04.
5.
Fred lázasan ért haza; az öreg Capuletet játszó fiú családja szemben lakott, ők hozták el. Alex, az apja, gyorsan gyógyszert adott neki. A kisebbek már megvacsoráztak, lefeküdtek.
- Anya?
- Ott maradt segíteni. Azt mondta, a busszal jön. Bekapcsolhatom a tévét?
- Szó sem lehet róla! – tiltakozott határozottan Alex. – Felébrednek a kicsik. Különben is, beteg ember aludjon. Elmosogatok, aztán lesétálok a megállóba.
- Jó.
- Hogy sikerült az előadás?
- Jól.
- Volt siker?
- Volt.
- Na, aludj nyugodtan.
Fred befordult a fal felé, és néhány perc múlva már ütemesen – bár igen sűrűn – vette a levegőt. Alex letörölte az asztalt, a szivaccsal gondosan megtisztogatta a tűzhely lapját, megtörölte a kezét a konyharuhába, aztán cipőt húzott, és a fülledt éjszakai melegben elindult a megállóba. Nem vitt magával telefont; ritkán használta, és Paula még nála is jobban idegenkedett tőle.
Amíg várakozott, eltervezte, hogy puszival köszönti az asszonyt, akinek első kérdése biztosan az lesz: „Minden rendben?” „Hát persze.” „Megvacsoráztattad a kicsiket?” „Igen.” „Fred hazaért?” „Lázas. Adtam neki gyógyszert.” Aztán átkarolja a nő vállát, és lassan elandalognak a házig. Tizenhét éve éltek együtt, de még most is olyan szerelmes volt beléje, mint a nászúton.
Az utolsó busz pár perc késéssel érkezett. Csak egy fiatal lány szállt le – Alex látásból ismerte -, aztán a jármű csöngetett, becsukta az ajtókat, és továbbment. A férfiban erős hajlam volt az aggodalomra, de eddig szemernyi rossz érzés sem gyötörte. Még most sem ijedt meg, csak csodálkozott. Annyira biztosan látta lelki szemei előtt, amint Paula leszáll, hogy tehetetlenül vakargatta a fejét, mit tegyen.
- Bocsánat! – kiáltott a lány után, aki először megszaporázta a lépteit, de aztán tétován megállt.
- Tessék!
Alex utolérte.
- Itt lakom, a következő keresztutcában. Szoktuk egymást látni néha… – A lány arcára kiült a gyanakvás, és elindult. Alex gyorsan folytatta. – Talán emlékszik a feleségemre is. Magas, barna hajú nő. Kicsit talán őszül is… Három gyerekünk van… Nem látta véletlenül a feleségemet? Ezzel a busszal kellett volna jönnie.
A lány bizalmatlansága oldódott valamennyire.
- Nem láttam ismerőst a buszon.
- Nem történt útközben semmi? Nem lett rosszul valaki, nem szenvedett balesetet?
- Nem, nem, semmi ilyesmi…
Alex megkönnyebbülten sóhajtott. Intett a tovasiető lánynak, aztán befordult a sarkon. Elhatározta, hogy megpróbálja felhívni a feleségét, jóllehet rendszerint a morc női hang közölni szokta vele: „A szolgáltatás átmenetileg nem elérhető”.
A mellettük lévő ház erkélyén kint áll a lakó. A távoli hegyeket fürkészte.
- Vihar lesz – dünnyögte köszönés helyett. Alex, aki pedig általában szívélyesen viszonyult a szomszédokhoz, most épp csak morgott valamit. – A nagyfiú nem az Alsóvárosiba jár? – kérdezte a szomszéd.
- De igen.
- Hazaért?
- Igen, már rég.
- Szerencse. Hallom, mi történt.
- Mi történt? – torpant meg Alex, aki már a kaput nyitotta.
- Hát ez a túszdráma. A tévé mutatta. A sulit körbefogták a rendőrök, mint az amerikai filmekben.
- Túszdráma?
- Állítólag nem tudni még semmit. Csak valami terroristák bezárkóztak túszokkal. De ha a fiú hazaért, akkor semmi gáz.
Alex nem válaszolt, berohant a házba, a kocsikulcsot kereste. Ha Paula tudna vezetni, és autóval mentek volna, talán nem… Igaz, akkor is maradhatott volna, még inkább, hiszen a buszhoz sincs kötve. Akkor Fred is maradt volna, hiszen az anyja hazahozza… Túszok? Micsoda hülyeség!
Bekapcsolta a tévét, de időjárás-jelentést adtak. Csatornát váltott, de ott is más műsor futott. Felkeltette Fredet. Nem volt könnyű.
- El kell mennem. Vigyázz a kicsikre!
Megpuszilta a fiú izzadt homlokát, és szaladt.
6.
