2016. márc.
27.
Túszejtés a fővárosban XIII.

A történet folytatódik - XIII. rész

6.

 

Alex az utóbbi napokban úgy viselkedett, akár egy gép. Az érzelmeit nem engedte felszínre törni, mintha ő nem is volna itt; éppen csak tesz-vesz, akár egy élettelen automata. Reggelit készített a gyerekeknek, elindította őket az iskolába (Fred közben meggyógyult, s bár az orvos kiírta, nem akart otthon maradni). Felsöpört a konyhában, bekészítette a ruhát a mosógépbe, és hosszan, alaposan áttanulmányozta a programok leírását, míg kiválasztotta a legmegfelelőbbet. Közben felébredt a kicsi. Őt fel is kellett öltöztetni; ez meghaladta a képességeit. Ráadta ugyanazt a melegítő alsót, meg valamilyen trikót, amit a túszejtés napján is viselt.

            - Anya meg fog szidni – hüppögte a gyerek.

            - Miért? – vakkantotta Alex, egy pillanatra kizökkenve a gép szerepéből.

            - Ki kellett volna tenni a szennyesbe.

            - Hát tedd!

            - De mit vegyek fel?

            - Melyik a te szekrényed?

            Megmutatta. Kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy másik pólót.

            - Ez jó lesz – állapította meg.

            - A nadrág jó?

            A gyerek a vállát vonogatta.

            - Kérdezzük meg anyától!

            Alex tekintete az előszobai falra tévedt, ahol a tucatnyi – elsősorban a gyerekeket különböző korban ábrázoló – fotó között Paula mosolygott vidáman. Nem sokkal az esküvő után készült, de alig változott azóta. Már persze nem számítva a…

            Alex hirtelen felkapott egy tányért a mosatlan edények közül, és a falhoz vágta. A gyerek, aki a tiszta ruhában szinte büszkén állt a helyiség közepén, most riadtan behúzódott a sarokba, és sírás gyanánt szűkölni kezdett.

            - Semmi baj – mondta gyorsan Alex, és mintha újra a gép beszélt volna. – Csak apa nem akar ma mosogatni.

            Riadtan körülnézett; az elmúlt percek szinte kiestek a tudatából. A tévékészülék be volt kapcsolva (talán ő kapcsolta be, miután a nagyok iskolába mentek, hogy ne legyen olyan bántó a csend?), és a miniszterelnök beszédét közvetítette, aki a balmákokat tette felelőssé a véres drámáért. Alexből újra előtört a düh.

            - Hoztad volna ki őket élve, te szemét! – kiáltotta a tévének. Egy másodpercig úgy tűnt, a következő tányért a képernyőhöz dobja. De meggondolta magát, és inkább kikapcsolta.

 

7.

 

A morowiai sajtó hangosan és egységesen követelte a kormánytól, hogy – ha egyáltalán eszébe jutott volna – sürgősen függesszen fel mindenfajta tárgyalást az esetleges autonómiáról. A terroristák semmiképpen sem érhetnek célt. Sőt, többen felvetették (nem csak újságírók, hanem közéleti személyek és politikusok is), hogy a hadsereg küldjön egységeket a tengerparti területekre, járőrözzenek Igrán, és tartóztassák le Borót, aki minden valószínűség szerint a túszdráma hátterében áll. Evelyn nem láthatta, Gänse milyen elégedetten dörzsöli a kezét a hírek olvastán (s néhány telefonnal további hasonlókra ösztönzi a médiát), de nem szerette az ennyire egyértelmű helyzeteket. Olyan közel kerülhetett volna ehhez az ügyhöz, mint talán senki, a felettesei mégis megtiltották, hogy foglalkozzon vele. Legutóbb kiküldték a városi tóhoz, hogy készítsen riportot a közeledő nyári örömökről; a csónakázó párokról, a vitorlázókról és a napozókról. „Tiszta Riviéra! Ez jöjjön át!”, kapta az instrukciót.

