe. Eleinte még láttak néhány hétvégi házat, de errefelé már nem építkeztek.

            - Nem is hittem volna, hogy ilyen elhagyatott helyek vannak még az országban – szaladt ki az újságírónő száján.

            - Katonai terület volt. Ne csodálkozzanak, ha esetleg taposóaknára lépnek, vagy hirtelen vegyifegyver-támadás éri magukat…

            Griscsuk nevetett a poénon, a másik kettő nem találta teljesen abszurdnak az elhangzottakat.

            - Nemsokára ez is ki fog épülni. A honvédség karban tartja az utat, a megye pedig lassacskán megkezdi a felparcellázást.

Arra a kérdésre, hogy a ház, ahová érkeztek, kié és mit keres a katonai terület közepén, Griscsuk a vállát vonogatta.

- Egy bizalmas barátom használja. És a vidék már nem katonai terület. Csak volt. De ne kérdezzék, hogyan jutott hozzá. Annyit tudok csak mondani: kapcsolatok. Ebben az országban minden kapcsolatok kérdése.

- És ezek régi kapcsolatok? – kérdezte óvatosan Dexim.

- Még a szovjet időkből – bólogatott komolyan Griscsuk. – De ne kíváncsiskodjanak, különben egyikünk sem jut ki innen élve soha…

Most is egyedül nevetett a viccén.

A kétszintes háznak volt egy aránylag civilizáltan felszerelt pincéje, amit azonban csak rejtekajtókon és vastag páncélzaton keresztül lehetett megközelíteni. Griscsuk körbevezette őket.

- Idebent térerő sincs – vigyorgott az ukrán. – Nem mintha nem koboznánk el tőlük a telefonjukat…

Mindannyian sokkal jobban érezték magukat, amikor kijöttek a pincéből, és ismét a napfény világított nekik. Dexim elővette kis lap-topját, és bekapcsolta. Rövid ideig kattintgatott, aztán a képernyőn fényképek jelentek meg.

- Három embert választottam ki. Mi is hárman vagyunk, tehát mindenkire jut egy személy. Az akciót egyszerre kell lebonyolítani, mert ha kiderül, mi történik, megerősítik a célpontjaink őrizetét. A lehető legjobb megoldást akartam választani. Birnako például utálja a feleségét, tehát a kisujját sem mozdítaná érte, és éppen az ellenkezőjét érnénk el annak, amit akarunk.

- Hagyná a fenébe, és még hencegne is, hogy lám-lám, következetes politikusként a saját rokonáért sem tárgyal az emberrablókkal – szólalt meg Evelyn. A két férfi türelmesen végighallgatta, csak összevillanó tekintetük jelezte bizalmasan véleményüket a nőkről, akik a legevidensebb dolgot is megmagyarázzák.

- Gänsének viszont a felesége a mindene. Az anyját kis korában elveszítette, gyerekeik nincsenek. Margarine számára anya, szerető, barát… Nélküle meg van zavarodva. Ha elveszítené, olyan lenne neki, mint ha a fél karját vágnák le.

- Ez egyértelműnek látszik – bólogatott az ukrán.

- Birnakóval nehezebb a dolgunk. Semmilyen emberi érzése, semmilyen normális kapcsolata nincsen. Látszólag. De, mint mindenki, ő is sebezhető. Az ő gyenge pontja a fogyatékos öccse. Talán a házassága is emiatt romlott meg.

- Ezt miből gondolja?

- Birnakónak volt egy elszólása a saját keresztjéről, amikor velem beszélt. Sikerült utánanéznem; rendszeresen látogat egy intézetet, amely szellemi fogyatékosokkal foglalkozik. A fickó a saját nevén él ott évtizedek óta.

- Én már mondtam korábban is Iannak – szólt közbe ismét Evelyn -, hogy nem tartom jó ötletnek, ha egy fogyatékost akarunk elrabolni. Személy szerint is kétségeim vannak, de a megítélése a dolognak…

- Nem az a célunk, hogy népszerűséget szerezzünk, Azt akarjuk bebizonyítani, hogy a politikusok a saját érdekükben bármit felvállalnak, bárkin átgázolnak, az átlag polgárral viszont nem törődnek.

- De úgy tudunk legjobban ellenszenvet kelteni a politikusokkal szemben, ha magunkat rokonszenvesnek állítjuk be. Ha az emberek nekünk drukkolnak.

- Ez nem focimeccs, ahol drukkolnak valamelyik csapatnak. Ez egy kísérlet.

Evelyn beleegyezően bólintott.

- De nem bántjuk, ugye?

- Csak ha minden kötél szakad – vetette oda könnyedén Dexim, de látva a nő riadt arcát, nevetve hozzátette: - Persze, hogy nem. És végül nézzük Mink barátunkat.

- Van két fia – szólt közbe Griscsuk.

- Így van. Adja magát a dolog. Sokáig Rollón hezitáltam, de ő az állambiztonságiaknál dolgozik, ráadásul úgy vettem észre, a belügyminiszternek a nagyobbik fiú, Robert a kedvence.

- A nudista? – vigyorgott Griscsuk.