A belügyminiszter úgy rótta a köröket a szobában, mintha kilométerpénzt kapna, időnként jajveszékelt egy keveset, és biztosította a másik kettőt, hogy soha semmilyen jelzés nem érkezett arról, hogy terrorista csoportok működnének az országban. Véleménye szerint alighanem belekeveredtek valamilyen csecsen vagy oszét, esetleg al-kaidás akcióba.
- Miért ejtene túszokat egy ozergradi gimnáziumban az al-Kaida? – kérdezte fásult bosszúsággal a miniszterelnök, amikor már harmadszor hallotta ezt a teóriát. – Szerintem a balmákok vannak benne. Én régóta mondom, hogy Boró nem egyszerűen az a jámbor, ötlettelen és ártalmatlan kis senki, akinek a helyi sajtó láttatni próbálja.
- Boró egyáltalán nem ötlettelen – védte Birnako, az államvédelem igazgatója, és megpróbált rágyújtani, de Gänse heveny szemrángással jelezte, hogy nem tartja helyénvalónak. Így szó nélkül visszatette a cigarettát a dobozba, a dobozt pedig a zsebébe.
- Ha ez így van – pattogott Mink, a belügyminiszter, és rövid időre felfüggesztette a járkálást -, miért nem figyelteti a titkosszolgálat Borót?
- Figyeltetjük – lökte oda Birnako.
- És? Készült merényletre?
- Természetesen nem.
- Akkor ezek nem a balmákok.
- És Boró környezetében valaki? – kérdezte a miniszterelnök.
- Természetesen azonnal jelentettem volna, ha ilyesmi felmerül – húzta el a száját megvetően Birnako.
- Akkor ez nem balmák akció – ismételte meg a belügyminiszter. – Vagy maguk nagyon rosszul végzik a dolgukat – szúrt oda az államvédelmisnek.
- Boró egyik legközvetlenebb munkatársa a mi emberünk – mondta Birnako.
- Kicsoda?
Birnako csak nevetett, valami olyan tenyérbe mászó pimaszsággal, hogy Mink kifakadt:
- Az ilyesmi nemzetpolitikai ügy. Nem a szolgálatok magánügye. Pláne nem az igazgató magánügye…
- Titkos akciókról nem vagyok köteles beszámolni. Ennyit is csak azért közöltem, mert ha valóban a balmákok állnak a háttérben, akkor Önnek mint a kormány belügyminiszterének, erről illik tudnia.
- Illik. Marha jó szó.
Kopogtak, a rendőrkapitány érkezett. Feszesen tisztelgett, amitől Gänsét mindig kiverte a víz. Birnako biccentett, a belügyminiszter szívélyesen üdvözölte.
- Jelentsen, kapitány! – utasította, mutatva a többieknek, hogy ezúttal ő a legilletékesebb. Ezzel együtt a rendőrkapitány elsősorban a miniszterelnökhöz intézte szavait:
- Elhoztam a rögzített telefonbeszélgetést, amit az egyik terrorista folytatott velünk.
Körülnézett, a sarokban meglátott egy számítógépet, bedugta a pendrive-ot. A felvételen tisztán és érthetően hallatszott minden:
- Tessék! Ozergrad, alsóvárosi rendőrkapitányság ügyelete.
- Az országos főkapitánnyal akarok beszélni.
- Milyen ügyben?
- Majd neki elmondom.
- Ha bejelentést kíván tenni, nálam is megteheti.
- Olyan ügyben teszek bejelentést, ami őrá tartozik. Vagy még magasabbra.
- Kérem, közölje, milyen ügyben…
- Emberrablás…
Pár másodpercnyi csönd következett. Közben Birnako halkan megjegyezte:
- Ezek nem csecsenek, és nem is az al-Kaida. Akcentus nélkül beszéli a nyelvünket.
- Lehetnek helyi sejtjei az al-Kaidának – dünnyögte Mink, aki eddigi tevékenységével éles ellentétben most az asztalnak dőlve, fülét szinte a számítógép hangszórójához nyomva, mereven állt.
- Helyi sejtek… – göcögött gúnyosan Birnako.
Közben a telefonos hölgy összeszedte magát, és hangjából ítélve a kétségbeesés, és a nevetés között hezitált, attól függően, hogy komolyan vegye-e, vagy tréfának.
- Kit raboltak el?
- Túszokat ejtettünk.
- Túszokat?
- Nem jól hall?
- Tökéletesen hallok. Túszokat ejtettek. Hol vannak most?
- Az Alsóvárosi Gimnáziumban.
Ez a konkrétum levette a lábáról a rendőrnőt.
- Kapcsolom az ügyeletes tisztet – döntött végül a hölgy, és választ sem várt, már hallatszott is a zene, ami arról tanúskodott, hogy kapcsolta ugyan, de egyelőre nem veszik fel. Végül egy rekedtes férfihang beleszólt:
- Alsóváros. Ügyeletes tiszt. Tessék!