            Evelynt azonban egyáltalán nem érdekelték sem a napfürdőzők, sem a parti sétányon csókolódzó szerelmesek. (Ráadásul a város egyik legforgalmasabb utcája éppen a sétány mellett haladt el, így a romantikának sokat ártott a fullasztó benzingőz és a kivénhedt buszok hangos zötyögése.)

            Noha minden orgánum Boró nevétől volt hangos, ő alig jutott szóhoz. Evelynnek az interneten kellett rákeresnie, hogy találjon valami nyilatkozatot a Bacike elnökétől. Ebben Boró részvétét nyilvánítja valamennyi áldozat hozzátartozóinak (tehát értelemszerűen a terroristákénak is, ami önmagában is kiverte a morow kommentelőknél a biztosítékot), majd kifejti, mennyire szomorú, hogy a morow kormányzatból – és sajnos a morow népből is – hiányzik az empátia. Noha fel kellene ismerniük a párhuzamot: ahogyan ők, a morowok végre megszabadultak az elnyomásból és a Szovjetunió széthullásával államot alapíthattak, akceptálhatnák ugyanezt a törekvést a kisebb testvérnél. Ehelyett úgy viselkednek a balmákokkal, ahogyan velük viselkedtek az oroszok.

            Miután végzett a sétálgatók kikérdezésével és az operatőrrel sikerült felvetetni néhány remek vágóképet, Evelyn elköszönt a kollégáitól.

            - Találkoznom kell még valakivel – magyarázkodott, és eltűnt a Szeptember hetedike sugárút forgatagában.

            A parkoló autók között nem volt nehéz ráakadnia a sárga Mercedesre. Legalább két helyet elfoglalt, kicsit kijjebb is állt, mint a többiek. Ráadásul kettőt villant is az országúti fényszórója, mintha pislogna. Evelyn beszállt az anyósülésre. Griscsukot nem látta azóta, hogy csuromvizesen kikászálódtak a rendőrségi csapatszállítóból, és telefonszámot cseréltek. Különös módon nem tűnt elkeseredettnek, kétségbeesettnek vagy szomorúnak. Nem is fogyott az átélt izgalmak hatására. Sokkal inkább úgy festett, mint akit majd szétvet a tettvágy.

            - Nem követték?

            - Ugyan ki követne? – felelte erőltetett nevetéssel a nő.

            - Erre mindig gondolni kell. A maga szakmájában különösen.

            Evelyn magában mosolygott ezen a konspirációs játékon; gyerekesnek érezte, s már bánta is, hogy belement ebbe a kalandfilmbe illő találkába. Griscsuk azonban tiszta szemekkel nézett rá, és eltekintve attól, hogy az akcentusa miatt olykor komikusan beszélt, véresen komolynak látszott.

            - Mit tud a tengerfenék alatt talált kőolajról? – kérdezte.

            - Amit mindenki. Gazdag lelőhely van az ország szárazföldi lemezének meghosszabbítása alatt, ami évtizedekre megoldhatja Morowia energiaszükségleteit.

            Griscsuk cinikusan felnevetett.

            - Illetve hatalmas pénzt jelenthet néhány embernek.

            - Bizonyára jövedelmező vállalkozás, persze.

            - Annak, aki kitermeli, és annak, aki eladja.

            - Nem adja el senki. A kitermelési jogért tudtommal két cég indult a közbeszerzési pályázaton, és a Central Petrol nyert. Ha nincs a túszdráma, talán már alá is írták volna a szerződést.

            - Pontosan.

            Griscsuk a kesztyűtartóból előhúzott egy dossziét, és a nő ölébe ejtette.

            - Egy régi ügyfelemtől kaptam – mondta sejtelmesen. – Le van nekem kötelezve. Így mondják? A Central Petrol a fúrások során kifizetett egy hihetetlenül nagy összeget szakértői díj címén egy Cipruson bejegyzett cégnek. Egy olyan cégnek, amely soha az életben semmi mást nem csinált, mint erről az olajlelőhelyről írt egy szakvéleményt, aztán meg is szűnt.

