2016. febr.
05.
Túszejtés a fővárosban VIII.

A regény folytatása. VIII. rész

6.

 

Evelyn a hírigazgató irodája előtt toporgott. A titkárnő az imént hivatalos hangon javasolta, hogy telepedjék le addig a műbőr fotelek valamelyikébe, amit végül jobb híján meg is tett, s közben a három hatalmas monitort nézte, amelyeken szerencsére ugyanaz a műsor futott. Nem is lett volna logikus, ha az állami televízió hírigazgatójának várójában valamelyik kereskedelmi csatornát kapcsolják be, az meg végképp idegesítően hatna, ha a három tévén három különböző adó látható. Más kérdés, hogy így feleslegesnek bizonyult legalább két monitor.

            Evelyn legnagyobb megdöbbenésére egyszer csak saját magát vette észre a képernyőn – igaz, háttal, de a ruháját, alakját természetesen felismerte, még ha sokkolta is valamelyest, milyen terebélyesnek hat így premier plánban a feneke -, amint Ian Deximmel készít interjút.

„Ez a centrum egy üzleti vállalkozás!”, magyarázza a beruházó komolyan. „Rengeteg pénzébe került a befektetőknek, amit érthető okokból szeretnénk némi nyereséggel megfejelve visszakapni.”

            „…de jelentős állami támogatásban is részesültek”, ellenkezik Evelyn, s kívülről figyelve roppant ellenszenves, arrogáns, kekeckedő kis libának tűnik, „pontosan azért, hogy a tömegsport, az iskolai testedzés is helyet kaphasson. A fővárosi gyerekeknek ugyanis, felmérések szerint, a hatvan százaléka az iskolán kívül semmit nem sportol…”

            „Meg fogjuk találni annak a lehetőségét, hogy a tanulók számára kedvezményes belépőkkel, délelőtti iskolai programokkal biztosítsuk a testmozgást. Annyira nyitott kapukat dönget, hogy a tervek szerint még az órarendbe illesztett teniszoktatást is fogunk tartani. Ebben az ügyben bátran fordulhat Garhan Madisonhoz. Éppen ott jön…”

            Madison jókedvűen, széles mosollyal közeledik, a néhány óra múlva látott, megtört, zokogó férfira semmi sem utal. Evelyn hirtelen rádöbbent, hogy ez a két rövid és jelentéktelen interjú az események szerencsétlen alakulása miatt milyen érdekessé vált. Lehet, hogy, tegnap karriert csinált, és észre sem vette?

            A teniszező néhány bombasztikus mondata (fantasztikus komplexum, micsoda lehetőségek, a jövő Agassijai és Federerjei – „És Madisonjai”, egészíti ki rajongva a képernyőn a liba Evelyn, amitől a képernyő előtti Evelyn kis híján elhányja magát – kerülhetnek innen ki…) után egy riport kezdődött, amelyben a morow partoktól néhány kilométerre, a tenger alatt feltárt olajmezőkről beszélgettek gazdasági újságírók, egyetértve abban, hogy a Central Petrol nagy valószínűséggel megköti a szerződést az állammal, hacsak az instabilitással fenyegető balmák helyzet miatt a nagyobb kockázatvállalásra is hajlandó, de kevésbé tőkeerős Euras nem üti ki őket a nyeregből. „De ez már kőkemény politika…”

            Nyílt az ajtó, a hírigazgató kiengedte a vendégét – valami politikust, Evelynnek rövid töprengés után beugrott, hogy Orlando Chyson pártjához tartozik -, és intett a nőnek:

            - Tessék, jöjjön be!

            Evelyn összesen kétszer járt itt eddig, a hírigazgató formailag a főnöke volt ugyan, de sosem kapott tőle munkát vagy utasítást.

            - Leadtuk a tegnapi interjúit Deximmel és Madisonnal.

            - Igen, láttam.

            - Milyen szerencse, hogy érintettek lettek az emberrablásban – dörzsölte a kezét a férfi.

            - Szerencse? – csodálkozott Evelyn.

            - A hírérték szempontjából.

            - Volna egy másik hírértékkel bíró témám – közölte sejtelmesen a nő.

            - Nocsak? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

            - Beszélnék a hozzátartozókkal.