- Túszokat ejtettem – mondta kicsit türelmetlenül a terrorista. – Az országos rendőrkapitánnyal akarok beszélni.
- Túszokat? – csodálkozott a tiszt. – Hol?
- Ne barkochbázzon velem, pajtás, hanem adja a felettesét, vagy agyonlövöm az összes tetves túszt! – Hatalmas dörrenés hallatszott, Mink egészen hátrahőkölt.
- A levegőbe lőtt – magyarázta a rendőrkapitány fontoskodva a miniszterelnöknek. Gänse bólogatott. Az ügyeletes tiszt számára ez mégsem látszott ennyire egyértelműnek.
- Fenyeget? – kérdezte kedélyesen.
- Nézd, baszd meg, nem leszel ilyen kedélyes, ha kilököm az első hullákat az utcára.
- Adom a kerületi rendőrkapitányt – sértődött meg a tiszt. – Szórakozzál vele, baszd meg!
- Minden rendőrünk ilyen hülye? – érdeklődött udvariasan Gänse Minktől. A belügyminiszter a vállát vonogatta. A rendőrkapitány szolgálatkészen felelt:
- Csak azok, akik a telefonokat kezelik.
Még vagy két percnyi kapcsolgatás után végül eljutottak a rendőrkapitányig, aki szintén kétkedve fogadta az információkat.
- Azt állítja, hogy túszokat ejtett a gimnáziumban? Mivel tudja ezt bizonyítani?
- Gyere ide, és nézd meg! – ordította a merénylő, aki fülhallomást végleg elveszítette minden türelmét. – Aztán, ha megnézted, ugasd el a miniszterelnöködnek, hogy csak vele vagyok hajlandó közölni a követeléseimet.
- Elugatom neki.
- Ha legközelebb telefonálok, mondd meg azt a számot, amin a miniszterelnököt elérhetem!
- Kis türelemre lesz szükség, ugyanis…
- Kis türelem van. Kicsi.
A felvétel itt megszakadt. Gänse kíváncsian tekintett a rendőrre.
- Ennyi?
- Igen.
- És mit tett eddig?
- Odaküldtem két egységünket. Körbezárták a gimnáziumot. Egyelőre megpróbáljuk felderíteni, hol lehetnek pontosan.
- Ki adott erre utasítást? – förmedt rá Gänse.
- Mire?
- Hát erre a rendőri felvonulásra.
- Miniszterelnök úr – kezdte a kapitány önérzetesen, s közben a belügyminiszterre pillantott, onnan várva megerősítést, de mivel Mink tüntetőleg nem nézett feléje, ezért folytatta: – Bejelentést kaptam, hogy túszokat ejtettek. Saját hatáskörben intézkedtem.
- M-miért nem kért engedélyt? – kiabált a miniszterelnök. A rendőrkapitány nem vesztette el sem a fejét, sem az önérzetét.
- Ha minden bejelentést követő intézkedésemre engedélyt kérnék, a miniszterelnök úr mással sem tudna foglalkozni, csak velünk. Azért vagyok országos rendőrkapitány, hogy döntéseket hozhassak. De ha a miniszterelnök úgy gondolja, hogy…
- Ez nem „minden bejelentés” volt, maga agyalágyult, hanem emberrablás…
- Nem vagyok agyalágyult, miniszterelnök úr, de ha úgy gondolja, benyújthatom ettől a perctől a…
- Hány túszejtés volt eddig a karrierje során?
- Ez volt az első, de…
- Kivonultak nagy szirénázva, mi?
A kapitány bólintott.
- Öt rohamkocsival, két csapatszállító járművel, továbbá két mesterlövészünk és a…
- Akkor már a tévé is ott van?
- Elképzelhető… – adott kitérő választ, noha amikor ide indult, még éppen látta az állami csatornán a gimnázium körüli készültségről sugárzott képeket.
- Ne engedjenek oda senkit! Nehogy valami marhaságot csináljanak! Vitessen ki fém kordonokat, zárják körbe az egész környéket! Gyorsan! Intézkedjen!
- Kérek engedélyt jelenteni!
- Ne jelentsen! Menjen, és tegye, amit mondtam! Nem akarok a tévében hollywoodi beszámolókat látni símaszkos kommandósokról, reszkető rokonokról meg hasonlók…
- Milyen számról hívta magát az emberrabló? – kérdezte Birnako, amikor a kapitány már kis híján kiment. Gänse hálás pillantást vetett a titkosszolgálati főnökre, amiért mindenre gondol.
- Tessék – adott át egy papírt a rendőr. – Újra fog hívni. Mit mondjak neki?