            - Igen? – húzta fel Evelyn a szemöldökét, mert még nem értette pontosan, hová akar az ukrán kilyukadni.

            - Ennek a cégnek három tulajdonosa van. 5 százalékban egy bizonyos Walter Moss, akinek a fia a Central Petrol alelnökének üzlettársa egy másik vállalkozásban. De ez a mi szempontunkból lényegtelen. A másik 95 százalékon mit gondol, kik osztoznak?

            - Fogalmam sincs.

            Griscsuk felnyitotta a nő ölében fekvő dosszié fedelét, és lapozgatott a papírok között.

            - Bocsánat – szólt, mert a helyzet elég idétlennek tűnt, amint Evelyn lábai között matatott. – Tessék! – húzott ki egy lapot, és rábökött a cégbejegyzésre. – Fritz Gänse és Georg Birnako.

            - Na nem! – rázta meg a fejét a nő, és elvette Griscsuktól a papírt.

            - De bizony. Gänsének és Birnakónak személyes anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy a Central Petrol kapja meg a kitermelési jogot.

            - Nem értem. Mi köze ehhez a túszejtésnek?

            - Fogalmam sincs. De megeszem a sapkámat, ha nincs összefüggés.

            - A kalapom. Azt szokták mondani, megeszem a kalapom.

            - Annak sincs több értelme.

            - És én most mit csináljak ezzel? – kérdezte ijedten Evelyn.

            - Használja fel, ahogy tudja. Mindig azt képzeltem, az újságírók élnek-halnak az ilyen információkért.

            - Ha ez kiderül, abba Gänse belebukik.

            - Normális demokráciákban persze. Úgy vettem észre, ez itt még nem alakult ki. Nem mintha nálunk, odahaza, Ukrajnában jobb lenne…

            - Ezt a közszolgálati csatorna nem meri lehozni – rázta meg a fejét Evelyn, és visszaadta a dossziét. Griscsuk elkomorult.

            - Ha senki sem meri kimondani az igazságot, akkor továbbra is játszani fognak velünk a politikusok…

            - Ez mindig így volt… Eddig nem zavarta?

            - Eddig nem vesztettem el a fiamat.

            - Nem a politikusok ölték meg a fiát.

            - Nem? – kacagott fel cinikusan Griscsuk. Vett néhány mély lélegzetet, aztán kinézett az ablakon, figyelte a járókelőket. Amikor megszólalt, a hangjából érződött, hogy sírással küszködik. – Azt tudja, hogy egy másik cég is meg akarta szerezni a kitermelési jogot? Nekik persze semmi esélyük sincs a Central Petrollal szemben, amit a morow kormány támogat. Ők azonban Belus B. Boróval kezdtek tárgyalni.

            - Boróval? Neki aztán végképp semmi hatalma. Hiszen mg csak nem is képviselő…

            - De ha a Balmákföld önállóvá válik és Boró lesz ott a király vagy a köztársasági elnök vagy a csudatudjami, akkor mindjárt más a leányzó fekvése. Jól mondom? Leányzó fekvése…

            - Van ilyen mondás, igen.

            - Tehát ennek az Euras nevű cégnek érdeke a függetlenség. Borónak is érdeke.

            - Ezért szervezték a túszejtést…

            Griscsuk újra keserűen nevetett.

            - Annyira nem lehetnek hülyék, hogy azt gondolják: elrabolnak öt embert, mire a morow kormány visszalép egy ekkora biznisztől. Itt dollármilliárdokról van szó. Tudja, mennyit ér nálunk odahaza egy emberélet? Már ötszáz euróért kapok bérgyilkost. Öt ember, az kétezerötszáz euró. A másik oldalon sok milliárd euró. Melyik ér többet?

            - Ezt nem értem.

            - Talán rosszul fejezem ki magam. Az nem reális, hogy néhány terrorista fenyegetése miatt visszakozzon a kormány. Pláne ebben az országban, ahol semmi hagyománya nincs a terrorizmusnak. Egyáltalán: miféle terroristák voltak ezek? Tudja maga?

            - Honnan tudnám?