            - A terroristák hozzátartozóival?

            - Ugyan dehogy! – mondta Evelyn türelmetlenül, de közben óhatatlanul az villant az eszébe, hogy az aztán micsoda anyag lehetne. – A túszok rokonaival…

            - Már próbálkoztunk – legyintett a hírigazgató. – Elég szkeptikusak. Nem örülnek a kormány hezitálásának, egy olyan riportot meg mégse tehetünk be, amelyikből az jön ki, hogy töketlen a kormány…

            - Már miért ne…

            - Mert a költségvetésünket a parlament szavazza meg. Ilyen egyszerű. Madison pedig csak zokog, pedig ő lenne az igazán nagy fogás.

            - Madisont nem garantálom – bizonytalankodott Evelyn -, de a háromgyerekes anyuka férjével… Ő mégis csak a nép egyszerű gyermeke. Nem olyan milliomos, mint Dexim, nem híres, mint Madison…

            - Hát ez marha izgalmas…

            - Igen, azt gondoltam, érdekes lehet…

            - Jó, ha sikerül, mehet. Vigyen magával egy operatőrt. Kérdezze meg, ki szabad pillanatnyilag. A titkárnőm segít.

 

7.

 

Az éjszaka történtek óta megerősítették a miniszterelnöki rezidencia védelmét is, Deximet először az utcába sem engedték be.

            - Sajnálom, uram, csak azokat engedhetjük át, akik itt laknak – mondta a civil ruhás rendőr.

            - Beszélnem kell a miniszterelnökkel.

            - Ez nem így működik, uram.

            - Az egyik túsz rokona vagyok.

            - Nagyon sajnálom, uram. A kormány mindent meg fog tenni, hogy kiszabadítsák őket.

            - Ian Dexim vagyok,

            - Örvendek. Mallo Dexter.

            - Dexter? Szinte névrokonok vagyunk.

            - Szinte, uram.

            Dexim nagyot sóhajtott, és sóvárogva nézte a körülbelül ötven méternyire lévő bejáratot. Kétszer is járt itt korábban, Margarine szerette a vendégséget, mindig is aktív háziasszony volt, amin nem változtatott az a tény sem, hogy közben first lady lett belőle.

            - Nézze, Margarine Tausch, a miniszterelnök felesége, régi ismerősöm. Hozzá jöttem.

            - Az előbb még a miniszterelnökkel akart beszélni.

            - Ő, gondolom, nincs is itthon.

            - Így van, uram. Kormányülést tartanak e percben.

            - De a felesége itthon van?

            - Sajnálom, uram, erre nem válaszolhatok.

            - Margarine ismer engem. Nem tudná felhívni?

            - Hívjam fel?

            - Igen. Kérjen engedélyt rá, hogy bemehessek.

            Mallo Dexter olyan csodálkozva nézett, mintha valami teljességgel abszurd dologra kérték volna meg.

            - Nos, beszélek a személyes testőrével.

            - Nagyon megköszönöm.

            - Addig, kérem, lépjen vissza a járdára.

            A rendőr intézkedni kezdett, fontoskodva telefonált, majd sugárzó arccal lépett oda Deximhez.

            - Margarine asszony várja Önt, uram. Egyik emberem a kapuhoz kíséri.

            Így aztán Deximnek sikerült bejutnia. Alfred, a kormányőr vette át a kapuban, de amikor a nappaliba léptek, Margarine intett neki is, hogy hagyja magukra őket.

            Fanyar mosollyal fogadta Deximet.

            - Nahát, Ian, nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan találkozunk ismét. És méghozzá milyen apropóból. Roppantul sajnálom, őszintén.

            - Köszönöm.

            A háttérben az állami televízió adása ment, éppen Dexim nyilatkozatát adták. Margarine háttal állt a készüléknek, s amikor nem csak szemből, hanem hátulról is Dexim hangját hallotta, ijedten megfordult. Aztán elnevette magát. Dexim követte a tekintetét, de ő inkább bosszúságot érzett. Tudta, hogy az interjút csak a túszügyben való érintettsége miatt adják le, hiszen az égvilágon semmi érdekeset nem mondott, s az adott körülmények között kizárólag Petr miatt van hírértéke a szavainak.

            - Kapcsoljuk ki, nem tudok sztereóban beszélni.

