2016. márc.
08.
Túszejtés a fővárosban XI.

A történet XI. folytatása:

18.

 

Miután elköszönt Deximtől, Evelyn visszament a televízió épületébe. Ebéd előtt végeztek a riport utómunkálataival, s azzal jött el a munkahelyéről, hogy az egyik kollégája megígérte: intézkedik a híradó főszerkesztőjénél, hogy adásba menjen az anyag. Az említett kolléga most a szűk technikusi szobában egy kupac dosszié tetején üldögélt, és kefírt ivott. Amikor meglátta Evelynt, elkomorult.

            - Coki – mondta röviden.

            - Tessék? – zökkent ki jókedvéből a nő, ami a különleges helyen elköltött jóízű étkezés emlékére még mindig benne élt.

            - Nem adják le a háromgyerekes apukával készült riportunkat.

            - Ki mondta?

            - A nagyfőnök.

            - Marek?

            - Marek? Ugyan már! A nagyfőnök.

            - A hírigazgató?

            - Süket vagy, Evelyn? A nagyfőnök. A nagy-nagy-nagyfőnök.

            Most kezdte csak felfogni. Ő is leült egy kupacra.

            - De hát mivel indokolta?

            - Nem tartaná helyesnek az érzelmek felkorbácsolását… „Terrorista bácsik…” Roppant hatásos, de ha neadjisten baja esik a túszoknak, visszaüthetnek az ilyen érzelgősségek.

            - De hát nekünk tájékoztatnunk kell.

            - Csakhogy ez nem tájékoztatás, hanem manipuláció. – Evelyn szúrós szemmel nézett, ezért gyorsan hozzátette: - Csak a nagyfőnököt idézem.

            - Ő jött ide személyesen?

            - Gondolhatod! Leküldte a hírigazgatót. Aki persze többször is nyomatékosította, hogy ezúttal nem saját szöveget mond, hanem személyesen a nagyfőnök nyelve van a szájában. Uff!

            - Azt hittem, ez a közszolgálati televízió… - mondta dühösen Evelyn.

            - Pontosan azért. Ezúttal a közszolgálatnak nem az a célja, hogy informáljon vagy manipuláljon, hanem hogy hagyja nyugodtan dolgozni a kormányt és a titkosszolgálatokat. Mert ha kihozzák a kis hölgyet a három gyerekéhez, akkor mehet az anyag. Hú de szép lesz! Öröm, hepaj, minden. Na de ha szétlövik a háromgyerekes fejét, mi meg leadtuk, hogy „terrorista bácsik így-úgy”, és Gänse bácsi mégse tudta épségben kihozni őket, pedig erre Alex barátunk kifejezetten megkérte őt…

            - Te most kinek drukkolsz? – kérdezte szemrehányóan a nő.

            - Én csak közvetítek. Lejátszottam neked, amit szeretett hírigazgatónk érces baritonján keresztül a nagyfőnök közölt velünk.

            - S a nagyfőnök szájából vajon ki beszél? Gänse?

            - Akkor dadogott volna.

            - És nem dadogott?

            Elnevették magukat. Evelyn inkább csak kínjában. A technikus megtörölte a kefires száját.

            - Mindenesetre kimentettem lemezre – nyújtott át egy CD-t. – Sosem lehet tudni…

 

19.

 

Poli a sarokba terelte a túszokat.

            - Ott állnak, arccal a falnak, nem mozognak, nem pofáznak! – üvöltött rájuk. Aztán a két barátjával együtt a tábla mellé húzódtak, jókora távolságra a túszoktól, akik így nem hallhatták őket. Míg beszéltek, Poli a géppisztolyával a túszokat és a földön heverő Dilist is sakkban tartotta. – Dilis azt állítja, mi csak bábok vagyunk – kezdte halkan. Kappan és Tom feszülten figyeltek. – Az egészet Gänse tervelte ki, mert a Central Petrollal csak akkor tud megállapodni, ha nyugalmat biztosít Balmákföldön. Ehhez neki jól jönne egy bevonulás, szükségállapot, a Bacike felfüggesztése, ilyesmi. Ehhez vagyunk mi az ürügy.

