2009. febr.
23.
Hunnia - 34. rész
- Ez már a Sátán világa… - mondta Szepesi Ernõ, a mátyáskúti polgármester feleségének, aki ekkor ijedt meg elõször komolyan.
A SÁTÁN VILÁGA

- Ez már a Sátán világa… - mondta Szepesi Ernõ, a mátyáskúti polgármester feleségének, aki ekkor ijedt meg elõször komolyan. Az utóbbi hetekben, de talán a függetlenség kivívása óta egyre inkább, Szepesi bizonytalan volt, rossz kedvû. „Ideges”, magyarázta a környezete, bár nem értették, miért, hiszen amiért harcoltak, amit célul kitûztek, az megvalósult.
- Nem, nem valósult meg – ellenkezett Szepesi, amikor Székely Levente is ezt hozta fel érvként. – Az a világ, amilyenben mi élni szeretnénk, az már soha nem tér vissza.
- A világ mindig változik… - vélte a kormányzó.
- Nem! Vannak alapvetõ értékek, vannak emberi tulajdonságok, van egy isteni rend. Ez elveszett. Jön a globális összeomlás, minden irányból.
- Ugyan, Ernõ, nem kell a világ összes gondját a válladra venned. Mindig voltak problémák, ennél nehezebb körülmények között is éltek emberek évezredeken keresztül. Néhány szarházi bolsevik miatt csak nem fogunk mindannyian a Dunának menni…
Szepesi ingerülten közbevágott:
- Nem errõl van szó! A szegénység, a betegség, a bûn jelen volt mindig. De nem uralkodott el. Nem hatotta át a világot úgy, mint most. És egyszerre támadja a teremtett világot és az embert. Igen, igen! – kiáltotta Szepesi már-már eszelõsen, mivel a kormányzó szája szegletében apró mosoly jelent meg. – Én félek. Rettenetesen félek!
- Mitõl, Ernõ?
- A globális felmelegedéstõl, a természet fellázadásától, az ökológiai katasztrófától. Élhetetlen lesz a Föld, nem lesz levegõ, nem lesz tiszta víz… Miben nõnek fel a gyerekeink? Amellett az emberek lelkét ugyanúgy megmérgezte a Sátán. A pénz, a fogyasztás a mindenük. Gyûlölnek mindenkit, legyilkolják a saját magzataikat, a bûnözõk a tisztességes embereket, a kisantant polgárai a magyarokat, s mindehhez a rendõrségnek annyi szava van, hogy még jobban üldöz bennünket, mert a valódi bûnözõkkel nem mer ujjat húzni. De tán nem is akar…
- Ez így van, Ernõ. Így van Magyarországon évek, sõt évtizedek óta. De hát ezért akartunk elszakadni, igaz? Mit izgatod magad ezen?
- Mert nem lehet elszakadni. Nem tudsz kimenekülni a világból. Mert átjönnek a Dunán, mert a savas esõ, a légszennyezés, az ózonlyuk nem nézi, hol kezdõdik Hunnia. Nincs felettünk burok.
- Persze, de hát az egész világot nem bírjuk megváltoztatni.
- Pedig az kéne…
- Erre nekünk nincsen erõnk…
- Akkor felesleges játszani az eszünket. A világ beteg. Karanténba vonulhatsz, de az kevés. A kórokozót kell elpusztítani. Oltással, antibiotikummal, lázcsillapítóval. Azt be kell adni. Orvosok legyünk, Levente, ne remeték!
A kormányzó megrázta a fejét.
- Nem tudjunk megváltoztatni a világot. Mindenki csak magán és a közvetlen környezetén segíthet. Ha lenne mindenhol egy mag, amelyik ezt a terápiát elvégzi, meggyógyulhatna az egész. De ez nem a mi felelõsségünk. Mi tesszük a dolgunkat ott, ahol vagyunk.