            Margarine felvette a távkapcsolót az asztalról, és levette a tévé hangját. A fura helyzettől még mindig mosolygott, de a férfi komorságához ez annyira nem illett, hogy rendet parancsolt az arcvonásainak. Reprezentációhoz szokott politikusfeleségként ez kiválóan sikerült is. Hirtelen háziasszonnyá változott, aki egyelőre még nem tudja, vendégségbe vagy tárgyalásra érkeztek-e hozzá, de mindkét esetre adekvátan viselkedett.

            - Hozhatok valami italt?

            - Nem, köszönöm. Az unokaöcsém ügyében jöttem.

            - Igen, igen, gondolom. Hallottam, mi történt. Borzasztó. Különösen azok után, hogy éppen erről beszélgettünk a sportcentrumban.

            - Petrről? – csodálkozott Dexim, mert erre nem emlékezett.

            - Igen. A nősülésről, családról, és akkor azt mondta, úgy szereti az unokaöccsét, mint a saját fiát.

            - Ja, persze. Nos, ezek után bizonyára megérti, mennyire fontos nekem, hogy épségben kihozzam onnan. Akár én vagyok a célpont, akár nem, úgy hiszem, tudnék segíteni a férjének.

            - Úgy érti, a morow kormánynak. Ez nem a férjem személyes ügye.

            - Természetesen így értettem. Most nehéz őt utolérni, de ha elintézné, hogy öt percre fogadjon…

            - Én a felesége vagyok, nem a titkárnője vagy a minisztere…

            - Kérem, Margarine, ne fussunk itt felesleges köröket. Mindketten tudjuk – az egész ország tudja -, hogy amit Ön el akar érni Gänsénél, azt el is éri.

            Margarine újra elnevette magát.

            - Túlbecsüli az adottságaimat…

            - Fritz hallgat Önre – próbált Dexim hízelegni. Margarine legyintett.

            - Hogyne, hallgat rám. Szinte mindenben. Ezúttal azonban úgy fest…

            - Fizetek, ha kell – mondta gyorsan Dexim.

            - Fizet? A terroristáknak?

            - Nekik is. Bárkinek, akin múlhatnak a dolgok. Mondja meg ezt a férjének, ő érteni fogja.

            - Én is értem, Ian. De attól tartok, ez nem pénzkérdés. A terroristák a balmák autonómiát akarják elérni, nem fogják pénzért cserébe elengedni a túszaikat. Ha így gondolkodnának, akkor bankot raboltak volna.

            - Azért megpróbálja?

            - Azt sem tudom, mikor találkozom Fritz-cel.

            Dexim dühösen billegett egyik lábáról a másikra.

            - Telefonon csak utol tudja érni. Beszéljen vele, hogy szánjon rám öt percet. Mondja meg, hová menjek és mikor, és én ott leszek. Tessék, a számom. – Átnyújtott egy névjegykártyát. – Mondja azt neki, hogy megértse a helyzetemet: olyan ez, mintha… Mintha Önt rabolták volna el. Vajon a miniszterelnök úr nem tenne-e meg mindent, ha neadjisten Ön… Érti, ugye? Így talán beleéli magát a helyembe…

            - Megpróbálom – hunyorított bíztatóan Margarine.

            Dexim elköszönt. Az asszony kikísérte. A kapuban a kormányőr eléje állt, tekintetével Margarine-ét kereste. A nő bólintott.

            - Engedje ki az urat, Alfred!

8.

 

Különös hangulat uralkodott a gimnázium alagsori helyiségében. A túszok első ijedtsége már régen elmúlt, voltaképpen nem szenvedtek hiányt semmiben – ha leszámítjuk, hogy kissé unalmas és zsibbasztó volt a földön kucorogni –, és az időnként pánikrohamot kapó Paula asszonyon kívül valamennyien nyugodtan viselkedtek. Az emberrablók azonban egyre feszültebbé váltak, érdekes módon főként a három fiatalember. Az eleinte nevéhez illően vad Dilis szinte kedélyesen nézelődött géppisztolya mögül, s hol almát rágcsált, hol a tévét nézte, hol Marie-t bámulta leplezetlen érdeklődéssel.

