2016. jan.
30.
Túszejtés a fővárosban VII.

A regény VII. része

3.

 

A balmák népre sohasem volt jellemző az erőszak, történelmük során hozzászoktak az elnyomáshoz, de teljesen beletörődni és tökéletesen asszimilálódni nem voltak hajlandók. A Szovjetunió összeomlása után megcsillant a remény a szabadságra, ezért érte őket különösen sokkolóan, hogy a hozzájuk hasonlóan a kommunista rezsimtől és orosz birodalmi törekvésektől szenvedő morowok az új, független államban folytatták a szovjet gyakorlatot. A balmákok kezdetben oktatási és kulturális önállóságra vágytak, ezért hívták életre a Balmák Civil Kezdeményezést (Bacike), ám amióta ennek élére Belus B. Boró, a fiatal és ambíciózus politikus állt, már kezdtek merészebb terveket szövögetni. A szlovén, albán vagy éppenséggel az észt, lett, litván példa lebegett a szemük előtt: a gazdasági, sőt politikai önigazgatás.

            „Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk”, írta a félig-meddig illegális radikális balmák sajtóban Vered Dorbert, Boró legközelebbi munkatársa „hogy a felszabaduló kis népek épp olyan türelmetlenséget és agressziót tanúsítanak esetleges kisebbségeik iránt, mint amit ők megtapasztaltak korábban. Gondoljunk a grúziai abházok vagy oszétek, a szlovákiai magyarok vagy mondjuk az azerbajdzsáni örmények esetére. Ráadásul ez nem keleti sajátosság, hiszen Franciaországban a bretonok, provanszálok, Spanyolországban a baszkok, katalánok, Olaszországban a dél-tiroli németek, de akár Nagy-Britanniában az írek, walesiek helyzete sem rózsás. Egy dolog azonban közös minden kényszerűen kisebbségben élő európai nemzet mentalitásában: szívük mélyén nem tekintik hazájuknak az országot, amelynek határai között kénytelenek élni. Még ha lojálisak is a fennálló rendhez és kormányzathoz, lelkükben megőrzik a tagadás szellemét. Ezt pedig az államalkotó nemzetek pontosan tudják, tehát csírájában igyekeznek elfojtani minden kezdeményezést. A morow kormányok sem különbek ilyen szempontból, tehát jóindulatot, segítséget, megértést ne várjunk. Csak annyi jogot kaphat mindenki, amennyit kivív magának. Színleg együtt kell működnünk az ozergradi kormánnyal – nincs is más választásunk -, de az adódó alkalmakat meg kell ragadni és kíméletlenül kihasználni.”

            A fővárosi parlamentben néhány fős balmák frakció működött, érdemi befolyásuk azonban a döntések meghozatalára nem lehetett, s ha bármilyen balmák ügy került terítékre, a morow pártok azonnal összezártak, és lesöpörtek minden olyan törvényjavaslatot, ami a status quo legkisebb megbontását is eredményezhette volna. Maga Boró egyébként nem volt tagja az országgyűlésnek. Úgy vélte, ha beülne az ozergradi parlamentbe, azzal elismerné a fennálló rendet. A Bacike elnökeként viszont egyfajta függetlenséget, szinte párhuzamosságot képviselt. Minden balmák úgy tekintett rá, mint politikai vezetőre, noha hivatalosan (a morow törvények szerint) semmiféle politikai státusa nem volt.

            A túszejtés másnapján Boró otthon tartózkodott, éppen a zokniját húzta, amikor Vered Dorbert megérkezett.

            - Egyedül vagy? – nézett körül a vendég.

            - Az asszony elvitte a srácomat az oviba. Láttad Gänsét a tévében?

            - Mindenképpen reagálni kell rá, hiszen név szerint téged vádolt a túszejtéssel.

            - Nocsak… - mosolygott sejtelmesen Boró. – Pedig ha tudná…

            - Már kértelek, hogy ne célozgass semmire, ha idehaza vagy… - feddte meg Dorbert.

            Boró magabiztosan nevetett.

            - Ebben a házban egyetlen poloska sincs, arra mérget vehetsz!

            Vered Dorbert nem kívánt rá mérget venni, hiszen ő maga helyezett el többet is, valamint a testére ragasztószalaggal felerősített lehallgató-készülék e pillanatban is rögzítette minden szavukat.

            - Ki fogok adni egy nyilatkozatot – folytatta Boró, és átnyújtott egy papírlapot Dorbertnek. – Elhatárolódom az akciótól, natürlich, s egyben elítélem a terrorizmus minden formáját. De egyben jelzem, hogy ide vezetett a morowok kompromisszumképtelen politikája. Aztán egy kis drámai felütés a végére, talán enyhe fenyegetéssel: Mostantól már semmi sem mehet úgy, mint eddig.