- Nem értesz. Annak a kultúrának, annak a civilizációnak, amiben én élni szeretnék, vége van. Jön a barbarizmus. A káosz. Az erkölcstelenség, a gazemberek uralma. Így nem lehet élni…
- Igen, Ernõ, ezt néhányan láttuk már évek óta. De az emberek többségét nem zavarta. Megszavazták a Sátán katonáit, önként választották a hanyatló civilizációt. Az kell nekik: barbarizmus. Hát egyék meg!
- Nem, Levente, oda kell menni hozzájuk, és megmondani, hogy ha normálisan akarnak élni, tegyenek érte. Tagadják meg, zavarják el a Sátánt!
- Megmondtuk. Nem fogták fel. Lehet, hogy nem is zavarja õket. Honnan tudod, nem akarnak-e így élni?
- Nem akarhatnak. Értelmes ember nem akarhat így élni.
- Szerinted ezek értelmes emberek? Akik eltûrik, hogy kifosszák õket, eltûrik, hogy hazudjanak nekik, eltûrik, hogy tolvajok, rablók, gyilkosok röhögjenek a képükbe…
Szepesi Ernõ lehajtott fejjel ült.
- Igazad van. Nekem már nincs rá erõm, hogy ez ellen küzdjek.
- Itt nem is kell küzdened ellene. Itt rendes emberek élnek, akik tudják, milyen a normális világ, és nem akarnak másmilyent. Hunniában nem harcolnunk kell a rombolás ellen, hanem építkezni. Mert itt mindenki építkezni akar.
- Nekem már erre nincs erõm. Én lemondok a polgármesterségrõl.
A kormányzó megvakarta a fejét.
- Ezt most hivatalosan mondod, vagy barátian?
- Hivatalosan. Kérem a felmentésemet. Csinálja más, akiben van tûz, és hisz benne, hogy lehet eredményre jutni. Én az hittem a rendszerváltáskor, hogy most aztán jó világ jön. Keservesen csalódtam, de volt még bennem erõ, fölálltam a padlóról, és végigcsináltam veletek ezt az elszakadást. De most már nem bírom.
- Miért – kérdezte kissé sértõdötten Székely -, Hunniában is csalódtál?
- Nem, nem Hunniában. A körülményekben. Azt gondoltam, minden megoldódik. De sem a globális bajokat, sem a magyarság problémáit nem tudom kizárni a tudatomból. És látom, hogy a világ rohan a vesztébe. Ez minket is magával fog sodorni. De ha valami csoda folytán mégsem sodorna, akkor is: van értelme száz négyzetkilométeren Robinsont játszani?
Székely arca megkeményedett.
- Igazad van.
- Na látod.
- Igazad van, hogy lemondasz. Hit nélkül ezt nem lehet csinálni. Kiírjuk a rendkívüli polgármester-választást. Én személy szerint – mondta, s talán meg is hatódott – köszönöm a segítségedet, és a régi Szepesi Ernõ erejét, tüzét…
Kezet fogott vele. A titkárnõje közben már jelezte, hogy sietnie kell egy másik programra. Kikísérte Szepesit.

+++++++++++++++++++++

Zárkövy elveszítette állását az Yvette magazinnál, jóllehet elhatárolódott saját magától, vagyis attól, hogy politikai felhangoktól sem mentes színdarabját bemutatták Etelváron. A mû megírásával azonban eljátszotta a magyarországi médiát kézben tartók bizalmát; nyíltan felfedte, hogy nem tartozik a táborhoz. Ahhoz a bandához, amelyik elszabotálta a rendszerváltáskor az igazságtételt, a nemzeti vagyonnak a nemzet kezébe jutását, a bolsevik ideológia terjesztõinek végleges és látványos bukását; ahhoz a társasághoz, amelyik lehetetlenné tette a nemzet újraegyesítését, amelyik szlovákokat és románokat megelõzõ buzgalommal szajkózta a határok sérthetetlenségét, miközben Európa ezen részén tucatnyi határ változott meg néhány év alatt. Ahhoz a bandához, amelyik hatalomra juttatta Medgyessyt és Gyurcsányt, lejáratta a nemzet értékeit, nevetségessé tette az összetartozást szimbolizáló jelképeinket. Kiárusította az országot, és ezt lenyomta az emberek torkán pénzért, kitüntetésért cserébe. És aki nem tartozik a bandához, az stigmatizálttá válik, kiírja magát a „kultúremberek” sorából; könyvkiadó, közszolgálati televízió vagy akár a bulvár nem kíváncsi rá, érdemeit elhallgatják vagy kigúnyolják. Annak nem marad más, mint a szamizdat világa, a néhány, kevés pénzbõl készített és az állami támogatásoktól, a multik hirdetéseitõl távoltartott médium; a második nyilvánosság, amely nem képes áttörni az elsõ falát – s ez még a nagyritkán véletlenszerûen hatalomra jutó jobboldali kormányok alatt is így marad.
