2009. febr.
15.
15.
Hunnia - 33. rész
PILÁTUS A CRÉDÓBAN
Lilla érkezett elõbb a randevúra. Ezt furcsállotta, mert Zoltán nagyon adott arra, hogy õ legyen ott elõször, mindig hangoztatta, hogy a fiúnak kell várnia a lányra és nem fordítva. Leült addig egy padra; figyelte a sirályokat a Dunán és a hun gárda közelben járõrözõ hajóit. Az utóbbi napokban a magyar rendõrmotorosok csak a túlsó part közelében bukkantak fel, és nem mutattak ellenséges szándékot. Sõt, legutóbb valami mûszaki hiba miatt a hun járõrök siettek a segítségükre, s – mint arról késõbb mindenki értesült a pletykákból – nagyon jól elbeszélgettek a rendõrökkel. Kiderült, hogy ott se rajonganak túlzottan a fõnökeikért, és sokaknak roppantul elege van már a Gyurcsány-kormányból. De azért szolgálják és védik õket, ezzel fenntartva és tartósítva ezt a velejéig mocskos és rothadt rendszert. („Belõled bûzlik, árad, magad is zsarnokság vagy!”, szavalta Forrai Bendegúz legutóbb egy ’56-os megemlékezésen az Illyés-verset.)
Zoli a fák takarásában érkezett, de azért Lilla a szeme sarkából észrevette. A fiatalember két kezét a háta mögé dugta, arcán sejtelmes mosoly.
- Elkéstél – mondta Lilla, inkább évõdve, semmint szemrehányóan.
- Sajnos, túl sokáig csomagolták… Nem gondoltam, hogy ez ilyen bonyolult dolog…
- Micsoda?
Elõvette kezét a háta mögül, s egy hatalmas csokor virágot nyújtott át. Lilla szeretett virágot kapni, bár Zoltán eddig nem kényeztette el túlzottan.
- Hát ez?… - csodálkozott, s míg jobbal átvette a virágot, baljával átkarolta a fiút és megcsókolta.
- Egy kis ünnepélyességet akartam kölcsönözni a mai… Úgy értem, ünnepélyesen…
- Ünnep van?
- Még nincs. – Megköszörülte a torkát. – Gyere, sétáljunk. – Elindultak a folyó mentén. – A múltkor beszélgettünk a házasságról…
- Nem egészen. Arról, hogy… A testi szerelemrõl beszélgettünk…
- Igen, és említetted, hogy a házasság után…
- Azt mondtam, hogy én szûzen szeretnék férjhez menni. És ez így is van.
- Na, hát errõl van szó. Nézd, én lassan végzek az egyetemen, beszéltem Bordó Kornéllal, a gimnázium igazgatójával…
- Igen?
- Ne meressz rám, légy szíves, ekkora szemeket.
- Meresztettem?
- Igen, meresztettél. Szóval, úgy tûnik, felszabadul egy testnevelõ tanári állás, Margó, az a fiatal szõke ugyanis szülni megy, s már akár a mostani tanévben is tarthatnék órákat…
- Igen?
Zoltán kezdett zavarba jönni, de hõsiesen folytatta:
- Van nálunk, hátul, az udvarban egy kis ház. Olyan nyári lak, de ki lehet szépen festeni, téliesíteni…
Lilla megállt, szembefordult a fiúval.
- Te most megkérted a kezemet?
Egy kicsit sebesebben vert a szíve, s pillanatnyilag nem tudta, boldognak érzi magát, vagy mindjárt kétségbeesetten elrohan, hogy valahol zavartalanul bõghessen.
- Igen – vágta rá Zoltán büszkén. – Szeretném, ha hozzám jönnél feleségül.
- Még csak tizenkilenc éves vagyok…
- Majdnem húsz. Amikor születtem, anyukám huszonegy volt. Egyetemre járt, és a nagyszüleimnél laktak egy kilenc négyzetméteres szobában… Ha gondolod, felsorolom a világtörténelembõl, az irodalomból és az ismeretségi körömbõl azokat, akik húsz évesen mentek férjhez…
- Jó…
- Vagyis igen?