- Ő az.

- Na, ezt elvállalom…

- Én is így terveztem. Margarine az enyém, mert ő ismer engem, és nem fog gyanakodni. A fogyatékoshoz Evelyn mint újságíró bejuthat. Magának marad a nudista. De lehetőleg ne meztelenül hozza.

 

2.

 

Margarine először borzasztóan bizarrnak tartotta az ötletet, hogy Ian Deximmel együtt látogasson el a túszdrámában kivégzett unokaöccse, Petr sírjához. A temetésen a kormány képviseletében megjelent a belügyminisztériumi államtitkár, és akkor ezt Margarine elégségesnek vélte. Most azonban Dexim olyan ékesszólóan magyarázta el a telefonban, mennyire gesztusértékű lenne, ha a miniszterelnök felesége („A first lady, kedves Margarine”) virágot vinne a sírra.

            - Valamilyen médiaeseményre gondol, Ian?

            - Nem, nem, szó sincs róla. Csak szeretném, ha látná a hantot, a feliratot, hogy élt 16 évet…

            - Hogyne – bólogatott a nő megrendülten, s most először érezte, hogy talán hatnia kellett volna a férjére, foglalkozzon kicsit többet az áldozatokkal és rokonaikkal. – Eléggé be vagyok táblázva, de…

            - Mindössze egy óráról lenne szó. Odaviszem, letesszük a virágot, váltunk pár szót, és vissza is fuvarozom.

            Most itt ült Dexim autójában. Éppen csak Alfrednek, az őrizetével megbízott egység parancsnokának szólt, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri.

            - Ugyan már, Alfred – mosolygott az asszony. – Dexim úr régi ismerősöm. Nem fog elrabolni.

            Így aztán kettesben vágtak neki az útnak. Margarine elegáns kosztümöt vett az alkalomra, a csokor virágot, amit személyesen választott, a hátsó ülésre tette. Egy darabig csöndben ültek, utána közömbös dolgokról – időjárásról, forgalomról – beszélgettek. Margarine érezte a feszültséget, de a különleges helyzetnek tulajdonította. Nem gyanított más célt Dexim ötlete mögött, mint egyfajta kegyeleti gesztust, s természetesen némi befolyás-növekedést, ami egy állami megrendelésekből is élő vállalkozó esetében normális.

            Elhagyták a várost, a környező dombok felé kanyarodtak, letérve az autóútról egy elhanyagolt, kátyús mellékútra. Margarine-nak fogalma sem volt, melyik temetőben helyezték végső nyugalomra a fiút, eddig fel sem merült benne, hogy esetleg vidéken.

            - Messzire megyünk? – kérdezte aggódva.

            - Nem, nem. Mindjárt ott vagyunk.

            Az asszonynak hirtelen rossz érzése támadt. Fel akarta hívni a férjét, de a táskáját, benne a mobillal, a virág mellé, a hátsó ülésre dobta. Erőt vett magán, s a tájat figyelte. A műszerfalon a digitális óra 12,10-et mutatott.

 

3.

 

Az intézet igazgatója nem esett hasra attól, hogy az állami televíziótól érkezik valami kis riporternő, hogy filmet készítsen. Mivel azonban ők is közpénzekből működtek – nem is kevésből –, nem utasíthatta vissza. A személyzet, sőt az ápoltak azonban nagy izgalommal várták, amikor megtudták, hogy a híradóban rövid kis hír lesz róluk, és néhányan talán látszódni is fognak a tévében.

            - Evelyn Ladogan vagyok – nyújtotta a kezét az igazgatónak.

            - Egyedül érkezett?

            - Hoztam kamerát – mutatta fel a kis videót. – Igazán nem rabolom sokáig az idejüket. Csak néhány vágóképre van szükségem, és egy-két kisebb interjút csinálnék. A kormány el akar vonni pénzeket az egészségügyből, és ennek kapcsán bemutatnánk néhány…

            - El akar vonni? Nem is tudtam.

            - A költségvetés előkészítése során felmerül mindenféle – magyarázta Evelyn, és bennfentesen kacsintott. – Ilyenkor szivárogtatnak nekünk is információkat, hogy teszteljék a várható reakciókat.

            - Na igen, ezt ismerem.

            Még váltottak néhány udvarias mondatot, aztán az igazgató elnézést kért, és fontos dolgaira hivatkozva rábízta Evelynt az egyik gondozóra.

            - Ismerem a tévéből – mosolygott a fiatal férfi lelkesen. – Volt valami riportja a túszügy kapcsán. Igaz? – A nő bólintott. – Mit szeretne látni? – folytatta készségesen.

            - Az ápoltak mindennapi élete érdekelne legjobban. Jó lenne megfigyelni őket természetesen közegükben, mondjuk a szabadidő eltöltésében…

            - A legjobbkor jött. Délelőtt foglalkozáson vannak, de ilyenkor, ebéd előtt kimehetnek a kertbe. Van egy veteményesünk, ezt részben terápiás céllal is használjuk, ami ott terem, jórészt a konyhára kerül. Aztán a kosárpályánk – mutatott előre, miközben a dróthálóval elkerített terület felé tartottak -, ott most is játszanak. Előre megyek.