Zárkövy, aki eddig nem foglalkozott különösebben politikával – noha megvolt azért a véleménye a hatalom gyakorlóiról -, hirtelen a dolgok közepébe cseppent. Ha õszinték akarunk lenni, már megbánta az egészet. „Jobb lett volna, ha ülök a fenekemen, és beérem az Yvette-féle ostoba kis írásokkal…”
Mivel a sarki virágárus formálisan kiröhögte, amikor betoppant néhány bánatos fokföldi ibolyával (Zárkövy ugyanis a lakásban ibolyákat termesztett, volt vagy tucatnyi cseréppel, különbözõ színekben), és felkínálta eladásra. Gyorsan belátta, hogy ebbõl nem fog megélni.
- Én csak az íráshoz értek – panaszkodott Somlyai doktornõnek, az élettársának.
- Hát akkor keress olyan munkát, ahol írni kell.
- Jó vicc – dünnyögött az író. – Ez meglehetõsen kockázatos szakma…
Másnap délután azonban váratlanul felhívta egy ismerõse, a Ludányi fõorvos féle csapatból. (A nyugdíjas nõgyógyász rendszeresen összehívta azokat, akik nála születtek hosszú praxisa folyamán, így az egykori „babák” megismerkedtek egymással.)
- Hallom, hogy jártál – mondta a fiatalember. – Kéne valami állás, mi?
- Á, eléldegélek valahogy…
- Kár. Pedig lenne számodra valami.
- Mégis micsoda? – kérdezte Zárkövy, s igyekezett flegmának maradni, nehogy a másik érezze rajta a mentõövbe akadó fuldokló diadalmas lélegzetvételét.
- Van nekem egy utazási irodám…
- Ja, ilyen ügynök kellene? Aki rábeszéli az ipséket, hogy menjenek Görögországba, amikor se kedvük hozzá, se pénzük rá? – kérdezte egy kicsit csalódottan.
- Nem, nem. Abszolút a szakmádnál maradhatnál.
- Írjak útikönyveket? – vonta fel Zárkövy a szemöldökét. Ilyesmit még sosem csinált, de arról hallott már, hogy ha valaki nagyon megszorul, bármilyen munkát elvállal. Hát õ most éppen megszorult. A másik Ludányi-bébi azonban a fejét rázta. (Bár ez nem látszott a telefonban.)
- A honlapunkra kéne írni. Tudod, remek kis utazásokat szervezünk, amirõl bõven van élményanyag, és mégis hitelesebb, ha egy résztvevõ írja meg a csodálatos kalandjait, irodánk tökéletes szolgáltatásait, mintha mi reklámozzuk.
Zárkövynek kezdett derengeni.
- Menjek el a cégetekkel ide-oda, és írjam meg?
- Felesleges elmenni. Csak írd meg.
- Írjam meg fejbõl?
- Naná. Elõveszel néhány útikönyvet, megnézed a programfüzetünket, aztán kitalálod és leírod. Fantáziád van, írni tudsz… A valódi utasaink ezt nem tudnák olyan plasztikusan megfogalmazni, mint te. Te viszont író vagy…
- De hát ez nem regény. Nem fikció. Ezzel becsapjuk a többieket.