            A háttérben továbbra is ment a tévé, de semmilyen jelzés nem érkezett a számukra onnan, mint ahogy a várt hívás sem akart befutni.

            A Deximmel készült interjú láttán Petr izgatottan felpattant.

            - Nyugi! – vetette oda Dilis, megbillentve a géppisztolyát, és csövét a fiú felé fordítva, de közben újat harapott az almájából. Petr visszaült.

            - A nagybátyám – mutatta.

            - Tényleg ilyen nagy arc? – vigyorgott Dilis.

            - Mondtam már. Baromi gazdag. Nem tudnak annyit kérni, amennyit ne fizetne ki.

            - Megfontolandó – hümmögött Dilis, de Poli, tőle szokatlan vehemenciával rájuk rivallt:

            - Már mondtuk, öcsi, hogy nem pénzről van szó.

            - A nagybátyámnak vannak politikai kapcsolatai is – folytatta Petr. – Talán segíthet maguknak.

            Kappan a fejét csóválta.

            - Nekem egyáltalán nem tetszik, hogy te itt vagy…

            - Nekem sem – próbált Petr poénkodni.

            - Befolyásos nagybácsi. Jó túsz – csettintett Dilis, s közben leejtette az almáját. Utána rúgott, ahogy pottyant lefelé; el is találta, a félig rágott csutka Wilhelm ölében landolt.

            Közben a tévében már valami riportfilmet adtak a tenger mélyén húzódó olajmezőkről. A kitermelés magas költségeire panaszkodott valaki, egy másik megszólaló azonban kiemelte, hogy ha minden feltétel adott, akkor rentábilisan termelhető ki a fekete arany.

            „Milyen feltételekre gondol?”, kérdezte a riporter. „Például a politikai stabilitásra. A Central Petrol kizárólag olyan helyeken végez fúrásokat, ott fektet be, ahol garantálva látja a biztonságos kitermelést.” „Úgy értesültünk, még nem biztos a Central Petrollal kötendő szerződés. Talán a stabilitással vannak gondok?” „A cég teljes mértékben élvezi a morow kormány bizalmát, így nem látom okát, hogy elhalasszuk a szerződés aláírását…”

            - Ez a mi olajunk! – visított fel váratlanul Kappan, és a nyomaték kedvéért rácsapott a fegyverére.

            - Mit ért azon, hogy a maguké? – akadékoskodott Wilhelm. – Magáé személyesen, vagy úgy általában a terroristáké?

            - Ez a balmák tengerpart szárazföldi lemeze – magyarázta Kappan.

            - Nincsen balmák tengerpart. Morowia van – ellenkezett a portás. – Én például a folyó mentén lakom. Akkor az a folyószakasz az enyém? Ha arra megy egy hajó, megvámolhatom? Ha ott valaki halat fog, az az enyém? Ha aranyat mosnak ki belőle…

            - Fogja már be azt a tudálékos pofáját! – üvöltött rá Poli. – Ez most nem az a helyzet, amikor ezt megbeszéljük. Morowia megszállta a földünket, és el akarja lopni az olajunkat. Kész. Így van. Ezt most nem tesszük fel szavazásra, mert aki mást állít, annak szétlövöm a tökét.

            - Értem, értem! – tette fel a kezét a portás, de nem tűnt elég megszeppentnek.

            A feszült csendet Tom törte meg.

            - Fel kellene hívni újra Gänsét.

            Dilis, aki közben már másik almát rágcsált, megvetően sziszegte:

            - Nem blamáljuk magunkat ezzel. Ne higgyék, hogy idegesek vagyunk. Elmondtuk a feltételeinket, most rajtuk a sor. Ha telefonálunk, azt fogják gondolni, hogy elbizonytalanodtunk.

            A három barát összenézett, végül Kappan szólalt meg:

            - Ez nem randevú, ahol megsértődünk, ha elsőre nem jön el a kislány. Emberéletekről van szó. A balmák függetlenségről van szó.

            - Leszarják a balmák függetlenséget! – legyintett Dilis.

            - De az öt túsz életét talán nem szarják le! – heveskedett Poli. – Hívjuk csak fel! Majd én beszélek vele.

            Dilis még mindig a csitító szerepét játszotta.

            - Láttuk a nyilatkozatát a tévében. Igaz? Nem akarnak velünk tárgyalni.

            - Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Nem tehetik meg, hogy ügyet sem vetnek ránk.

            - De megteszik. Úgy fest, ez a taktikájuk. Várnak. Várjunk mi is. Meglátjuk, ki bírja jobban. Az nyer, akinek jobbak az idegei.

            - Nem erről volt szó – csóválta Tom a fejét.

            - Hívjuk fel őket! – ismételte meg határozottan Poli.

            - És? Mit mondjunk?

            - Megmondjuk, hogy kivégzünk egy túszt, ha továbbra is…

            - Te kivégzed? – vigyorgott Dilis, és tekintetét végigjártatta a túszokon, akik érdeklődve figyelték a dialógust, és Paulát leszámítva – aki elsápadt, és talán sírdogált is egy keveset – nem mutattak túlzott megrendültséget. A gyerekek inkább kalandnak kezdték tartani az egészet. Eddig semmi bajuk nem történt, leszámítva, hogy a mozgásukat korlátozták. De hát ez érthető, ennyi minimum elvárható bármilyen emberrablótól.

            - Igen – vágta oda Poli dühösen. – Én kivégzem.

            - Ne röhögtess! Te? Aki felírtad a főtéri házakra, hogy „Morowok, menjetek haza!”?

            - Ezt meg honnan tudod?

            - Meséltétek.

            - Én nem emlékszem rá.

            - Mindegy. Várjunk azzal a hívással. Ki a fenét nyírnál ki?

            - A portást – felelte Poli magától értetődően. Felállt, odament a földön ülő Wilhelmhez, és úgy mellbe rúgta, hogy hanyatt vágódott a padlón. Marie felszisszent, Paulából kitört a zokogás. – Ez nem játék, gyerekek! – fordult Poli a túszokhoz, miközben a portás feltápászkodott, a fejét tapogatva. – Nem szeretem, hogy ilyen nagytudású vagy! – vetette oda neki Poli.

            - Hasonlít rád – vélekedett Tom. – Olyan ez, mint a mágnesesség. Az azonos töltésűek taszítják egymást.

            - Ne vicceljük el – dörmögte Kappan, és igyekezett szigorú képet vágni. A portás szemében most először látszott félelem, ahogy végignézett a három baráton.

 

 

 

 

9.

 

Alex, az elrabolt Paula férje, első pillanatban meghökkent, amikor Evelyn megkereste. Persze, előző este még ő mondta neki a rendőrségi csapatszállító járműben, hogy a nyilvánosság milyen fontos, de amikor ez ennyire gyorsan realizálódott – a riporternő megjelent egy operatőrrel és még két további emberrel, akik lámpákat és kábeleket húztak maguk után – egy kicsit megilletődött.

            - Nem vagyok én tévésztár – szabadkozott, de tulajdonképpen imponált neki a lehetőség. Ma már többen is telefonáltak, mennyire aggódnak Paula miatt, s mindannyian hozzátették: látták Alexet a tévében nyilatkozni, és a történtek dacára milyen jól nézett ki. (Az édesanyja is telefonált vidékről, aki szinte büszke volt a fiára, hogy a tévében szerepelt. A falubeliek is ezt sokkal érdekesebbnek tartották, mint azt, hogy Paulát túszul ejtették. Na persze, a nő nem odavalósi…)

            - Csináljuk itt a konyhában! – javasolta az operatőr. – Itt jó a fény is, a háttérben pedig meg tudom mutatni azt a sok mosatlan edényt meg a kupit…

            - Egyszerűen nem volt időm még rendet rakni, bocsánat, talán menjünk is beljebb – kapott észbe Alex, de Evelyn megértette a kollégája szándékát.

            - Nem baj! Sőt! Megható. A háromgyerekes anyuka a gaz terroristák fogságában, odahaza minden a feje tetején…

            - Na, ez túlzás, nem szeretném, ha… - szabadkozott Alex, aki elképzelte, mit kapna az édesanyja a faluban a szomszédoktól, ha látnák a rendetlenséget.

            - A gyerekek itthon vannak?

            - A középső elment iskolába. A nagyfiam, aki játszott a darabban, belázasodott, ő a kis szobában…

            - Beteg gyerek. Hálás vágókép… – csettintett az operatőr, de Evelyn lekavarta.