            Dorbert átfutotta a szöveget, hümmögött.

            - Nem fognak leszállni rólunk.

            - Az a jó. Tele van velünk a világsajtó.

            - Jó ez nekünk?

            - Hát persze. Még ma beszélek az Euras embereivel. Az első dolguk volt, hogy felhívtak, amikor értesültek a túszejtésről.

            - Újra megkérdezem: jó ez nekünk?

            Boró elkomorodott.

            - Remélem. Ráirányítja a figyelmet a balmák ügyre. A Central Petrol nem fog politikailag instabil helyen beruházni – tette hozzá vigyorogva.

            - Az Euras sem.

            - Az Eurast meg fogom nyugtatni, hogy most lesz csak igazán stabilitás.

            - Gänse pedig a Central Petrolt fogja nyugtatgatni.

            - Gänsének ki kell állnia a világ elé, hogy hoppá, elnyomjuk a kis népeket, hogy elvehessük az olajukat.

            - Ezen nem fognak meghatódni sem az amcsik, sem a nyugat-európaiak, mert ők ugyanezt csinálják évszázadok óta.

            - Ezt már százszor átbeszéltük – türelmetlenkedett Boró. – Ha nem történt volna valami, napokon belül aláírják a Central Petrollal a szerződést. Ezt mindannyian tudjuk. 

 

4.

 

Kora reggel a gimnázium alagsori tantermében mindenki kicsit másnaposnak hatott. Aki egy percet sem aludt (mint például Dilis), az a fáradtságtól, aki pedig összekuporodva a földön szendergett egy-két órát (mint a túszok többsége), az a törődöttségtől volt nyűgös. Vécére egyesével, valamelyik emberrabló kíséretében mehettek. Ennivaló volt bőven, s bár nem tudhatta senki, hány napra kell berendezkedniük, ezzel nem spóroltak, a túszok is kaptak bármit, ha kértek.

            Poli, aki reggel mindig elemében volt, a megváltozott környezet dacára sem volt hajlandó lemondani szokásos hülyéskedéseiről. Miután megmosakodott és felfrissült, szójátékokkal és viccekkel szórakoztatta a többieket.

            - Ő köztünk a legnagyobb dumás – hencegett Kappan a túszoknak. – Történelmet tanult.

            - Igazán? – kérdezte mérsékelt érdeklődéssel Paula.

            - És még festeni is tud – tódította Tom.

            - Odahaza – kezdett mesélni Poli, és feltette a lábát az asztalra, a székkel pedig hintázni kezdett, miközben a gépfegyverét az ölében pihentette – van egy hatosztatú ablak a nappali és a konyha között. Ezekre különböző történelmi eseményeket festettem meg. Egyszer átjöttek játszani a sógornőm ellenszenves gyerekei, és labdával bedobták az egyik üveget. Pont azt, amelyiken a sztálingrádi csatát ábrázoltam; még Hitlert és Sztálint is ráfestettem. Szóval, kifocizták, és az egyikük jön ki hozzám a kertbe, és bűnbánóan mondja: „Sajnos, kitört a második világháború…”

            - Értik? – vigyorgott Tom. – Az üvegen a második világháború…

            - Mindenki értette! – mordult rájuk Dilis. – Ilyen infantilis emberrablókkal még sosem dolgoztam.

            - Miért infantilizmus az, ha nem ülünk komoran, vagy káromkodunk, vagy verjük a túszokat? – sipította Kappan, s ez a hosszú, magas frekvencián elhangzó mondat már-már egy bohóctréfával vetekedett.

            - Az Isten megvert téged ezzel a hülye hangoddal – csóválta Dilis a fejét.

            - Az Istent ne keverjük ide! – mordult Kappan.

            - Ja, persze, neked ilyen érzékenységed van – legyintett Dilis.

            - Csak nem azt akarja mondani – szólt közbe Wilhelm, a portás -, hogy hívő ember létére fegyverrel az ölében embereket tart fogva? Ez marha jó…

            - Ne pofázzanak már mindenbe bele! – csapott Tom az asztalra.

            - Az Isten nem engedheti meg azt az igazságtalanságot, amit a népemmel művelnek évszázadok óta – felelte Kappan. – Sátáni erők dolgoznak itt, nézze csak meg Sztálint meg a Szovjetuniót.

            - Sztálin régen meghalt. Szovjetunió sincsen – mondta Viktor.