- Nem fogja hívni. Leléphet.
A kapitány távozott. Gänse a papír után nyúlt.
- Mutasd! Velem akar beszélni.
- És mit fogunk vele beszélni? – szólalt meg a belügyminiszter, aki egy ideje csak tehetetlenül figyelt.
- Megkérdezzük, mi a lószart akar.
- Nem értek egyet azzal, hogy terroristákkal egyezkedjünk. Ez gyökeresen ellentétes az alapelveinkkel és a kormány tudta nélkül…
- Nem fogok egyezkedni! – dörrent rá Gänse. – Kormányülést meg mégsem hívhatok össze az éjszaka közepén. Itt van a belügyminiszter és az államvédelem igazgatója. Mi kell még?
- Szerintem hívjuk fel – mondta Birnako.
- De nem egyezkedünk – emelte magasba Mink a mutatóujját.
Gänse dühösen legyintett. A vonalas készülékhez lépett, bepötyögte a számot, aztán kihangosította. A termet szinte betöltötte az éles búgás. Dilis a harmadik csöngés után felvette.
- Igen?
- Fritz Gänse vagyok, Morowia miniszterelnöke.
- Üdvözlöm, miniszterelnök úr. Dilis vagyok. Miben segíthetek?
- Ne szórakozzon! Azt állítja, hogy túszokat ejtett az Alsóvárosi Gimnáziumban.
- Pontosan így történt. Sőt, el is hitték, mert ahogy látom és hallom, itt szirénázik és villog a világ összes rendőre. Mondják meg nekik, hogy a legkisebb jelre, ami arra utal, hogy be akarnak hatolni az épületbe, agyonlövöm a túszokat.
- Nem fognak behatolni. Hány túszuk van?
- Öt. Sejtésem szerint már keresik őket a rokonaik, úgyhogy megnyugtathatja őket, miniszterelnök úr, jó helyen vannak. – Vihogott. Mink undorodva a fejét csóválta. – Azért a rend kedvéért elsorolom őket, hogy lássa, nem blöffölök. Itt van velünk Wilhelm, a portás. Kemény fiú, nem szereti, ha bezárják a kaput. Igaz, Wilhelm? Mit üzensz a miniszterelnök úrnak?
Rövid szünet, a háttérben némi mozgolódás zaja, majd egy idősebb férfi hangja:
- A portás vagyok, uram. Négy fegyveres elfogott bennünket, és…
- Ennyi elég lesz – szakította félbe Dilis. – Vendégszeretetünket élvezi továbbá Paula asszony, három gyermek édesanyja. Valamint két srác és egy lányka. Név szerint Viktor Griscsuk. Ő ukrán. De már nálunk él egy ideje. Jól is beszéli a nyelvünket. Aztán itt van Petr Dexim.
- Dexim? – kiáltotta Mink.
- Nocsak, mások is hallgatnak bennünket? – kérdezte Dilis.
- Mellettem van a belügyminiszter és a… - Birnakóra nézett, aki megrázta a fejét. – És egy másik kormánytag.
- Rokona Ian Deximnek, a vállalkozónak? – kérdezte Mink.
- Megkérdezzük tőle. Figyelj, öcsém! Van neked egy vállalkozó rokonod? Mi? Azt mondja, a nagybátyja…
- Úristen! – sóhajtott Mink. – Akkor hát ezért van az egész. Hívni kell Deximet.
- Várj még! – csitította Gänse. – Ki az ötödik?
- Marie. Hogy is hívnak, Marie? Ja, igen. Marie Madison. Az ő papája is valami híresség…
- A teniszező – súgta Mink.
- Pénzt akarnak? – szólt közbe Birnako.
- Ugyan már! – nevetett Dilis. – Ha én pénzt akarok, bemegyek egy bankba, szétlövöm mindenkinek a tökét, akit ott találok, és elviszem a kasszát. Nem állok le szarozni egy csomó kölyökkel.
- Akkor?
- Nagyon egyszerű a kérésünk – folytatta Dilis. – A morow kormány azonnal kezdjen tárgyalásokat a balmákföldi autonómiáról…
- Tessék! – vigyorgott a miniszterelnök elégedetten, és megsemmisítő pillantást vetett a belügyminiszterére. – A balmákok!
- …és vonuljon ki a morow hadsereg a délkeleti területekről. A tengerpartot adják vissza a balmák népnek, akiktől elrabolták.
- Nézze, Dilis úr – kezdte ironikusan Gänse. – Sem a morow kormány, sem jómagam nem tárgyalunk terroristákkal. Semmiről. Adják meg magukat a rendőröknek, és engedjék szabadon a túszokat.
Dilis pár pillanatig hallgatott.
- Nem ez volt az eredeti tervünk – mondta végül, enyhe szemrehányással a hangjában.