            - Nem is érdekli újságíró létére?

            Evelynt bosszantotta az ukrán kioktató stílusa. De nem szólt közbe, mert érdekelte, amit mond.

            - Nem, nem, hölgyem. Ez az egész csak úgy logikus, ha maga Gänse vagy Birnako szervezte a túszejtést.

            - Gänse? Miért?

            - Hogy ürügyet találjon az odacsapásra. Hogy egy életre elvegye a kedvét a balmákoknak az autonómiától és a konkurrens olajcégnek a tárgyalásoktól…

            - Furcsa logika.

            - Nem ismeretlen a történelemben. A spanyol-amerikai háború azért tört ki, mert felrobbantották az Egyesült Államok Maine nevű hadihajóját. Jó ürügy volt a spanyolok ellen. Az USA már nagyon szeretett volna leszámolni velük a közép-amerikai befolyás miatt. Tudja, kik robbantották fel a Maine-t? Maguk az amcsik. Bizony, bizony. De ma már az is közhely, hogy a Pearl Harbour elleni támadásról is volt információja az amerikai hírszerzésnek. De nem akadályozta meg. Hadd jöjjenek a japánok, legyen sok halott, ami után aztán az amerikai közvélemény követelni fogja a háborút. És akkor a New York-i ikertornyok elleni támadásról még nem is beszéltem.

            Azt már végképp nem értette Evelyn, miért kell a New York-i merényletet ide keverni. Griscsuk közben témát váltott, ökölbe szorított kézzel rácsapott a műszerfalra.

            - Azokat kellene jól megmogyorózni, akik nem hozták ki épségben a fiamat. Ennél még én is ügyesebben kiszabadítottam volna. Vannak hozzá barátaim. Jobbak, mint ezek a kommandósok.

            Evelyn kicsit ijedten pislogott a feldúlt férfira. Kezdte kapisgálni, mire gondol, de nem érzett rá erőt, hogy részt vegyen ebben a játékban

            - Ian Deximnek is hasonló gondolatai vannak – mondta kisvártatva.

            Griscsuk felkapta a fejét.

            - Mivel kapcsolatban?

            - Ő is nehezményezi, hogy a politikusok játékszernek tekintik. Úgy vettem észre, nagyon nehezményezi…

            - Nocsak! – töprengett el az ukrán. – Elvihetem valameddig?

            - Inkább kiszállnék.

            - Örültem a találkozásnak. Ha mégis kell a dosszié, csak szóljon.

            - Gondolkodom rajta.

 

8.

 

A túszdrámát követő napokban Igrán, a Balmákföld fővárosában, az első döbbenetet követően a düh határozta meg a közhangulatot. A jámbor balmák népet terroristának, jogos követeléseiket pedig olyan bűnnek állította be az ozergradi kormányzat, amit már a legbékésebbek sem tudtak elfogadni. Az eseményekre eleinte – Borón kívül – senki sem reagált, mostanra azonban megérett egy nagyszabású tüntetés gondolata. A spontán ötletből kinövő megmozduláson végül tízezren vonultak az igrai városháza elé, amelynek erkélyéről többek között a polgármester és az elhunyt Poli nagybátyja, a népszerű ex-futballbíró mondott beszédet. A bírálatból kijutott Borónak is, akit nem tartottak elég keménynek. Hogy megőrizzék a tüntetés politikamentes jellegét, sem a parlamenti képviselők, sem a Bacike vezetői közül nem szólalt fel senki.