            - De hát… - csattant fel Tom, de Poli lepisszegte.

            - A túszok ne tudjanak meg semmit, nehogy aztán emiatt kelljen lelőni őket.

            - De hát minket nem Gänse szervezett be.

            - Hát ki? – mordult rá Poli.

            - Hát…

            - Hát. Dilis. Őt meg a morow titkosszolgálat. Jó napot.

            - Mekkora marha amatőr barmok vagyunk! – sóhajtott Kappan sivítva.

            - És mi a terv? Mindenkit halomra lőnek? – kérdezte Tom.

            - Dilis szerint nem. Megadjuk magunkat, bevonulunk a börtönbe, a többiek hazamennek.

            - És ő?

            - Eltűnik a tanúvédelmi programban. Régi ügynök már, van ebben gyakorlata.

            Mindannyian Dilis felé pillantottak, aki most vérében fetrengve, jajgatva feküdt az egyik pad alá begurulva, kezét a sebére szorítva.

            - Ennek így semmi értelme – szólalt meg kisvártatva Kappan. – Ha szabadon engednek, a túszok is túlélik, miért vonulnának be a morow csapatok Igrára?

            Poli bólogatott.

            - Én is így látom.

            - Én nem megyek börtönbe – mondta Tom.

            - Ez fel sem merült – rázta a fejét Poli.

            - Dehogynem. Az előbb mondtad, hogy…

            - Hogy Dilis ezt mondta. De azt hiszem, hazudott.

            - Vagyis?

            - Vagyis szét fogják lőni a tökünket. De ami ennél is érdekesebb, a túszokét is.

            - Ne marhulj! Ilyen parancsot nem adnak a kommandósoknak, hogy lőjék le a túszokat – dünnyögte Kappan.

            - Hátha tárgyalnak még velünk – vetette fel Tom.

            - Azt felejtsd el! Be fognak jönni a kommandósok, és lemészárolnak mindenkit.

            - Akkor mit csináljunk?

            - Töltsük meg a fegyvereket – mondta kedélyesen Poli.

            - Meg van töltve.

            - A tiétek. De én az előbb az egész tárat kilőttem az ablakon.

            - És mi lesz Dilissel? – pillantott Tom a sebesültre.

            - Dögöljön meg.

            Kappan lehajolt Dilis géppisztolyáért.

            - És ez?

            - Ha jönnek a kommandósok, visszaadjuk neki. Hátha besegít egy kicsit nekünk

            - Minket fog vele lelőni.

            - Majd mögötte állunk.

            - Te igazán harcolni akarsz? – aggodalmaskodott Tom.

            - Adjuk meg magunkat inkább?

            - De hát ez öngyilkosság.

            - Az.

            - Nem ezt terveztük.

            - Azt hittük, tárgyalni fognak velünk. Azt hittük, mi írjuk a forgatókönyvet. Kiderült, hogy rászedtek minket.

            - Épp azért adjuk meg magunkat.

            - Gyáva vagy?

            - Nem. De nincs ennek így semmi értelme.

            - Értsd meg, hogy így is úgy is lelőnek. Nekik nem érdekük egy tárgyalás, ahol kiderül, hogy ők állnak az egész mögött. Ahol kiderül, hogy mi csak szerencsétlen balfékek vagyunk, nem igazi terroristák. Már nincs választási lehetőségünk.

            - Akkor engedjük el a túszokat – mondta Tom. – Ha elengedjük a túszokat, már nem lesz okuk megölni minket.

            Poli összeráncolta a szemöldökét. Kappanra nézett.

            - Mit gondolsz?

            - Marhaság. Nem azért ejtettünk túszokat, hogy elengedjük őket.

            - Változott a helyzet – érvelt Tom.

            - Nem változott. Akkor engedjük el őket, ha hajlandóak Boróval tárgyalni az autonómiáról. Márpedig nem hajlandóak. Ha ezek után visszakozunk, többet ártunk a balmák ügynek, mint bárki eddig. Hazaáruló gazemberek leszünk.