            Kinyitotta a kaput, és az intézet udvarából átjutottak a hátsó kertbe. Evelyn pontosan ismerte az alaprajzot, tudta, hogy a telek végében egy kis tó helyezkedik el, annak a túlsó partja már a külvilág. Ott parkolt le az autójával. A tó mentén kezdődik a kerítés, kijutni tehát csak úszva lehet. Van egy régi vaskapu, de azt nem használják. Ormótlan, rozsdás lakattal zárták le, amit megfelelő szerszámmal el lehet távolítani. Ezt Evelyn már meg is tette, mielőtt bejött volna.

            - Mikor van az ebéd?

            - Pontosan délben, úgyhogy lassan itt az ideje – nézett a karórájára. – Kivel szeretne beszélni?

            Evelyn körbejártatta a tekintetét. Rögtön kiszúrta Josefet, Birnako öccsét. Pity-pangokat szedett, lefújta a termésüket, és a csupasz szálakat összekötözte. Gyorsan másfelé pillantott, és találomra egy nőre mutatott, aki a pálya széléről figyelte a kosármeccset.

            - Jöjjön, bemutatom neki.

            Az ápolt meglepően értelmes arccal hallgatta végig, mit is akarnak tőle. Amikor a kamerát meglátta, szélesen elvigyorodott.

            A fiatal ápoló udvariasan magukra hagyta őket, de a közelben maradt, ha szükség volna rá. Evelyn pár percig mindenféléket kérdezett, és úgy tett, mintha figyelne a válaszra. Közben mind gyakrabban nézte meg az óráját.

            Már majdnem dél volt, amikor az ápoló odalépett hozzájuk.

            - Bocsánat, ebéd idő van, ezt elég szigorúan vesszük…

            - Jaj, de kár! – sajnálkozott kétségbeesetten a nő. – Még mindenképpen kellene egy férfi beteggel is interjút csinálnom. – Gyorsan körülnézett, mint aki sebtében akar választani, s rábökött Josefre. Közben a legcsábosabb mosolyát villantotta a fiatalemberre. – Itt maradhatna még egy kicsit?

            - Nem bánom – bólogatott az ápoló. – De ne maradjanak szem előtt, mert kikapok a főnöktől…

            Megszólalt az étkezésre hívó gong, mindenki csapot-papot hátrahagyva indult az épület felé. Josef is ment volna, de megállították.

            - Nézd csak, Josi! – fogta meg a fiatalember Birnako öccsének a vállát. – A hölgy a tévétől jött. Beszélne veled.

            - Ebéd van – rázta makacsul Josef a fejét, és nem nézett egyikükre sem.

            - Nem szeretnél szerepelni a tévében?

            - A tévében? – csillant fel a szeme. – Szeretem a tévét.

            - A hölgy beszélget veled, és benne leszel a tévében.

            - Ebéd van – ismételte meg, és indult az épület irányába.

            Az ápoló sajnálkozva széttárta a karját. Evelyn azonban intett neki, hogy hagyja magukra.

            - Látta az Esőembert, Josi?

            - Láttam. Elmennek autózni.

            - Szeretne autózni, Josi?

            - Nem szabad.

            - De most szabad. Jöjjön, autózunk.

            Josef bizonytalanul billegett egyik lábáról a másikra. Az ápoló ott állt tőlük nyolc-tíz méterre, és várta, mi lesz.

            - Menjen csak be – kiáltotta neki Evelyn. – Elsétálunk a tóhoz, és tíz perc múlva visszakísérem az ebédlőbe.

            - Jó – egyezett bele a fiatalember. Joseffel kapcsolatban nem kapott különleges utasítást. Mivel Birnako titkosszolgálati főnökként mindig inkognitóban jött, az intézetben Josef nem élvezett különleges státuszt. Az igazgató persze, egyedüliként, tudta, hogy VIP-beteggel van dolga, de éppen a konspiráció miatt munkatársai előtt ez sosem került szóba.

            Evelyn tehát viszonylag simán hátrasétálhatott Joseffel a tóhoz.

            - Lemaradok az ebédről – siránkozott a férfi, egyhelyben ugrált, mint aki meg is fordulna, de menne is tovább.

            - Nem marad le. Csak beülünk az autóba, és megyünk egy kört.

            - Én vezetek.

            - Nem, Josi, azt nem lehet.

            - Hol az autó?

            - Ott.

            Kinyitotta a nehéz, rozsdás kaput, és kiléptek. Sokkal zökkenőmentesebb volt, mint gondolta. Betessékelte Josefet az első ülésre, aztán beült a volánhoz.

            - Kösse be magát!

            Mivel nem mozdult, Evelyn áthajolt előtte, lehúzta a biztonsági övet, és becsatolta. Aztán indított.

            - Autózunk! Jaj de jó, autózunk! – kiabálta a férfi.

            Kifordultak a füves ligetből, és döccenős földutakon a találkozási pont felé indultak. A műszerfalon 12,12-t jelzett az óra.