- Az ember tartsa magát a terveihez – szólalt meg váratlanul Birnako. – Az szép dolog. De a morow kormánynak is megvannak a maga tervei.
- Maga kicsoda?
- Az államvédelmi hivatal igazgatója vagyok.
- Ja, maga a helyi CIA.
- Úgy valahogy.
- Szóval azt tanácsolja, hogy tartsam magam a terveimhez?
- Én nem ismerhetem a maga terveit. Ha ismerném, és a maga helyében lennék, biztos ezt mondanám. De a morow kormány nem fog hivatalosan terroristákkal tárgyalni. Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Sem hivatalosan, sem máshogy! – kiáltott közbe Mink, és dühös pillantást küldött Birnako felé. – A belügyminiszter vagyok, és ne számítson irgalomra.
- Nem számítok. De a túszok sem számíthatnak, ha így beszél velem.
Hirtelen kattogás, zörgés hallatszott, majd egy bántóan visító fejhang:
- Figyeljen, Gänse! A nevem Kappan. Érje be ezzel! Gyerekkorom óta azt játszom, hogy nyilakat lövök egy olyan céltáblára, amin a mindenkori morow miniszterelnök képe van. A maga képét ezért nagyon jól ismerem. Nézni fogjuk a tévét. Amint látom, hogy maga személyesen bejelenti, hogy megkezdik a tárgyalásokat az autonómiáról a balmákok képviselőivel, elengedjük a túszokat, és föladjuk magunkat. Addig ne is hívjanak.
- Várjon, ne tegye le! Hát idehallgasson, Kappan úr – válaszolt Gänse. – Amit maga kér, az az, hogy én néhány órán belül változtassam meg az ország balmákokkal kapcsolatos politikáját, különben kivégez öt embert. Tudja, hányan haltak meg, amikor 1920-ban Morowia először vívta ki a függetlenségét? Tízezernél is többen. 1944-ben az előrenyomuló szovjet csapatok legázolták a morow hadsereget. Sokezer halott. Még 1991-ben sem sikerült vér nélkül megszabadulnunk a szovjet függésből. Az első tüntetéseken, maga talán nem emlékszik rá, hiszen különös hangjából ítélve fiatalembernek vélem, a szovjet karhatalom huszonhét morowot ölt meg. Személy szerint sajnálnám az öt túszt, de nem fogom feláldozni az ország egy részét miattuk.
Megszakította a vonalat. A három férfi összenézett. Mink őrjöngve vonta felelősségre:
- Odalökted nekik a túszokat! Dexim az ország egyik leggazdagabb embere. Madison az egyik legnépszerűbb. Meg ott van az a háromgyerekes anyuka. Egy ukrán… Nemzetközi bonyodalom…
- Ugyan már, nem fogják bántani őket. Ha megölik a túszaikat, elveszítik a tárgyalási pozíciójukat. Éppen ellenkezőleg. Most azt láthatták, hogy minket az se érdekel, ha lelövik őket. El fognak bizonytalanodni. Semmi esélyük a győzelemre. Kiszámolják, mennyivel kevesebbet kaphatnak, ha ezek után sértetlenül elengedik a túszokat és feladják magukat.
- Szerintem okosan jártál el – hümmögött Birnako.
- Hanem Boró ezért szorulni fog – dörzsölte a kezét Gänse. – Gyakorlatilag beledugta a nyakát a hurokba. Ha ő áll az akció mögött, becsukjuk harminc évre. Ha elhatárolódik tőle, a saját balmákjai fogják elzavarni.
- Ha Boró áll emögött – morfondírozott Mink -, akkor nagy ostobaságot követett el.
- Ez legyen már az ő gondja – vigyorgott Gänse.
- De ha egyetlen túszt is elvesztünk, akkor viszont a népharag ellened fordul, és előáll Orlando Chyson mint az alkalmas utód. Főleg ha mondjuk Madison lánya lesz a halott…
- Ez legyen az én gondom – mondta Gänse.
- Most mi a teendő? – kérdezte Birnako.
- Szerintem feküdjünk le aludni. Holnap sajtótájékoztatót tartok. A rendőrség tartsa fenn a rendet, de eszükbe ne jusson kezdeményezni. Várunk. Ja, és holnap nem lesz tanítás a gimnáziumban.
- Holnap szombat van.
- Pláne…
7.
Miután a gimnáziumtól jó kétszáz méterre leparkolt, Ian Dexim és a riporternő beültek egy kávézóba, ahol rajtuk kívül néhány fiatal beszélgetett. A helyiségben egy bekapcsolt tévékészülék is volt, valamilyen külföldi zenecsatornára hangolva.