            - És mi még mindig nem élhetünk a saját hazánkban! – csattant fel Poli.

            - Morowia a maguk hazája. Ugyanúgy, ahogy a miénk – szólalt meg Paula. – Nem is értem ezt az egészet…

            - Én azt nem értem, hogy egy hívő ember…

            - Sosem bántottam senkit! – emelte fel dühösen Kappan a fegyverét, és úgy lóbálta meg a feje fölött, mintha mindjárt kidobná az ablakon. De aztán visszaejtette az ölébe. – A spanyol konkvisztádorok is keresztények voltak.

            - Ők a példaképei? – fintorgott Wilhelm.

            - Nem így értettem. Jogunk van a földünkhöz, az iskoláinkhoz, az anyanyelvünkhöz. Nem csak a túlvilágon, hanem itt is. A morow templomokban úgy beszélnek rólunk, mintha nem is volnánk emberek. A maguk papjai, a maguk gyülekezeteiben.

            - Én nem vagyok vallásos – hárította el Wilhelm.

            - Attól még így van. Rajtam kéri számon a keresztényi szeretetet. Kérje számon a saját papjaikon, a politikusaikon.

            - Senki nem kért rajtad számon semmit – csitította Poli a barátját. – Csak értetlenkednek. Legjobban az ateisták tudják mindig, hogyan kell viselkedni egy kereszténynek – tette hozzá.

            - Úgy tudom, a maguk püspöke is kiegyezés-párti – mondta váratlanul Wilhelm.

            - Honnan tudja?

            - Olvastam az újságban.

            - Így van – dühöngött Kappan. – Az ozergradi kormány embere. Lekvár püspök…

            - Meséld el neki az antikrisztusost – nógatta Poli.

            - Minek?

            - Hátha érdekli.

            - Érdekli? – nézett Kappan megvetően a portásra. Wilhelm vállat vont. – Na jó. Hát idehallgasson. Püspöki mise volt Igrán. A főtéri templomban. Járt valaha ott?

            - Jártam Igrán. De a templomra nem emlékszem.

            - Jellemző. Az ország egyik legszebb temploma. Na mindegy! Püspöki mise volt, és ez a megalkuvó, lekvár ember mondta a szokásos szólamait keresztényi megértésről, közös országról, satöbbi. A hívek ültek csendben. A hivatalnak önmagában marha nagy a tekintélye a többség szemében. Csak azért, mert valaki püspök, úgy képzelik, mindjárt okos is. Ezért aztán bármekkora baromságokat is mond, csak ülnek és hallgatják. Ez meg nyomja a sódert felebarátságról, odatartott bal orcáról, visszadobott kenyérről… Egyszer csak az ötödik padsor környékén hirtelen felpattan valaki, kirohan az oltárhoz… A ministránsok fogták meg, különben leszedi onnan a püspököt… És közben kiabálja: „Te Antikrisztus! Mit fizettek neked a morowok? Nem püspök vagy te, hanem a Sátán szolgája!”

            - És mi történt?

            - Semmi. A ministránsok a sekrestyés segítségével kihurcolták. A hívősereg meg ült csendben, és figyelt. Az se derült ki, voltaképpen kivel értenek egyet. Folytatódott a mise.

            - Mi lett az emberrel?

            - Fogalmam sincs. Sose láttam se előtte, se utána.

            - Biztos provokátor volt – dünnyögte Tom.

            Kappan szeme elkerekedett, mondani akart valamit, de aztán mégse szólalt meg.

            - Nem mindenki provokátor, aki szókimondó – vélte Poli a hosszúra nyúlt csend végén. – Ez alapján a logika alapján mi is provokátorok vagyunk…

            - Vagy Dilis – nézett Kappan a negyedik terroristára, aki éppen Pepsi kólát kortyolgatott üvegből. – Ha rendes balmák volna, nem ezt az amerikai vackot inná, hanem a Bubit, a szőlőből készült nemzeti üdítőnket.

            - Tudod, miért nem iszom Bubit? – vigyorgott Dilis. – Azért, mert szar.

            - Miért, a Pepsi nem szar?

            - Nem. Az jó. A Coca kóla nem olyan jó, de a Bubinál az is jobb.

            - Menj te a fenébe! – kiáltotta idegesen Kappan.

            - Szerintem ezen a hangon tilos lenne megszólalni – dünnyögte Dilis.

            Poli hirtelen felhúzta a géppisztolya závárját; a fém vészjóslóan csattant. Mire Dilis oda pillantott, a cső már feléje meredt.