- Jó, úgy értem, fogtam, hogy el akarsz venni… Anyám el fog ájulni…
- Az legalább benne lesz az újságban. Etelvár népszerû polgármesterasszonya elájult, amikor húsz éves lánya bejelentette, hogy férjhez megy. Ha lennének nálunk is ilyen Story magazinok meg hasonlók, benne lehetne néhány hatalmas fényképpel. Rólad is lenne fotó, és talán rólam is…
- Ne hülyéskedj el mindent!
- Egyáltalán nem hülyéskedek.
- Ezen még gondolkodnom kell…
- Jó, de ne sokat, mert aztán huszonegy leszel, huszonkettõ, harminc… Egyre nehezebb normális férfiakat találni… Megöregszel, vénlány lesz belõled, és könnyes szemmel gondolsz vissza erre a Duna-parti beszélgetésre, amikor addig odáztad a döntést, hogy végül pártában maradtál…
- Ne beszélj már annyit, Zoli, az ég szerelmére. Hát persze, hogy hozzád megyek! Nem képzeled, hogy kihagyok egy ilyen alkalmat?
+++++++++++++++++++++++
Morczos gyalog ment el a város széli, családi házas utcába. Jólesett a mozgás, szerette a rendezett kerteket nézni, a járókelõket figyelni. Még a kutyák ugatása sem zavarta annyira, mint máskor. Civilben volt, mint mindig, s bár jellegzetes fejérõl gyakran felismerték, azért mégsem keltett feltûnést, ha végigsétált valahol.
A csöngetésre alacsony asszony jött elõ.
- Nyitva van, jöjjön csak be! – kiáltotta. – Éppen galuskát csinálok. – S már vissza is ment a házba.
Morczos kicsit aggódva nézett körül, de mivel házõrzõ ebet nem látott felbukkanni, bátran tette meg a bejáratig hátralévõ öt-hat métert.
A nõ már éppen leszûrte a nokedlit, ott hagyta az asztalon egy porcelán tálban, a kapitányt pedig betessékelte a nappaliba.
- Nem zavarok, ugye? – kérdezte Morczos, aggodalmaskodva.
- Nem dehogy! Csak kényelmesebb így, mint bent a rendõrségen.
- Azt semmiképpen sem akartam volna. Hiszen nem kihallgatás ez, vagy efféle.
Az asszony kínálta a rendõrt, aki azonban csak egy pohár ásványvizet fogadott el.
- Hun Harmat – forgatta örömmel az üveget.
- Csak hazait veszünk, ha lehet. Az uram néha átmegy Mátyáskútra, és a palackozóból hozza el közvetlenül. Így még olcsóbb is.
- Én is mindig ilyet iszom.
- Nemsokára a férjem is hazajön, bár többet õ sem fog tudni mondani…
A nõ is leült, és várakozón pillantott Morczosra.
- Mire gondoltak, amikor elõször hallották a merénylõ nevét? – vágott a kapitány a közepébe. A másik vállat vont.
- Semmire. Elõször nem kapcsoltuk össze. De aztán valahol megjelent egy fénykép is. Te, nézd már, ez a Bollók Sanyi, szóltam. Aztán ott volt, hogy rokonai élnek a Hun-szigeten. No, ezek meg mi vagyunk, tette hozzá a Jenci.
- Milyen rokonságban álltak vele?
- A Jenci anyukája, meg a Bollók Sanyi anyukája unokatestvérek voltak. Vagyis a Jenci nagypapája és a Bollók nagymamája testvérek.
- Nem túl közeli rokonság.
- Hát nem éppen. Azért is nem tûnt fel hamarabb.
- Gyakran találkoztak?
- Gyerekkorukban igen. A Jenciéknél hatalmas a család, és nagy ünnepeken összejöttek. Miután engem elvett, még egyszer-kétszer én is láttam õt karácsonykor.
- Járt itt maguknál valaha?
- Nem, dehogy.
- És a Hun-szigeten?