- Iszik valamit? – kérdezte a vállalkozó. Evelyn még nem döntötte el, pontosan mit is akar. A logikus az lett volna, ha hazamegy és lefekszik, aztán a holnapi újságban elolvassa, mi is történt a gimnáziumban. De Evelyn, mint általában a nők, ritkán cselekedett logikusan.
- Jeges teát – felelte.
Húsz év körüli, copfos fiú állt meg az asztaluknál. Deximet kiverte a víz az ilyen alakoktól, de a körülményekre tekintettel ezúttal elnéző volt.
- Egy kapucsínót és egy jeges teát kérek.
- Mindjárt megkérdezem, főzünk-e még kávét.
- Még? – csodálkozott Dexim.
- Ilyenkor már haza szokott menni a lány, aki a gépet kezeli.
- Ez nem kávézó?
- Hát ilyen beülős. Árulunk kávét is…
- Az van kiírva, hogy kávézó – keveredett bele Dexim akaratán kívül egy kis vitába.
- Az van kiírva? – húzta fel a szemöldökét a fiú.
- Jöjjön ki, megmutatom – rúgta ki maga alól a széket Dexim, és elindult a bejárat felé.
- Elhiszem – egyezett bele a fiú. – De ilyenkor már nem szoktak kávét inni.
- Fülbevalót sem szoktak férfiak viselni, mégis előfordul.
- Gondja van a fülbevalómmal? – váltott ellenségesre a fiú, és a fülcimpáját masszírozta.
Evelyn, maga sem tudta, honnan támadt hozzá a bátorsága, rátette a kezét Dexim karjára, és csitítóan így szólt:
- Hagyja, ne idegesítse fel magát ilyen hülyeségen.
A mozdulat és a hangsúly teljesen olyan volt, mint amikor egy feleség nyugtatja ideggyenge urát. Dexim is megérezte ezt, és magában nevetett azon, hogy voltaképpen milyen jólesik neki ez a helyzet. Úgy is viselkedett, mint húsz évnyi házasság után egy jólnevelt férj.
- Hozzon két jeges teát.
A felszolgáló elfogadta a békejobbot.
- Igen, két jeges tea. Azonnal.
A férfi elővette a telefonját, és hosszasan keresgélt a készülék memóriájában. Végül megnyomta a hívásgombot.
- Kit hív? – kérdezte Evelyn.
- Megpróbálom kideríteni, mi folyik itt. Van egy kedves barátom, aki… Halló? Szevasz, Ian Dexim vagyok. Bocsánat a késői zavarásért, de van egy kis gondom. Nem tudnád megadni valakinek a mobilszámát a belügyből? Esetleg egy rendőrségi vezetőét? Igen? Köszi, írom.
Evelyn a táskájából villámgyorsan papírt és tollat szedett elő, és készségesen odatolta a férfi felé. Dexim hálásan pillantott rá. Elköszönt az ismerősétől, és már nyomkodta is a gombokat.
- Tessék, két jeges tea – tette le a copfos fiú a poharakat.
- De nem köptél bele, ugye? – nézett rá bíztató mosollyal Dexim.
- Hová gondol? – ijedt meg a fiatalember, mert csakugyan átfutott az agyán.
Közben felvették a telefont, de csak üzenetrögzítő jelentkezett. Dexim a következő tíz percben még próbálkozott, ám semmi eredményre nem jutott. Annyi információt sikerült csak szereznie, hogy az állami tévén éppen a gimnáziumi túszdrámáról beszélnek. Dexim felkelt a helyéről, és odament a copfoshoz, aki a pultra támaszkodva egy göndör hajú lánnyal enyelgett.
- Átkapcsolna az állami adóra? – mutatott a tévére. A fiú szeme elkerekedett.
- Az államira? Azon unalmas műsorok vannak. A mi vendégeink a zenét szeretik – mutatott körbe, de senki sem nézte a tévét.
- Itt, nem messze, a gimnáziumban valami zűr van. Meg akarom nézni, mit mondanak erről a híradóban.
- Zűr? Ilyenkor? Éjszakai dizsi van a gimiben? Csendháborítás?
- Tele van az utca zsarukkal – erősítette meg a göndör lány, aki csak néhány perce jött be.
- Zsaruk?
- Kapcsoljon már oda!
- Oké, oké.
Az állami tévén éppen időjárás-jelentés ment. A tenger felől érkező vihar rövidesen eléri a fővárost, jelentős mennyiségű csapadék hullhat.
- Ez marha izgi – jegyezte meg a copfos. Dexim lepisszegte. Folytatódott a hírműsor. A stúdióban egy bemondó foglalta össze az eddig történteket, a háta mögötti inzerten a gimnázium körüli rendőri készültség látszott.
„Pontosan nem tudni, hányan vannak a terroristák és hányan a túszok. Abból mindenesetre következtetni lehet, hogy több aggódó hozzátartozó jelent meg a gimnáziumnál, ám őket – és mást sem – a rendőrség nem engedi a kordonokon belülre. Munkatársunknak sikerült az egyik hozzátartozóval beszélnie.”