- Nem csapunk be senkit. Az utak tényleg romantikusak, szépek, a turistáink jól érzik magukat…
- Ez akkor is hazugság. Éppen most ütöttem meg a bokám némi politikai felhangok miatt. Nem veszem el a miniszterelnök kenyerét. Kérd meg, hogy hazudjon róla õ a blogjában.
A fiatalember nevetett.
- Látod, ez a hangvétel kell. Ebben egyébként nincs semmi csalás. Mindenki tudja, hogy ezek az élménybeszámolók csak kamuk. Épp úgy nem hiszi el senki, nem veszi komolyan senki, mint Gyurcsány ígéreteit. Folklór. De valahogy mégis van hatása. Az emberek azt mondják: ezt a déltengeri hangulatos szigetet csak kitalálta valaki, ilyesmi csak a filmekben van. De mégis befizet rá, mert felajzotta a fantáziáját…
- A szocialistákat is megszavazzák a végén. Pedig mindenki tudja, hogy hazudnak, de valahogy felajzza némelyek képzeletét…
- Ne keverjünk politikát legalább abba, amiben nincs…
- Az egész ország ettõl ilyen – legyintett Zárkövy. – Csupa kamu, csupa hazugság, noha mindenki tudja, hogy az, mégis elhiszi, vagy legalábbis nem tesz ellene semmit.
- Hát, sajnálom…
- Mennyit fizetnétek? – kérdezte hirtelen Zárkövy, mielõtt a másik megszakítja a kapcsolatot.
- Mondjuk húszezret egy-egy jó történetért.
Az író a fejét vakarta. Nem éppen az Yvette-nél megszokott tarifa, de nincs abban a helyzetben, hogy válogasson.
- Oké – egyezett bele.
- Ezek végül is szépirodalmi szövegek egy író tollából. Tíz év múlva akár ki is adhatod kötetben.
- És saját néven?…
- Isten ments! Az úgy hiteltelen. Majd kitalálsz kamu neveket. Béla bácsi; Gizike; a Haralambusz házaspár; Rómeó és Júlia; a Szabó család. Ilyenek…

++++++++++++++++++

Az etelvári Szindbád étteremben a szokásos esti forgalom volt: több asztalnál is ettek, néhányan csak egy-egy ital mellett beszélgettek. Fiatalok, középkorú házaspárok, sõt egy család is, akik a kamasz fiú születésnapját ünnepelték. A halk duruzsolást csak néha szakította meg egy-egy nevetés a fiatalok asztala felõl.
Ekkor nyílt az ajtó, és öt kigyúrt, középtermetû férfi lépett be. Nem helybéliek voltak, s a Kádár-kori Kék fény mûsorban azt mondták volna rájuk: kreol bõrûek. Hangosan beszélgettek, illetve szimplán ordibáltak. Letelepedtek az egyik asztalhoz, de mivel nem volt ott elég szék, kirántották a szülinapos kamasz fiú alól, aki a földre huppant. Ezen harsányan röhögtek. A fiú apja félig felemelkedett ültébõl, de a felesége a karjára tette a kezét. A mozdulat azonban nem kerülte el a galeri figyelmét.
- Mi van, he? Valami nem tetszik?
- Hozzá’ sört! – kiáltottak rá a pincérre, a tulajdonos, Szathmári Ferenc legkisebb fiára.
- Ez nem kocsma – felelte higgadtan.
A fickó felállt, odament Szathmárihoz, és mellbe taszította.
- Nem szolgálsz ki, mert cigányok vagyunk?
Az öreg Szathmári ekkor lépett ki a konyhából. Arcán látszott a felindultság, remegett a hangja is, bár igyekezett palástolni.
- Ez egy étterem. Ha inni akarnak, menjenek valamelyik kocsmába. A Duna túlsó partján – tette hozzá.
- Majd te mondod meg, hová menjünk, mi?