            - Eszednél vagy? – rivallt rá Polira. – A végén még elsül az a vacak. Nagyon rühellem, ha fegyvert fognak rám.

            - Én meg rühellem, ha így beszélsz a barátommal.

            Dilis felállt a helyéről, lassú léptekkel Polihoz ment, és a fegyver csövét a túszok felé fordította. A fiatalember nem ellenkezett.

            - Most ők az ellenség – mondta Dilis. – Ezt ne téveszd szem elől, ha életben akarsz maradni.

            - Én nem vagyok ellenség! – sikoltotta Paula.

            - Kuss legyen már! – üvöltötte Dilis; most ő biztosította ki a fegyverét, és leírt vele egy félkört, mintha végigkaszálná a túszokat. Aztán visszaült a helyére. – Eszünknél legyünk! – sziszegte Polinak.

            - Ha szerinted minden szar, ami balmák, akkor nem értem, hogy… - kezdte sértetten Tom, de Dilis félbeszakította:

            - Nem állítottam ilyet. Csak nem szeretem az irracionális rajongást. Derék gyerekek a balmákok, fontos az autonómia, annyira fontos, hogy az életemet teszem én is kockára érte, de a Bubi szar. Mondjuk ki őszintén!

            - Szerinted Sukutapa is szar? – kérdezte kíváncsian Poli.

            - Hogy jön ide Sukutapa? – csodálkozott Petr.

            - Ő is balmák.

            - Sukutapa balmák? – kapcsolódott be Viktor is. – Ezt nem tudtam.

            - Látjátok – heveskedett Tom -, erről beszéltünk. Semmit nem tudtok rólunk. Azt se tudjátok, hogy a világon vagyunk. Sukutapa balmák, az Igrai Spartacustól igazolt a Feyenoordhoz, Hollandiába. Huszonötszörös morow válogatott.

            - Jó, jó – bólogatott Petr -, mindannyian tudjuk, hogy Sukutapa a legjobb morow focista, senki nem vonja…

            - De hát nem morow! – kiáltotta szinte sírva Kappan. – Épp ez a gáz! Hogy nem morow, hanem balmák. Te szereted a focit? – fordult Petrhez.

            - Persze. Minden fiú szereti a focit.

            - És nem tudtad, hogy Sukutapa balmák?

            - Honnan a fenéből tudtam volna?

            - Azt se tudtad, hogy az Igrában csak balmákok játszanak?

            - Azt se tudtam – ismerte be a fiú.

            - Nekem van egy csomó sukutapás mezem – hencegett Poli. – Van Igrai Spartacusos, Feyenoordos, sőt még morow válogatott mezem is Sukutapa felirattal. Ha lemegyek a srácokkal focizni a térre, azok közül veszek fel.

            - Aztán a végén mezt cseréltek? – vigyorgott Dilis.

            - Nem volna sok értelme, mert mindenkin sukutapás mez van.

            - Hát az nagy látvány lehet – nevetett Viktor. – Egy seregnyi Sukutapa focizik a játszótéren.

            - Te jártál már Igrán? – kérdezte Tom élesen.

            - Nem – ismerte el Viktor.

            - Na, egyszer gyere el!

            - Feltéve – emelte meg szórakozottan a fegyverét Dilis -, ha túléled.

            Ez a megjegyzés egy kissé visszavetette a beszélgetést. Paula nyafogott, hogy ki kell mennie; Poli elkísérte. Aztán Marie panaszkodott higiéniai problémákra, de ezen nem tudtak segíteni.

            Wilhelmet továbbra is a terroristák Boró iránti rajongása izgatta a legjobban, s erről próbálta őket faggatni.

            - Ismerik egyáltalán ezt a híres Borót? – kérdezte, gúnyosan megnyomva a nevet.

            - Persze. Maga is ismeri – vágott vissza Kappan.

            - Úgy értem, személyesen. Talán egyenesen ő küldte magukat?…

            Tom felpattant a helyéről, és szakítva a hagyományokkal, egészen közel ment a portáshoz, aki akár a fegyvert is megragadhatta volna, ha van benne ehhez kurázsi.

            - Minket nem küldött senki! – sziszegte Tom Wilhelm képébe. – Vagy hősök leszünk, vagy hullák, vagy mindkettő. De ez csak a saját elhatározásunk…

            - Személyesen nem ismerjük Borót – mondta kedélyesen Poli. – De a legközelebbi munkatársával, Vered Dorberttel egyszer találkoztunk. Dilis hozta össze.

            - Kussoljatok már, az ég szerelmére! – kiáltotta Dilis szinte sírva. – Nem fecsegünk mindenfélét. Azt akarod, hogy le kelljen lőnöm minden túszt?