Bejátszás. Negyven körüli férfi tördeli a kezét; egy fa alatt áll a riporterrel, mögöttük látszanak a rendőrautók villogói. Közben odalép egy rendőr is, aki a kamera láttán határozott mozdulatain finomít valamelyest, és nem küldi el a tévéseket, inkább maga is beáll riportalanynak.
- Bent van a feleségem – mondja a férfi, arcán kétségbeesés. – Talán már nem is él.
- Honnan tudja, hogy bent van? – kérdezi a riporter.
- Ide jött, hogy megnézze a diákszínkör előadását. A fiúnk, Fred is játszott benne. Ő haza is ért, de Paula még maradt, hogy rendet rakjon. Az utolsó busszal kellett volna jönnie…
- Nem tudja, kikkel maradt itt a felesége?
- Nem tudok semmit. Csak remélem, hogy még él…
- Nem utal semmi arra, hogy bántották volna a túszokat – szólt közbe a rendőr, akinek az orra alá gyorsan odadugták a mikrofont. – Mindent el fogunk követni, hogy kihozzuk őket. De éppen az ő biztonságuk érdekében maradjon távol. És ezt kérem a többi aggódó hozzátartozótól is – bámul bele a kamerába. – A rendőrség ura a helyzetnek, és a kíváncsiskodók, aggodalmaskodók csak nehezítik a dolgunkat.
Végszóra hatalmasat villámlott, majd kisvártatva követte a dörgés.
Evelyn közben már ott állt Dexim mellett, szintén a képernyőre meredve.
- A kollégám – mutatta a riportert.
- Fizetek – szólt Dexim.
A copfos firkantott valamit egy papírra, és átadta a számlát. Dexim letette a pultra a pénzt, és indult.
- Magával megyek – lihegett a nyomában Evelyn. – Beszélek a kollégáimmal… - tette hozzá magyarázatképpen. – Hátha hasznomat veheti.
- Jöjjön csak! – mosolyodott el Dexim, annyira megtetszett neki a gondolat, hogy hasznát vehetné ennek a kis riporternőnek.
Néhány kíváncsi járókelő téblábolt a környéken, odacsalta őket az amerikai filmekben látott rendőri készültség a rengeteg autóval, szirénával, állig felfegyverzett egyenruhással. Dexim határozottan a kordonhoz ment, és megszólította az ott várakozó rendőrt:
- Ian Dexim vagyok. – A név nem gyakorolt semmilyen hatást a fiatal őrmesterre. – Az egyik túsz az unokaöcsém. Beszélhetnék a parancsnokkal?
- Civileknek tilos bemenni – felelte röviden, mert ilyen utasítást kapott.
- Nem akarok bemenni. Szeretnék beszélni a parancsnokkal.
- Nem ér rá. Sokan akarnak vele beszélni. Talán éppen a miniszterelnök hívja – ejtette ki szinte vallásos áhítattal.
- Néhány órával ezelőtt beszéltem a miniszterelnökkel – mondta Dexim, mert úgy érezte, ez imponálna a rendőrnek. Nem tévedett.
- Maga politikus?
- Vállalkozó vagyok. Én építtettem azt a sportcentrumot, amit ma este adott át Gänse.
- Az előbb azt mondta, bent van az unokaöccse. Honnan veszi, hiszen még mi sem tudjuk, hány túsz van, és pláne, kik azok.
- Valószínűleg bent van. Itt volt az iskolában, és nem ért haza. Idehívja a parancsnokot?
A rendőr összerezzent, mert hatalmasat dörgött, és a szél is egyre erősebben fújt. A három ember tehetetlenül bámult egymásra. Közben eleredt az eső.
- Én nem kaptam semmilyen utasítást a túszok rokonaival kapcsolatban – mentegetődzött az őrmester, és úgy tűnt, mintha elsírná magát, pedig csak az esővíz folyt végig az arcán.
A kordon mögött felbukkant egy százados.
- Mi történik itt, őrmester?
- Jelentem, ez az úr azt állítja, hogy az unokaöccse a túszok között van.
- Végtelenül sajnálom – mondta a százados könnyedén. – Ha így van, ki fogjuk hozni a fiút. Menjen nyugodtan haza…
- Nem tudnék nyugodtan hazamenni…
- Akkor menjen nyugtalanul…
- Nézze, százados, a nevem Ian Dexim.
- A vállalkozó? – csodálkozott a rendőr, és egy kicsit megváltozott a modora. – Lehet, hogy Ön volt a célpont? – kombinált rögtön.