            - Inkább a kicsi. Ő mennyi idős?

            - Még óvodás.

            Végszóra elő is óvakodott a gyerekszobából, és zavartan bámulta a sok idegent.

            - Ne félj, csücsülj le itt! – szólt rá az egyik szakállas, nagydarab technikus, mire a gyerek visszamenekült, és a félig nyitott ajtó mögé bújva leskelődött.

            - Megbeszéljük előre, mit mondjak? – kérdezte Alex. – Úgy szokás?

            - Á, dehogy! – rázta a fejét Evelyn. – Jobb, ha spontán.

            - De lehet, hogy majd makogok, vagy dadogok…

            - Olyan lesz, mint amikor Gänse ideges – vigyorgott az operatőr.

            - A miniszterelnök úr nem dadog – szólt közbe a szakállas technikus, aki közben szinte teljesen rácsavarodott a kábelekre.

            - Ha ideges, dadog – állt az operatőr mellé Evelyn.

            - Mindenki dadog, ha ideges. Orlando Chysonnak meg nagy orra van.

            - Én leszarom az összes politikust, öregem – enyhült meg az operatőr. – Nekem Chyson se jön be, sőt…

            - No azért… Rühellem, ha az állami televíziónál szidják a miniszterelnököt.

            - Kezdenénk – csicseregte Evelyn. – Kettő, három. Jó a hang. Tessék. Itt állunk az egyik túszul ejtett személy, a háromgyermekes édesanya, Paula konyhájában. Beszélgetőpartnerem Alex, a férj, aki most egyedül gondoskodik a három csemetéről, és emellett a háztartás minden gondja is a nyakába szakadt… Kérem, Alex, meséljen a nézőknek a családjukról!

            Alex előbb csakugyan nyökögősen, de aztán mind jobban belelendülve felvázolta a teljes rokonságot, rátért a gyerekekre, szokásaikra, hobbijaikra, tanulmányi eredményükre. Kirajzolódtak a dolgos hétköznapok és az izgalmas, tartalmas ünnepnapok. Kiderült, hogy Paula mennyire jó anya, és mennyire szereti a gyerekeit.

            - Én nem egészen értem – váltott öntudatos polgárrá a már-már elérzékenyülő riportalany, amikor Evelyn kérdése a konkrét ügyre próbálta terelni a monológot -, nekünk mi közünk ehhez az egészhez? Ez a politikusok ügye, a rendőröké, a minisztereké. Nekem semmi bajom sem a balmákokkal, sem a kormánnyal. Adót fizetek (pontosabban levonják tőlem, nem is látom soha azt a pénzt, csak egy fikció az egész), négyévente elmegyek szavazni. Tisztességes állampolgár vagyok, fel akarom nevelni a gyermekeimet, és vissza akarom kapni a feleségemet. Annyit kérek a miniszterelnök úrtól – nézett bele határozottan a kamerába, s az operatőr vigyorogva azt dörmögte maga elé: „No, nem szeretnék Gänse helyében lenni…” -, annyit kérek tőle, hogy egyezzen meg mindenáron a terroristákkal. Eresszék szabadon a túszokat, a feleségemet és a másik négy ártatlan embert, utána pedig tárgyalásos úton rendezzék a problémáikat a balmákokkal, és mindenkivel, akivel problémájuk van. Minket, kisembereket hagyjanak ki ebből.

Evelyn egy kissé erőltetett grimasszal jelezte, hogy részéről ennyi, ám ekkor hirtelen megszólalt a háttérből eddig némán figyelő kisfiú:

- Terrorista bácsik, kérem, engedjék haza az anyukámat!

Pár pillanatig csönd volt, aztán Alex gyorsan elfordult a kamerától, odaszaladt a gyerekhez, ölbe kapta, megpuszilgatta. Evelyn ragyogott.

- Vetted? Ez marha jó végszó. Ha direkt csináljuk, akkor se sikerült volna így.

- Ekkora gyereket nem is lehetne betanítani. Az mindig marha erőltetett. Semmit nem utálok úgy, mint a gyerekszínészeket. Ez legalább valóban spontán volt. Na jó – intett a két technikusnak. – Összepakolunk. 

 

10.