            - A politikusok csak beszélnek és beszélnek – szónokolt a játékvezető. – Mi, balmákok, ugyan soha nem szerettük az erőszakot, de amennyire lehetett, ellenálltunk a mindenkori megszállóknak („Úgy van!”), kisebb stiklikkel, trükkökkel mindig jeleztük, mit gondolunk róluk (a tömeg az emlékezetes mérkőzés végeredményét skandálja, a bíró mosolyog), de a történelem arra tanít bennünket, hogy csak határozottsággal érhetünk el bármit is. Ocsmány dolog az erőszak, de már az ősembernél is az kapta a szebb asszonyt, annak jutott nagyobb falat a mamutból, aki megharcolt érte, kikövetelte magának. És ez azóta sem változott semmit. Amíg a kommunizmusban éltünk, azt képzeltük, ha egyszer vége lesz ennek az undorító rendszernek, akkor… Akkor majd lesz végre szabad Balmákföld. Véget ért a rémuralom, és mi lett? A morowok átvették a szovjetek helyét és szerepét, s minden maradt a régiben. S mi újra csak meghúztuk magunkat, civil szervezeteket alapítottunk, s azt gondoltuk, majd összecsinálják magukat Ozergradban, ha előállunk a kulturális egyesületünkkel. Nevetséges. Amit velünk tesznek, az erőszak. Elnyomás, gyilkosság. És az erőszakra csak erővel lehet válaszolni. Egyszerűen nincs más mód. És persze hazudnak, mint mindig, mert ez a lételemük. Mi vagyunk a gyilkosok, a terroristák. Bántottak ezek a fiúk valakit? Nem! Azt mondták öt embernek: egyelőre ne menjetek haza, maradjatok még itt egy kicsit a gimnáziumban, amíg a politikusok hajlandóak lesznek tárgyalni a népünk szabadságáról. Csak ennyit kértek. Nem vágták le a túszok fülét, nem öltek meg senkit. Ismétlem: nem öltek meg senkit! És mit válaszoltak a morow politikusok? Tárgyalnak? A békét keresik? Megpróbálják megérteni a mi szempontjainkat is? Nem! Huszonnégy óra sem telt el, és lemészárolták a fiainkat. („Gyilkosok! Vesszen Gänse!”) Részvétünk a halott túszok rokonainak. De nem a mi fiaink keresték a vérontást. Az ő akciójuk segélykiáltás volt, egy elnyomott, megalázott kis nép kiáltása. És a morow válasz erőszak, vér, pusztítás lett. Mert ők tudják, amit mi most kezdünk megtanulni. Mindig annak van igaza, mindig az győz, aki erőszakot alkalmaz.

            Az igrai tüntetésre válaszul Ozergradban „béke-demonstrációt” tartottak a terrorizmus ellen. Itt is többen felszólaltak, a hangulatot talán az egyik kormánypárti képviselő felszólalása érzékeltette legjobban, aki – dacára politikai szerepének – teljesen úgy beszélt, mint valami civil.

            - Döbbenetes, hogy még a balmákok vannak felháborodva. Hihetetlen, hogy terroristákat mentegetnek, sőt nemzeti hősnek kiáltanak ki. Ez az al-Kaida hangja. Ez nem Európa hangja. Ez szégyen! A kormány küldjön csapatokat a tengerparti területekre, tegyen rendet! Verje szét az erőszakért tüntetőket, tartóztassa le a főkolomposokat! Hogyan lehetséges, hogy még mindig nem indult eljárás Belus B. Boró ellen?

 

9.

 

Georg Birnako kávéval kínálta Fritz Gänsét. Korábban soha nem fordult elő, hogy az államvédelmi hivatal igazgatója saját irodájában fogadja a miniszterelnököt, ezúttal egy tökéletesen megbízható helyszínt kerestek.

            - Itt biztosan nem hallgatnak le bennünket – közölte Birnako.

            „Hacsak te nem hallgatsz le”, gondolta Gänse, de mivel ők ketten ebben az ügyben kölcsönösen szorongatták egymás kezét – és torkát –, tőle nem félt.

            - Úgy gondoltam – folytatta Birnako – az események eljutottak abba a stádiumba, amikor Önnek is mindenről tudnia kell.

            - Én többször említettem, hogy nem bánom, ha nem tudok mindenről.

            - Ez most már nem hangulat vagy óhajtás kérdése. Szeretnék megmutatni egy felvételt.

            A fiókjából elővett egy kis diktafont, amelyből két fülhallgató lógott ki. Az egyiket a saját bal fülébe dugta, s intett Gänsének, helyezze be a másikat.