            - Miért, lehet, hogy egyébként nem lőnek le? – kérdezte reménykedve Paula.

            - Fogja már be, nagysád!

            - Gänsén múlik – válaszolta Poli.

            - Gondolja, megadja az autonómiát? – kérdezte gúnyosan Wilhelm.

            - Kussoljon már! – ordította Dilis. – Ez nem megbeszélő műsor. Maguk túszok, akiknek szétlövik a tökét, ha nem fogadnak szót.

            - A halott túsz nem sokat ér – ellenkezett rendületlenül Wilhelm.

            - De a szétlőtt tökű túsz aranybánya – vigyorgott Poli. – Lesz egy háromgyermekes anyukánk, egy vállalkozó unokaöccse, egy teniszező lánya, egy külföldi, meg egy szétlőtt tökű portás. Remek társaság.

            - Tényleg az – helyeselt Wilhelm. – Véletlenszerűen választottak ki bennünket, hogy ilyen jól sikerült?

            A televízió a háttérben folyamatosan ment, de a hangját levették, hogy ne őrüljenek meg tőle. Most Viktor izgatottan mutogatni kezdett. Mindannyian odanéztek, és Poli – aki időközben elsajátította a szerkezet kezelésének módját – felhangosította. Éppen a miniszterelnök nyilatkozott.

            „Feltételezhető, hogy a túszejtés mögött olyan balmák politikusok állnak, akik régóta hangoztatják ezeket a célokat?”, kérdezi a riporter.

            „Nem gondoljuk, hogy néhány ember hirtelen ötletéről lenne szó. Az ilyen típusú bűncselekmények mögött mindig szervezettség, egy nagyobb erő áll”, válaszolja Gänse.

            „Nyíltan rákérdezek: elképzelhető, hogy Belus B. Boró és a Bacike szervezte a terrorcselekményt?”

            - Sok fantázia nélküli barom! – dühöngött Kappan. – Nem tudják elképzelni, hogy mi is kitervelhettük? Miért kell minden mögött Borót gyanítani?

            - Ezek csak politikusokban tudnak gondolkodni. Az ő világképükben olyan nincs, hogy embereknek önálló akarata, elképzelése legyen. Mert nekik sincs – jelentette ki Tom. – Szerinted ennek a Gänsének van egy épkézláb gondolata? Ő csak egy báb. Megfelel bizonyos érdekcsoportoknak…

            - Na és az érdekcsoportoknak ki diktál? – akadékoskodott Wilhelm. – Valakinek csak van önálló ötlete.

            - Befognák? – tekerte még följebb a hangot Poli, így Gänse már szinte üvöltötte:

            „Igen. Ian Deximről van szó. Azonban semmi sem utal arra, hogy a támadásnak ő lenne a célpontja.”

            „Pusztán véletlen?”

            „Valószínűleg véletlen.”

            - Véletlen… - dünnyögte maga elé Kappan.

            - Szóltál? – fordult hozzá Tom.

            - Te láttad a színdarabot? – kérdezte Kappan Dilistől.

            - Lent biztosítottam. Te voltál fent a díszteremben – felelte Dilis.

            - Akkor miért mondtad, hogy a Rómeó marad?

            - Mi van?

            - Amikor elkaptuk a srácokat… Mentek volna kifelé, te odaszóltál nekem, hogy a Rómeó marad. Honnan tudtad, melyikük volt Rómeó?

            - Figyelj már! Rólunk beszél! – csitította Poli.

„Szeretném leszögezni” – mondta éppen Gänse ellentmondást nem tűrően -, „hogy Morowia kormánya soha, semmilyen terroristával tárgyalni, megegyezést keresni nem fog.”

            - Na szép – kommentálta Wilhelm. Dilis csak a fejét csóválta mosolyogva, de Tom teljesen bepöccent.

            - Akkor megöljük a túszokat! – üvöltötte, mintha abban bízna, hogy Gänse meghallja a tévén keresztül.

            Kappan egy ideje zavartan nézett maga elé. Most balmákul szólalt meg, hogy Dilis és a túszok ne értsék:

            - Amikor beszéltem Gänsével telefonon, úgy tűnt nekem, hogy nem érdekli a túszok sorsa. Semmiképpen sem fog egyezkedni. Bejönnek, és halomra lőnek mindannyiunkat.

            - Azt nem teszi meg – csóválta a fejét Poli.

            - Mi van már megint? – kiabált velük Dilis idegesen. – Mit mondtál Gänséről?