 

Az Euras olajcég nemzetközi hírneve nem mérhető a Central Petroléhoz. Ritkán is keresztezték egymás útját. Éppen kisebb lehetőségei és csekélyebb tőkeereje folytán az Euras a zűrzavaros, nem mindig teljesen jogszerű utakat kereste, s ezeken keresztül – hála kellő rugalmasságának – olykor meg is csípett néhány üzletet. A tengerfenék alá benyúló, morowiai olajmező is akkor keltette fel az érdeklődésüket, amikor informális csatornákon át olyan híreket kaptak, miszerint a térség etnikai összetétele miatt sor kerülhet valamiféle autonómiára, esetleg elszakadásra, ami mögött balmák politikusok állhatnak. Ha ez bekövetkezik, s nekik előszerződésük van a kitermelési jogra, jelentős lelőhelyhez juthatnának egy stratégiailag fontos területen.

            Az Euras igazgatótanácsának két tagja ezért érkezett Igrára, ahol a Bacike (Balmák Civil Kezdeményezés) egyik irodahelyiségében, szűk körben folytattak megbeszélést Belus B. Boróval és Vered Dorberttel. A céget képviselő befektetők egyike magas volt, fiatal és szőke, másikuk alacsony, idős és kopasz.

            - Nem egészen látunk most tisztán – mondta az idősebb Euras alkalmazott, s tekintete az ablakon át a távolba révedt. Az emeleti helyiségből a tengerre nyílt panoráma, s az éjszakai vihar után megtisztult időben szokatlanul messzire lehetett látni. Ez az ellentmondás egy pillanatra szöget is ütött a férfi fejébe, ezért módosított, s tekintetét inkább a balmákokra emelte. – Nem értjük egészen pontosan, mi is történik Ozergradban.

            - Mire gondol? – kérdezett vissza udvariasan Boró, mintha valóban többismeretlenes egyenlettel lenne dolguk.

            - Erre a túszejtésre, amely mögött állítólag Ön áll.

            - Én? – hördült fel Boró, s még félig föl is emelkedett az asztaltól, hogy megmutassa magát; csakugyan őrá gondolnak?

            - Hát, a balmákok. Autonómiát követelnek a terroristák. Így számolt be róla a sajtó, s ez a maguk miniszterelnöke is ilyesmiket mondott.

            - Először is, ez nem a mi miniszterelnökünk. Balmákföld jelenleg megszállás alatt áll. S amennyire nem kompetens a morow kormányzat kulturális és oktatási ügyeinkben, éppen annyira semmi köze a területünkön található ásványkincsekhez sem.

            - Igen – mosolygott a fiatalabb -, ismerjük az Önök álláspontját, és akceptáljuk is, különben itt sem lennénk. Örömmel vennénk, ha a szimpatikus, hazafias balmák nép kivívná függetlenségét, választott vezetői pedig megkötnék velünk az olaj kitermelésére és forgalmazására jogosító szerződést, s ahogy már jeleztük, Ön igazgatótanácsi tagságot kapna az Eurasban, nehogy népének érdekei sérüljenek. – Ezúttal épp csak egy kis grimasz jelent meg a szája sarkában. Boró figyelmét nem kerülte el, de nem törődött vele. Ő nem szeretetre, megértésre és barátokra vágyott, hanem üzletet akart kötni. Ha Balmákföld valaha önálló lesz, akkor komoly anyagi forrásokra van szüksége a talpon maradáshoz; az olaj ezt biztosíthatná.

            - Most azonban – vette vissza a szót a kopasz – nyugtalanít, hogy az olajhoz terrorizmus kapcsolódhat. Nagyon-nagyon rossz mellékíze van ennek.

            - A túszejtésnek és az olajnak semmi köze egymáshoz – cáfolta Boró az öreg szavait. – Ez egyébként sem komoly terrorizmus. Mifelénk ennek semmi hagyománya nincs. Néhány lelkes fiatalt elkapta a honfiúi hevület… Meg akarják mutatni a világnak, hogy mi is létezünk.