            - Bő fél éve készült – folytatta az államvédelmi hivatal vezetője. – Ketten szerepelnek a szalagon, az egyik hangot bizonyára felismeri, ő Belus B. Boró. A másikuk Vered Dorbert.

            Gänse összehúzott szemmel pillantott Birnakóra, aki sejtelmesen mosolygott.

            - A mi emberünk – bólogatott.

            - Ő csöpögtette el Boró fejében a túszejtés ötletét?

            - Én nem ezt a kifejezést használnám. Boró készült valami nagy dobásra… De hallgassunk csak bele!

            Boró: Ha úgy gondolod, hogy ebből jól jöhetnénk ki…

Dorbert: Csakis. Nem lennének hullahegyek. Éppen csak elbizonytalanítanánk a Central Petrol vezetőit, miszerint még sincs akkora rend…

Boró: S közben nyugtatgatnánk az Eurast, hogy ez nem komoly, és mi garantálni tudjuk a nyugalmat… Oké, oké. De kellene valaki, aki ezt az egészet, hogy is mondjam… koordinálja. Én mégsem toborozhatok embereket…

            Dorbert: Persze. Ez evidens. Kezdettől így gondoltuk.

            Boró: Lehetőleg amatőrökkel. Nagyon lightosan.

            Dorbert: Lightosan? Ez mit jelent?

            Boró: Hát csak szőrmentén. Egy ilyen operettakció… Nehogy vérontás legyen belőle. Értelemszerűen szükség van egy profi vezetőre, aki maga mellé vesz néhány amatőrt. Akikről nincs karton, akik talán meg sem merik húzni a ravaszt… Érted? Nem igazi terrortámadás volna ez, csak…

            Dorbert: Figyelemfelhívás. Hogy mi is a világon vagyunk.

            Boró: Így van. Taktika. Tudsz szerezni valakit?

            Hosszú csönd. Végül Dorbert megszólal: Van egy dörzsölt figura. Kicsit dilis, de igazi profi.

            Gänse megállíttatta a felvételt, kivette a füléből a hallgatót.

            - Ezek szerint ő a harmadik, aki tud róla, hogy Dilis a mi emberünk volt? Őrá utalt a kormányülés után?

            - Igen.

            - És honnan ismerte Dorbert ezt a Dilist?

            - Én ajánlottam neki.

            - Persze, persze.

            Gänse hunyorgott, a feje tetejét vakargatta. Nem bánta volna, ha itt van Margarine, és megkérdezheti tőle… De Margarine-t ebbe nem vonta bele. Életében először valamit nélküle akart végigcsinálni.

            - Veszélyes lehetett volna, ha Dilis esetleg fogságba esik, és kihallgatják…

            - Szerencsére erre nem került sor – mondta Birnako, és a szeme mintha huncutul villant volna.

            Gänse a diktafonra mutatott:

            - Ezzel most megcsípjük Borót.

            - Meg akarjuk csípni?

            - Hogy a fenébe ne! Szorít az idő. A Central Petrol elbizonytalanodott. Chyson mozgolódik. Napokon belül rövidre kell zárnunk az ügyet. Boró nem tud semmit. Azt hiszi, ő találta ki az akciót. És ez persze igaz is. Hiszen ő adott utasítást a merényletre.

            - Bemárthatja Dorbertet.

            - Vele a látszat szerint vádalkut kötünk. Van ilyen. Eredetileg is ezt terveztük. Mi a szándéka a szalaggal?

            - Tárgyi bizonyíték. Amíg szükséges, vigyázok rá. Ha kicsikartunk Borótól valami vallomást, utána… Titkosítjuk, megsemmisítjük… Ki tudja?

            Gänse sóhajtott.

            - Ki tudja?

            Arra gondolt: bár itt lenne Margarine…

 

10.