            - Meg fogják tenni – mondta hirtelen Tom, balmákul, Dilisre ügyet se vetve. – Vérfürdő lesz, és mi leszünk a hibásak. Mindenki Borót hibáztatja majd, meg a balmákokat. Olyan hisztéria lesz…

- Többet fog ártani az ügyünknek, mint eddig bármi – csuklott el Kappan hangja. – Nem hogy autonómiát nem kapunk, de bevonulnak és szükségállapot lesz Igrán. Figyeljétek meg. Még anyámat is be fogják csukni…

            - Előbb kellett volna gondolkodni – mondta Poli, ezúttal morow nyelven. – Végigcsináljuk, bármi lesz is. Erre szerződtünk egymással. Így van?

 

5.

 

A rendkívüli kormányülésnek egyetlen napirendi pontja volt: a túszejtés. Gänse elfoglalta a helyét az asztalfőn, mellette, a jelenleg külföldön tartózkodó külügyminiszter helyén ezúttal Georg Birnako ült.

            - Tekintettel a körülményekre, az állambiztonságért felelős hivatal igazgatóját is meghívtam.

            Gyakran előfordult, hogy külső szakértők megjelentek, nem volt ebben semmi különös. A többség helyeslően bólogatott. A kormány mindazonáltal nem volt teljesen egységes, hiszen a koalíció kisebbik pártjának képviselői – a földművelésügyi-, a kulturális-, a külügy- valamint az informatikai-hírközlési-közlekedési miniszter – általában a lényegtelen dolgokban szerettek kötözködni. Ezek azonban sosem számítottak komolynak, bár az utóbbi időben – amióta Gänse pozíciói gyengülni látszottak, és az elemzők és politikusok mind nagyobb realitást láttak a koalíciós partner elnökének, Orlando Chysonnak a hatalomátvételében – megszaporodtak a viták.

            A belügyminiszter, Paucha Mink, röviden ismertette a fejleményeket. Nem sokkal mondott többet, mint amit a televízióból és a sajtóból már úgyis megtudhattak. Kiemelte a helyzet furcsaságát, különösen tekintetbe véve, hogy soha, semmilyen jelzés nem érkezett arra vonatkozóan, hogy a balmákok az autonómia kérdésében ilyen vad módszereket is képesek bevetni.

            - Azt hiszem – vette át a szót Gänse – abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a későbbiekben sem tűrjük az ilyesmit, és ennek csak úgy vehetjük elejét, ha semmilyen formában nem egyezkedünk a terroristákkal.

            - Nem volna szükséges akár katonai erődemonstrációt tartani a tengerparti területeken? – kérdezte a honvédelmi miniszter. A hivatalos morow szóhasználat kerülte a „balmákföld”, vagy bármely, a térség etnikai összetételére utaló kifejezést a hellyel összefüggésben.

            - A közvélemény el is fogja várni tőlünk – mondta a miniszterelnök rögtön – a kemény lépéseket. A tengerparti részek éppen úgy Morowiához tartoznak, mint a főváros, vagy a hegyeink. Természetesen, bizonyos kulturális jogokat biztosítunk, ez így korrekt és európai, de nem szeretnénk a jugoszláv példát követni. Most, csírájában kell elfojtani minden reményt.

            - Ez nem vitás – kapcsolódott be a kulturális miniszter -, de a túszok épsége is fontos. Öt ártatlan ember, köztük a népszerű teniszező lánya…

            - A túszokat ki fogjuk hozni – vágott közbe Birnako. – Megvannak rá a módszereink.

            - Miféle módszerek, hiszen még soha nem került sor éles bevetésre…

            - A felesége is pontosan tudta, amikor először szült, hogyan csinálja, pedig nem próbálta korábban… - mondta Birnako kioktató hangon.

            - Ezt ne üssük el szellemességgel – tiltakozott a kulturális miniszter. – Ha áldozatok lesznek…

            - Áldozatok mindenképpen lesznek. Vagy a terroristák, vagy a kommandósaink közül, s talán a túszok mindegyikét sem tudjuk megmenteni. Lehet, hogy már végeztek is valamelyikükkel – töprengett Gänse.

            - Hát ha ilyen tragikus a helyzet, akkor minél előbb intézkedni kell…

            - Pontosan ez a célunk. Nem akartam azonban a kormány felhatalmazása nélkül megtenni a legsúlyosabb lépéseket.

            - Ez szakmai kérdés – vette át a szót Birnako. – A terroristákkal elvből nem tárgyalunk, tehát a kommandósoké lesz a főszerep. Behatolunk, foglyul ejtjük, illetve ha elkerülhetetlen, likvidáljuk a merénylőket, és kihozzuk a túszokat.