            - És így?

            - Így hősök. Amikor az angol börtönökben az IRA harcosai éhségsztrájkoltak, az írek nemzeti hősként ünnepelték azokat, akik belehaltak. De akik félbehagyták a sztrájkot, azokat megvetették. Ha már valaki belevágott, nem csinálhatja félig.

            - Oké, oké. Csak tanakodtam.

            - Szavazzunk róla?

            - Minek? – vont vállat Tom, és csőre töltötte a géppisztolyát. – Maradunk, és harcolunk, ha kell.

 

20.

 

A belügyminiszter különleges feladatokra kiképzett, gyorsreagálású akciócsoportjának (őket nevezte Gänse az egyszerűség kedvéért kommandósoknak) parancsnoka furcsán mutatott terepszínű egyenruhájában a miniszterelnöki irodában. Katonásan tisztelgett (Gänsét ettől mindig kiverte a víz, és szándékosan csak egy apró kézmozdulattal intett vissza, ami inkább tűnt egy hazakísért bakfis elköszönésének udvarlójától, mint a kormányfő reagálásának a kommandós parancsnok jelentkezésére), aztán belefogott a helyzet ismertetésébe. Igyekezett nagyon szakszerűnek, nagyon katonásnak és nagyon elszántnak látszani. Az egész helyzet kísértetiesen emlékeztetett egy amerikai akciófilm végkifejlet előtti nagyjelenetére. A parancsnok természetesen tisztában volt a merénylők elhelyezkedésével, a gimnázium alaprajzával, a túszok számával és jellegével (tudniillik kor, nem stb.).

            - Néhány perccel ezelőtt egy sorozatot kieresztettek az ablakon, vélhetően figyelmeztetésként.

            - Figyelmeztettek minket, hogy lelövik a galambokat?

            - Demonstrálták, hogy valóban van fegyverük, és bőven lehet lőszerük is, ha nem spórolnak vele. De az is lehet, hogy csak trükk, éppen azt leplezik vele, hogy kevés a muníció.

            - Úgy véli, azért pazarolják a lőszert, hogy ezzel palástolják, miszerint kevés van?

            - Láttunk már ilyet – vágta ki némi zavart csend után a kommandós. – Azonkívül – folytatta – hallottunk egy egyes lövést is, és az ablakon át távcsővel megfigyeltük, hogy vélhetően valaki megsebesült.

            - Megsebesült? – kapta fel Gänse a fejét. – Valamelyik túsz?

            - Az embereimnek inkább úgy tűnt, mintha a merénylők az egyik társukra lőttek volna. De ezt persze nehéz nyomon követni…

            A miniszterelnök töprengett.

            - Kezdik elveszíteni a fejüket. Ez is amellett szól, hogy minél gyorsabban zárjuk le az ügyet.

            A parancsnok kínosan feszengett.

            - Nem biztos, hogy meg tudjuk úgy közelíteni a rejtekhelyüket, hogy ne észleljék.

            - Hát észleljék! Nem bújócskázni akarunk, hanem móresre tanítani őket.

            - Így nem tudom garantálni a túszok biztonságát.

            - Maga, ezredes, egyetlen dolgot garantáljon. Hogy minél előbb felszámolja a főváros szívében ezt a tűzfészket. A terrorizmus veszélyes üzem – folytatta atyai hangon, látva a másik hezitálását. – Korunk egyik legnagyobb kihívása. A kormány úgy határozott, a terroristáknak látniuk kell, hogy nem riadunk vissza semmitől és kíméletlenül elbánunk velük. Bármi áron. Érti? Bármi áron! Ha most kesztyűs kézzel nyúlunk hozzájuk, ha a legcsekélyebb engedményt tesszük, holnap újabb túszokat fognak szedni, holnapután megint…

            - Halottak lesznek…

            - Persze. Maga katona, nem igaz? A halottak a munkájával járnak. Esetleg lesz egy-két halott. Három vagy öt. De a terroristák vérszemet kapnak, minden hónapban lesz három vagy öt áldozat. A későbbi áldozatok védelmében meg kell ezt tenni.