 

Dexim nem gondolta volna, hogy a gimnázium portásának lakásába nehezebben juthat be, mint annak idején a miniszterelnök feleségéhez. Pedig így volt. A házat kommandósok vigyázták, és senkit sem engedtek a közelébe. A vállalkozónak végül telefonon sikerült beszélnie Wilhelmmel, aki eleinte húzódozott, de amikor megtudta, hogy az egyik áldozat rokona keresi, rögtön nyitottá vált.

            - Jöjjön ide, majd én beeresztem.

            - Nem biztos, hogy hagyják a testőrei.

            - Marhaság. Nem vagyok rab.

            Ennek tesztelésére tett is egy kis kirándulást a szomszéd utcában, amit ugyan először megpróbáltak megakadályozni („Bármire szüksége van, megkaphatja, csak szóljon!”), de Wilhelm dühösen reagált:

            - Házi őrizetben vagyok? Még a terroristák is lazábban bántak velem, mint maguk! Mire ez a nagy izgalom? Ennyire nem vagyok értékes!

            Végül Deximet csak beengedték.

            - Úgy vigyáznak magára, akár egy államelnökre – mondta a vállalkozó.

            - Láttam magát a tévében – örvendezett Wilhelm. – Petr nagybátyja, igaz? Jöjjön, főzök egy teát. Ezek a kommandósok ellátnak mindennel, csak éppen fogolyként kezelnek. Ő az édesanyám – mutatott egy idős hölgyre, aki a kanapé sarkába süppedve ült, és nem nagyon lehetett eldönteni róla, élő ember-e vagy csak valami plüss dísz.

            - Mi ennek az oka? – értetlenkedett Dexim.

            - Fogalmam sincs. Hivatalosan a biztonságom érdekében van. De hát a túszejtők már meghaltak, nem értem, kinek lenne oka bántani engem. Mindenesetre nagy az érdeklődés, főleg a sajtó részéről, talán őket akarják elriasztani. Azt mondták, nem beszélhetek az újságírókkal.

            - De hát miért?

            - Államtitok. De egy hozzátartozó más.

            Az ablakhoz sétált, elhúzta a függönyt, és kinézett. A szemközti járdán férfi álldogált, kezét a zsebébe süllyesztve, tőle húsz méternyire kis furgon parkolt. Wilhelm mosolyogva megcsóválta a fejét.

            - Úgy csinálnak, mintha én volnék az egyik merénylő. Na, mindegy. Mivel maga nem a sajtó, értelemszerűen a tiltás sem vonatkozik magára. Igaz?

            Fütyült a teáskanna, a portás kisietett a konyhába. A hangra megélénkült a plüssmaci szerű anyuka.

            - Én is kérek teát! – kiáltotta meglepően tisztán és élénken. Wilhelm három csészét vett elő a kredencből.

            - Békebeli polgári milliő – vigyorgott elégedetten. – Én se voltam mindig portás. Na, mindegy. Ami a terroristákat illeti: hát elég szerencsétlenek voltak, annyit mondhatok.

            - Szerencsétlenek? – csodálkozott Dexim.

            - Pontosítok: három szerencsétlen és egy profi. Meggyőződésem, hogy még sose csináltak hasonlót. Már a három fiatalra értem. Beszéltek is róla. A negyedik, az lehetett a szervező. Szerintem, ha egy kicsit is rámenősebben tárgyalnak velük, meggyőzhetők lettek volna. Egész könnyedén kihozhattak volna minket. Ezek a gyerekek még csak nem is lőttek volna. Mint ahogy nem is lőttek.

            - Hogy érti, hogy nem lőttek? És a három halott túsz?

            - Azokat a negyedik lőtte le. Dilisnek szólították. Az is volt. Arról el tudom képzelni, hogy előtte is ölt már embert. Nem egyet. Ebbe golyózhatott bele. Úgy képzelem, valami háborús veterán. Jugoszlávia, Afganisztán, Irak, Ruanda…Mit tudom én.

            - Azt állítja – kezdte lassan Dexim, miközben megfogta a feléje nyújtott csészét -, hogy a túszok életben maradhattak volna, ha a kormány rugalmasabb?

            - A kormány egyáltalán nem tárgyalt velük.

            - Ezt honnan tudja?