            - Bravó – tapsolt a kulturális miniszter. – Ez nagyon szép. Örülök, hogy ennyire egyszerű. Már aggódtam… 

            - Na-nagyon sajnálatos, hogy a kormány na-nagytiszteletű tagjai elviccelik a kérdést – jött dühbe Gänse.

            - A koalíciós partnereink úgy viselkednek – nehezményezte Paucha Mink belügyminiszter -, mintha ellenzékben lennének. Közös ügy, közös érdek ezt a túszügyet a lehető leggyorsabban és legegyértelműbben megoldani. Jó lenne, ha ebben támogatnák a kormányfőt…

            - Legalább nem nudista telepek létesítését kell támogatnunk. Már ez is előrelépés – kajánkodott a kulturális tárca vezetője.

            - Ne személyeskedjünk, uraim! – kérte Gänse. – Néha az az érzésem, Orlando Chyson szelleme van jelen az ülésteremben. Egyelőre még én vagyok a miniszterelnök, és feltett szándékom, hogy ezt a kényes ügyet lerendezem. A terrorizmust csírájában elfojtom, és a balmákoknak egy életre elveszem a kedvét az autonómiától. Végre stabilitás, rend és nyugalom lesz a tengerparton.

            - Attól félünk – kezdte óvatosan a hírközlési miniszter, szintén Chyson párttársa –, hogy a miniszterelnök úr nem fogja tudni levezényelni sem a túszmentést, sem a balmák kérdés megoldását.

            Gänse felvonta a szemöldökét.

            - Miniszter úr megkérdőjelezi a kompetenciámat…

            - Semmit sem tudunk a terroristákról, nem értjük, hogyan juthattunk idáig. Ha így folytatjuk, holnapra szétesik az ország…

            - Nem tudunk? – kiáltotta Gänse, s egy pillanatra úgy tűnt, feláll, s talán inzultálni fogja a hírközlési minisztert. – Ké-kérem, Georg! – fordult Birnakóhoz, aki elővette jegyzeteit, s felolvasta a négy merénylő nevét – gúnynevekkel -, s teljes nacionáléjukat, kezdve a három fiatalember gyerekkori barátságával, kormányellenes nézeteikkel, találkozóikkal, az agresszív nyilazásokkal.

            - Akkor mégis volt jele a készülő támadásnak? – csapott le rá a kulturális miniszter.

            - Nem volt jele – mondta fáradt türelemmel Birnako. – Éppen azért, mert a titkosszolgálat még az ilyen gyerekes csínytevőket is figyelemmel kísérte, de nem látott veszélyt.

            - Akkor rosszul végezték a munkájukat. Mondjon le, Birnako úr!

            - Az nem elég veszély – kérdezte a honvédelmi miniszter a tarkóját vakargatva -, hogy a miniszterelnök képére nyilakkal lövöldöznek?

            - Nem. Sőt, mint látjuk, a célpont nem is a miniszterelnök volt.

            - Elég baj… - dünnyögte maga elé a kulturális miniszter.

            - Tessék? – ordított rá Gänse.

            - Csak magamban… Jegyzőkönyvön kívül – tárta szét a karját.

            - Javasolni fogom Chyson úrnak, hogy delegáljon Ön helyett mást a kormányba! Ilyen ellenséges légkörben képtelenség dolgozni.

            - Nincs ellenséges légkör – szólt gyorsan Paucha Mink. – Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a terroristákkal nem tárgyalunk, és minden áron véget vetünk ennek a szégyenletes helyzetnek.

            - Nem mindenáron – tamáskodott a kulturális miniszter. – A túszok élete a legfontosabb.

            - Mindenáron – mondta határozottan Gänse. – Az ország békéje, területi egysége, szuverenitása a legfontosabb.

            - Akár áldozatok árán is?

            - Sokkal több áldozattal járna, ha engedményt tennénk.

            - Ebben nincs vita – helyeselt a környezetvédelmi miniszter.

            - Felteszem szavazásra – nézett körül Gänse. – Ki támogatja a terroristákkal szembeni kíméletlen, megalkuvás nélküli fellépést?

            Mindannyian – kis hezitálás után a kulturális miniszter is – feltették a kezüket.

            - Köszönöm. A jegyzőkönyv számára: egyhangú döntés született. Köszönöm uraim a megjelenést…

            - Egy pillanat – szólalt meg váratlanul a honvédelmi miniszter. – A negyedik emberrablóról, erről a bizonyos Dilisről nem hallottunk semmit.