- Nem tudok semmi biztosat. Legfeljebb annyit, hogy rövidesen szarrá ázunk idekint, az unokaöcsémet lemészárolják odabent…
- Senkit nem mészárolnak le! – mondta bosszúsan a százados. – Jöjjenek – intett, most először véve tudomást Evelynről. Félrehúzta a kordon egyik vas elemét, amin a két ember besurrant. – Ott az a csapatszállító, ugorjanak be, mielőtt ronggyá áznak. Addig én tájékozódom.
Dexim a kisbuszhoz lépett, elhúzta a hátsó ajtót, és fölsegítette Evelynt. Aztán ő maga is beugrott. Kétoldalt padok voltak, az ablakokon rácsok. Égett a lámpa, és két civil már ült bent.
- Nahát, Madison! – kiáltott fel meglepetten Dexim. – Te mit keresel itt?
A teniszező eltorzult arccal bámult, látszott rajta, hogy sírt, és még most is meg-megrázkódott a válla. Szemében valami állati félelem bujkált, először meg sem ismerte Deximet.
- A túszok között van a lánya – válaszolt helyette Alex, a másik férfi. – Csakúgy, mint az én feleségem.
- Akkor ez itt a hozzátartozóknak fenntartott szakasz? – kedélyeskedett Dexim, de senki sem volt vevő a humorára.
- Az eső miatt húzódtunk be ide. Kicsit olyan, mintha rabok lennénk – mutatott Alex a rácsokra.
- De hát miért? – nyögött fel Madison. – Miattam?
- Mindenesetre gyanús – dünnyögte Dexim. – Az én unokaöcsém is bent van.
- Maga is valami híresség? – kérdezte Alex gyanakodva.
- Nem. Én csak gazdag vagyok.
- Az én feleségem viszont se nem gazdag, se nem híres… - próbált Alex is könnyedebb lenni, de a hangja remegett.
- Mi ez az egész, Ian? – kiáltott most Madison, bizonyságául, hogy kétségbeesése dacára még nem vesztette el kapcsolatát a külvilággal, és felismerte a vállalkozót. Sőt, még Evelynt is. – Nocsak. A riporternő. Szintén hozzátartozó? Furcsa véletlen lenne.
- Én csak Dexim urat kísértem.
- Miért? Riportot akar csinálni?
Evelyn hirtelen nem is tudta, mit feleljen.
- Bőrig ázott volna – vette védelmébe Dexim, és átkarolta a nőt, akit ez kissé feszélyezett ugyan, de jólesett neki. – Így is kész tüdőgyulladás. Ha nem tartaná pajzánnak, azt javasolnám, vegye le ezt a vizes blúzt.
- Lehet, hogy még bekövetkezik – mondta fázósan dörzsölgetve meztelen karjait a nő. – De arra egyelőre várnia kell.
8.
Legalább háromnegyed óra eltelt attól kezdve, hogy Dilis jelezte a rendőrkapitánynak, miszerint túszai vannak és a miniszterelnökkel akar beszélni. Tom meglehetősen szkeptikussá vált ez alatt a negyvenöt perc alatt.
- Szerintem nem hiszik el. Itt ülünk a túszainkkal, megmenthetnénk a balmákokat a morow elnyomástól, de senki sem vette észre, hogy milyen nagy lépést tettünk a függetlenség kivívása érdekében.
- Csakugyan hazaengedhetnének minket – jegyezte meg Wilhelm, a portás. – Idős, özvegy édesanyám egyedül van otthon, és…
- Kuss! – förmedt rá Dilis. – Azért ez még egy terrorista akció, ha nem is vették elég komolyan.
- Csak semmi értelme – mondta Tom lakonikusan, és bánatosan beleharapott egy almába.
- Dobna nekem is egyet? – kérdezte Viktor Griscsuk, aki Lőrinc barátéból keveredett akaratán kívül az áldozat szerepébe. A három gyerek, az asszony és a portás továbbra is középen ültek, fogva tartóik pedig körbe, fegyverükre támaszkodva.
- Tessék! – nyújtott Kappan Viktornak almát. A férfi furcsa hangján Marie elmosolyodott, ami nem kerülte el a merénylő figyelmét. – Nincs megmérgezve – tette hozzá, és talán még rá is játszott, így aztán egészen úgy hangzott, mint a gonosz mostoha rikácsolása a Hófehérkéből. Erre aztán kitört a nevetés. Dilis őrjöngött:
- Ez nem showműsor, hanem túszejtés. A géppisztolyt nem akarod odaadni nekik?
- Tessék. Erisz almája lett belőle – kajánkodott Petr.
- Szeretem ezt a sok túlművelt áldozatot – vigyorgott Poli.
- Kíváncsi vagyok, akkor is ilyen jókedvük lesz-e, ha halomra lőjük őket! – üvöltötte Dilis. – Már nem vagyunk tőle messze.