            - Úgy tudom, a teniszező Garhan Madison lánya is…

            - Demokráciában minden ember egyenlő. Személy szerint sajnálom őket. De sajnálnám azokat a szerencsétleneket is, akiket legközelebb rabolnának el, ha most nem tennénk egyszer s mindenkorra világossá minden izgága merénylő számára: velünk szemben nem érhetnek célt. Ha a saját feleségem lenne ott, akkor is elrendelném az akciót.

 

21.

 

Dexim nem tétlenkedett. Miután végzett az ebéddel a Bel Panorámában, felhívta a túszdrámában érintett többi hozzátartozót. Madison még mindig sokkos állapotban gubbasztott odahaza, vele nem sokra ment. Griscsuk és Alex azonban meglepően higgadtan és konstruktívan fogadták a javaslatát. Alex felajánlotta, hogy a másik kettő menjen el hozzá, mivel ő a gyerekektől nehezebben tud mozdulni.

            - Jobban van már a Mercutiónk? – kérdezte Dexim. Alex éppen a mosógépbe gyűrte be válogatás nélkül a ruhákat.

            - Még lázas.

            - Hallom, járt itt az újságíró hölgy.

            - Becsődült egy egész stáb.

            - És mikor megy adásba?

            - Nem tudom. Talán már le is ment.

            Ösztönösen bekapcsolta a tévét, de valami délutáni szappanopera futott.

            - Kérdés, milyen eszközeink vannak? – torpant meg Griscsuk, aki az előszobában sétálgatott fel-alá, s közben a mobiltelefonjával játszadozott.

            - Legfontosabb a média. Ha lemegy Alex barátunk kétségbeesett jajkiáltása, a közvélemény mellénk áll.

            - A közvélemény így is mellettünk van. Engem már egy csomóan felhívtak, mennyire aggódnak… Az emberek ilyenkor roppant együttérzők.

            - Az emberek szeretik a drámát. Odavannak a gyönyörtől, hogy végre nálunk is van túszejtés.

            - Én beszéltem a miniszterelnökkel – vetette oda könnyedén Dexim.

            - És? – hagyta abba a gombok nyomogatását egy pillanatra Griscsuk.

            - Ki fogják hozni a túszokat...

            - Hát ez remek.

            - …csak nem biztos, hogy élve.

            - Ezt mondta?

            - Inkább csak sugallta.

            - Kihozzuk mi? – csattant fel váratlanul Griscsuk. – Szerezzek fegyvert, és menjünk oda?

            - Tudna szerezni? – kíváncsiskodott Alex. Griscsuk sejtelmesen mosolygott.

            - Tudnék…

            Dexim hümmögött.

            - Erre még visszatérünk. Van valami elképzelésük arról…

            Alex olyan merev arccal bámult Dexim háta mögé, hogy a vállalkozóban benne rekedt a szó. Megfordult. Mögötte, a tévében, a gimnázium épületét mutatták, az inzerten hatalmas betűkkel: „Vérfürdőbe torkollt a túszejtés!”

            - Vegye fel gyorsan a hangot!

            Az asztalon megtalálta a távkapcsolót, de izgalmában először véletlenül csatornát váltott, és egy hosszúhajú rockénekes tátogott, miközben a fejét rángatta ide-oda. Aztán újra a gimnázium látszott, fel-alá rohangáló kommandósok, mentőautók és hordágyakkal futkosó fehér köpenyesek. Végre a hang is megjött.

            - Néhány perccel ezelőtt a belügyminisztérium különleges egységei rajtaütöttek a merénylőkön. Mint azt már elmondtuk, valamennyi terrorista és három túsz is életét veszítette.

            Ezt követően a képernyőn feltűnt egymás mellett a három fotó: Paula, Petr Dexim és Viktor Griscsuk képe.

FOLYTATÁS:

http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.505.3