            - Ott voltunk összezárva egész végig. Egyszer beszéltek Gänsével. Én is beszéltem vele néhány szót. Mondtam, hogy négy fegyveres elfogott bennünket… Szóval, akkor egyszer beszéltek velük. Később a fiatalok fel akarták hívni a miniszterelnököt, de nem sikerült. Nem vette fel.

            - Nem vette fel?

            - Gondolom.

            - Tehát egész idő alatt nem folyt semmiféle egyeztetés? – hitetlenkedett Dexim. – Nem próbáltak megegyezni?

            - Nem.

            - És a túszokat ez a profinak nevezett emberrabló lőtte le? Az unokaöcsémet is?

            - Így van. Ő már korábban megsebesült…

            - Petr?

            - Nem. Ez a Dilis.

            - Megsebesült? Mitől?

            - A fiúk rálőttek. Az a hülye hangú srác belelőtt.

            - Egymásra lőttek a túszejtők?

            - Igen. Én kis híján megszereztem a fegyvert, de a szemüveges gyerek fejbe rúgott. Egy pillanatig azt hittem, agyonlő. De nem.

            Dexim a fejét csóválta.

            - A saját társára rálőtt, a túszra viszont nem, jóllehet majdnem hozzájutott a fegyverhez?

            - Ezt a Dilist nagyon utálták. Aztán amikor ott vergődött meglőve, a nagypofájú fiatal odament hozzá, és valamit sutyorogtak. Úgy vettem észre, a srácok azt a következtetést vonták le, hogy mindenkinek szét fogják lőni a tökét a kommandósok. És amikor hallottuk, hogy jönnek a kommandósok, a Dilis elkezdte mészárolni a túszokat. A maga unokaöccse nagyon bátor volt. Ráugrott a kislányra, megmentette az életét… Én bebújtam egy asztal mögé. Addigra szerencsére a nagypofájú lelőtte a dilinyóst. Én meg ennek köszönhetem az életemet… Előtte még a Dilis azt kiabálta kifelé a kommandósoknak: „Ne lőjetek!” Érti ezt? Miközben agyonlövi a túszait, kifelé meg kiabál: „Ne lőjetek!” Előtte meg orvost akart hívatni a sebe miatt.

            - Orvost?

            - Na, ezen a nagyszájú is csodálkozott.

            Dexim a teáját kortyolgatta. Hihetetlennek tűnt mindaz, amit a portás elmesélt.

            - Elég furcsa emberrablás volt ez – állapította meg végül.

            - Nekem mondja? – vigyorgott a portás. – Hát micsoda eljárás az is, hogy engem tartanak itt őrizet alatt, mint valami gonosztevőt.

            - Mert maga a szemtanú… Furcsa.

            Wilhelm kissé megszeppenten kapta fel a fejét.

            - Mi bajom lehet? – kérdezte tettetett nemtörődömséggel. – Ha a terroristáknak nem sikerült lelőniük, majd a rendőrség fog? Nevetséges.

            - Én ezen nem nevetnék. Csodálom, hogy engem beengedtek ide.

            - A végtelenségig mégsem tarthatnak bezárva. Hiszen nem követtem el semmit.

            Dexim eltöprengve vakargatta az állát.

            - Vajon mi lehet a kislánnyal?

            - Úgy hallottam, kórházban van – mondta Wilhelm. – Sokkot kapott.

            - Gondolom, őt se szabad látogatni…

            Csöngettek. A portás indult ajtót nyitni. A küszöbön civil ruhás férfi állt, de Deximnek ismerősnek tűnt. Az érkező elnézett a küszöbön álló Wilhelm mellett, tekintete találkozott Deximével.

            - Maga mi a fenét csinál itt?

            - Vendégségbe jöttem.

            - A portás az államvédelmi hivatal védelme alatt áll.

            - Nem akartam bántani – tárta szét a karját, aztán kicsit előrébb lépett. – Maga kicsoda?

            - Georg Birnako vagyok, az elhárítás parancsnoka. Attól tartok, velem kell jönnie.