A legnagyobb Szathmári fiú, aki a banda érkeztekor az üres asztalok díszítését rendezgette, most elõvette mobiltelefonját.
- A Szindbádból telefonálok. Öt férfi balhét csinál…
Eddigre már az egyik odaért, kiverte a telefont a kezébõl, s szinte ugyanazzal a mozdulattal a Szathmári fiút is megütötte. Kést húzott elõ, s vérben forgó szemmel körülnézett, mint aki áldozatot keres.
- Ez hiba volt! Rendõrvér is fog folyni…
Nem tudta folytatni, egy csattanás hallatszott, a hasához kapott, és összeesett. A következõ pillanatban mintegy tíz fõs kommandó nyomult az étterembe, köztük egyenruhás rendõrök és a hun gárda tagjai is. Három gárdista a vacsorázókat terelgette ki gyorsan, a többiek közrefogták a maradék négy támadót. Ötödik társuk a rendõrök vezetõjének iménti célzott lövésétõl leterítve egyelõre a földön jajveszékelt.
Mire a cigányok felocsúdtak, már géppisztolyok csöve meredt rájuk.
- Dobják el a késeket, kezeket tarkóra!
- Meglõttétek az öcsémet… - hápogott az egyik.
- Téged is meglövünk, ha nem emeled fel a kezed…
- Nem lehet…
- A közrend érdekében mindent lehet.
A négy férfit belökdösték a rendõrautóba, ötödik társukhoz mentõt hívtak. Szathmári Feri bácsi lelkesen szorongatta a rendõr kezét.
- Köszönjük.
- Mi lesz, ha visszajönnek? Ötször ennyien? – kérdezte az egyik vacsorázó vendég.
- Maga helybéli? – kérdezett vissza az egyik gárdista.
- Nem, csak vacsorázni jöttem át az Alföldrõl.
- Hát maguknál biztos tehetetlenül, széttárt karokkal várnák õket. Mi másképp várjuk a bûnözõket.
- Ebbõl óriási baj lehet…
- A baj a tehetetlenségbõl van. A rendbõl még sosem lett baj.

+++++++++++++

Molnár Zoltán úgy érezte magát, akár James Bond. Hamis személyi iratokkal, zsebében a hun titkosszolgálattól kapott pénzzel, fejében a megtanult anyaggal – adatok, személyek, fényképek, körülmények, idõpontok – vágott neki a magyarországi útnak.
Elõször is terepmunkára ment, szemtanúkat próbált találni, és tartani egy kis helyszíni szemlét. A legjobb kiindulási pontnak a merénylethez legközelebbi falu kocsmáját tartotta. Beült hát egy sörre, és szóba elegyedett a helyiekkel. Szerencséje volt, mert a környéken az elmúlt száz évben ez számított a legnagyobb eseménynek, és még most is, hetekkel késõbb, könnyen szóra lehetett bírni bárkit. Természetesnek vették, hogy az idevetõdõ idegennek errõl meséljenek. Ráadásul az a férfi, aki biciklijével elõször ért a helyszínre, szintén ott volt.
- Feri vagyok – mutatkozott be. - Nem járok gyakran ide – szabadkozott, s nem is tûnt idült alkoholistának.
- Tényleg maga ért oda elsõnek?
- Hát a vonat utasait nem számítva, igen. Kora reggel tekertem haza. Éjjeliõr vagyok a fatelepen… Hallottam egy rettenetes nagy durranást a hátam mögött. Na, mondom, valami felrobbant. Mert olyan volt teljesen. A vasúti töltés mellett kerekeztem, szembe jött is a vonat. Megfordultam, a vonat közben elment mellettem, hallom, hogy veszettül fékez, csikorogtak a kerekek… A mozdonyvezetõ biztosan látta a dolgot…
- A mozdonyvezetõt késõbb kihallgatták?
- Meghalt.
- Meghalt? – csodálkozott Molnár. – Úgy tudtam, két utas volt az áldozat.
- Késõbb halt meg – szólt Feri. – Úgy hallottam, elgázolta egy autó…