            - Róla nincsen anyagunk – közölte tömören Birnako.

            - Az hogy lehet? Nézzenek utána!

            A miniszterek közben már szedelőzködtek, összecsukták a laptopokat, aminek nem sok hasznát vették ezúttal, akinél voltak jegyzetek, elpakolta őket. Gänse intett Birnakónak, hogy maradjon vissza. A belügyminiszter sem mozdult.

            - Ne haragudj, Paucha, de négyszemközt szeretnék a… – mondta a miniszterelnök. Mink csodálkozott, de szó nélkül távozott.

            Miután magukra maradtak, Gänse némi hunyorgás és arcrángás után nagyot sóhajtott, aztán megkérdezte:

            - Ez a Dilis gúnynevű merénylő… Ez a mi emberünk?

            - Természetesen. Régóta ismerem, igazi profi. Azt mondanám, kettős ügynök, de valójában a világ összes titkosszolgálatának eladta már magát. Nekünk is dolgozott többször. Járt a francia idegenlégióban, részt vett a délszláv-háborúban.

            - Akkor ez neki csak ujjgyakorlat…

            - Hát, ilyesmit még nem csinált.

            - Hányan tudnak róla, hogy a mi emberünk?

            - Most már hárman.

            - Ki a harmadik?

            Birnako sejtelmesen vállat vont.

            - Hadd maradjon az én titkom. Önnek is könnyebb védenie a döntését, magabiztosabban hazudhat, ha valóban nem tud mindent. A hentes is könnyebben eladja a virslit, ha nem közlik vele, mi van benne.

            - Ez valami közmondás?

            - Most találtam ki.

            Gänse erőltetetten vigyorgott.

            - Azért nem bánnám, ha tisztábban látnék.

            - Nincs mit látni. Minden terv szerint halad. Boró ostoba ötlete végül a mi malmunkra hajtja a vizet. Dilis a mi emberünk, de Boró azt hiszi, az övék.

            - És mi van akkor, ha most Igrán Boró arról beszélget a legbizalmasabb emberével, hogy mi mekkora marhák vagyunk, mert azt hisszük, Dilist mi irányítjuk, valójában ők?

            - Semmi jelentősége. Az eredmény és a következmények minősítenek mindent. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy Dilis kinek dolgozik. Leszámolunk a balmákok terrorizmusával, az autonómia-törekvéseikkel. Ehhez éppen most kapta meg még Chyson embereinek is a támogatását. Megkötjük a Central Petrol szerződést, Borót pedig vagy bekasztlizzuk, vagy megvárjuk, amíg a sajátjai verik agyon.

            Gänse a fejét vakarta.

            - És ha rosszul sül el?

            - A politikában az a szép, hogy változatos és nehezen kiszámítható. Aki sokat aggályoskodik, inkább foglalkozzon karalábé-termesztéssel.

            - Ez a karalábé hogy jutott eszébe?

            Birnako hirtelen kizökkent a nyugalmából. A karalábé történetesen arról jutott eszébe, hogy az intézetben, amelyben fogyatékos öccse élt, a terápia része volt a kerti foglalatosság. Legutóbbi látogatásakor az öccse elhencegett Birnakónak, hogy karalábékat nevel.

            - Mondhattam volna nyakkendő-árusítást – legyintett az államvédelmi igazgató. – Lényegtelen.

            - És mi az, ami lényeges? – hunyorgott Gänse.

            - Hogy ne maradjanak tanúk – felelte keményen Birnako.

            Gänsének megrándult a szemöldöke.

            - A terroristákkal mindenütt irgalom nélkül elbánnak. Ez így helyes.

            - És a túszok?

            - A túszok rosszkor voltak rossz helyen.

            - Köztük van Dexim unokaöccse.

            - Talán nem véletlenül – sejtelmeskedett Birnako. – Úgy gondoltam, ha egy befolyásos, vagyonos állampolgár személyesen is érintve van a balmákok kegyetlenségei által, az még nagyobb nyomatékot adhat a bevonulási szándékoknak.

            - Dexim kiszámíthatatlan – aggodalmaskodott Gänse, és eszébe jutott az uszodában folytatott beszélgetésük.

            - Mit tud tenni ellenünk? Ugyan már! Ha a fiú nem éli túl a szabadítási akciót, el lesz keseredve vagy dühös lesz, de mindenképpen a balmákok ellen fordul a haragja.

            - Úgy legyen! – sóhajtott Gänse. – Menjünk! Engem vár a sajtó. Maga pedig nézzen a kommandósai körmére!

FOLYTATÁS:

http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.494.3