            - Kétségkívül szerencsésebb módja lett volna, ha például valamilyen sportesemény, vagy kulturális rendezvény kapcsán…

            - A kulturális rendezvények igen ritkán szerepelnek egyszerre a világ összes fontos sajtótermékének a címlapján. Arra sincs nagy esélyünk, hogy hirtelen labdarúgó-világbajnokságot nyerjünk, már csak azért sem, mert önálló balmák futball-szövetség vagy futballválogatott nem is létezik.

            - Vannak azért híres sportolóink – szólt közbe öntudatosan Vered Dorbert. – Például a Feyenoordhoz nemrég eligazolt Sukutapa is közülünk való.

            A fiatal elcsodálkozott:

            - Sukutapa balmák? Nahát, ezt nem gondoltam volna.

            - Ismeri?

            - Hogyne! Magam is Feyenoord-szurkoló vagyok.

            - Ez hihetetlen. És nem tudta, hogy Sukutapa balmák?

            - Honnan tudtam volna? Ez állati… - csóválta a fejét, hiába nézett rá egyre szigorúbban az idősebb Euras képviselő, aki aztán Boróhoz fordulva folytatta, figyelmen kívül hagyva a focista közjátékot.

            - Lehet, hogy ez csak néhány lelkes fiatal figyelemfelhívása, de úgy fest, a Central Petrol megijedt.

            - És ez olyan nagy baj? – mosolygott Boró behízelgően.

            - Nem – felelte a fiatalabbik. – Egyáltalán nem. Sőt. Ha én lennék a maga helyében, biztos valami hasonló akciót szerveztem volna, hogy elbizonytalanítsam a konkurens befektetőt. Ha ugyanis – hajolt előre az asztal fölött – a morow kormány szerződik az olaj kitermelésére a Central Petrollal, akkor ebből a lelőhelyből a balmákok soha egy büdös vasat sem látnak, márpedig akkor nem lesz mire alapozni a gazdasági függetlenséget.

            Erre senki sem válaszolt, csak hümmögtek pár percig.

            - Én garantálom Önöknek az üzletet – szólalt meg sokára Boró –, de mint az egyértelmű, ehhez szükséges az autonómia. Amihez a legjobb úton haladunk. A túszejtés arra mindenesetre jó, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a problémára, és ha majd az ENSZ-hez fordulunk a balmák önállóság felvetésével, nem fogják azt kérdezgetni a politikusok, meg a közvélemény: „Kik ezek a balmákok? Sose hallottunk róluk.” Hanem azt mondják: „Ja, persze, persze, balmák autonómia, régi probléma, ott volt az a túszejtési ügy…”

            - Addig azonban, amíg ez bekövetkezik, ez a terület a morow kormány fennhatósága alá tartozik – mondta a kopasz Euras-képviselő. – És a morow miniszterelnök jogosult szerződni, aki egyértelműen a Central Petrolt preferálja. És viszont. A CP sok energiát fektetett Gänse megpuhításába. Hallani azonban arról is, hogy Gänse alatt inog a széke. Márpedig egy másik kormányfő talán nem fog a CP-hez ragaszkodni.

            Boró enyhe fenyegetést vélt kihallani a másik szavaiból.

- Ha arra céloz, hogy Gänse bukása esetén az új miniszterelnök már esetleg Önökkel tárgyalna, akkor ki kell ábrándítanom – mondta élesen. – A lelőhely balmák területen van, és ott is marad, nem lehet innen elvinni. Aki hosszú távon, biztonságosan akar befektetni, annak a balmákokkal kell megegyeznie.

- Hát nem ezt magyarázzuk mi is? – nevetett a fiatalabb, s fejcsóválva pillantott a társára. – Mi természetesen drukkolunk a függetlenségi törekvéseiknek, s egyelőre hajlandóak vagyunk várni. Hosszú távra tervezünk, ahogy Ön is említette. A fő cél egyelőre, hogy a Central Petrol ne írja alá a megállapodást Gänsével.

- Nem fogja – erősítette meg Boró. – Ha nincs a túszejtés, talán már holnap aláírták volna… Így azonban elhúzódhat az ügy. Ki tudja, talán Gänse sem lesz már sokáig miniszterelnök. Amint az idősebb úr is utalt rá, inog alatta a szék rendesen…

Vered Dorbertre kacsintott, aki visszakacsintott, mivel képrögzítésre alkalmas eszköz nem volt a teremben.

 FOLYTATÁS:

http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.498.3