- Fogalmam sincs. Nem hiszem.
- Milyen ember volt?
- Hát, elég jelentéktelen figura. Kicsit mulya, meg se nõsült. Úgy hiszem, tisztességes szakmája se volt tán.
- Elképzelhetõ, hogy felrobbantja a vasúti síneket, hogy embereket öljön meg?
- Õszintén szólva – mondta az asszony, és kicsit lehalkította a hangját, mintha kellemetlen lenne errõl beszélnie – én azt gondolom, egy kicsit fogyatékos volt a Sanyi. Nem elmebeteg, vagy ilyesmi. De… Szerintem képtelen lett volna ilyesmit végiggondolni, megcsinálni… Ugyan! – Elnevette magát. – A Sanyi nem!
- Élnek Bollóknak más rokonai is a szigeten?
- Én nem tudok róla.
- Mi sem találtunk senkit… - dünnyögte Morczos, aki közelebb nem jutott a megoldáshoz, de a gyanúját igazolva látta.
- Sose fog kiderülni – szólt az asszony.
- Micsoda?
- Hát hogy ki robbantott. Mint volt az a média-vállalkozó, akit meglõttek…
- Fenyõ?
- Az hát. Elkapták a tettest? Nem. Meg a Teve utcai lövöldözés. Vagy a Kádár feje… Misztikus…
Morczos bólintott, feltápászkodott.
- Köszönöm a segítségét.
- Nem várja meg a Jencit?
- Esetleg még telefonálok, ha elakadnék. Egyelõre eleget hallottam…
Kifelé mégis elakadt, mert egy hatalmas kutya ült a küszöbön. Még szerencse, hogy jövet nem akadtak össze.
- Menjen csak! Jó ember! – szólt rá a kutyára, aki erre megértõen lekushadt, és nem bántotta a kapitányt.
„Jó ember”, göcögött magában Morczos. Mit tudjuk azt egymásról, ki a jó ember és ki a rossz. A politikus mind azt állítja magáról, hogy jó ember, a népért dolgozik, közben kilopja a szemét. Az igazi jóemberrõl meg elterjesztenek mindenféle hazugságot. Ez a szegény Bollók valószínûleg úgy került az ügybe, mint Pilátus a Credóba. Ezt vajon miért mondják?, gondolta hirtelen a rendõr, aki nem volt vallásos ember. Majd megkérdem valakitõl…
A lényeg, folytatta a gondolatmenetet, hogy az igazi tettest sosem kapják el. Emiatt a nevetséges rokoni szál miatt pedig szépen ráverik Hunniára a balhét. Mindenki csak arra fog emlékezni, hogy a merénylõnek valamilyen hunniai kapcsolatai voltak… Ez volt vajon a cél?
++++++++++++++++
Az ELE (Etelvári Labdarúgó Egylet) és az FC Bendegúz mérkõzése immár presztízs meccsnek számított az etelvári mûfüves pályán. A színvonal nem volt éppen világrengetõ, de az igyekezet, az izgalom és a szurkolók lelkesedése a legkomolyabb futballtalálkozókat idézte. A szolid polgárság, a kisgyerekes családok általában az ELE, míg a fiatalok, a vagányak, a lázadók pedig a Bendegúz sikeréért szorítottak.
A mostani mérkõzésnek sorsdöntõ jelentõsége volt a második hivatalos hun bajnokság megnyerése szempontjából, hiszen – akár csak tavaly – az idén is e két csapat között dõlt el a bajnoki cím. (A mátyáskútiak és a füzeskeiek érdemben nem tudtak beleszólni, a szigetfaluiaknak pedig az is gondot okozott, hogy minden meccsre ki tudjanak tizenegy emberrel állni.)
Végül egy vitatható büntetõvel a Bendegúz nyert, így a kereplõkkel, zöld-fehér zászlókkal és síppal-dobbal felszerelkezett Bendegúz szurkolók végigvonultak a városon. Mivel némi csendháborításon kívül nagyobb galibát nem okoztak, a rendõrök, polgárõrök és gárdisták nem avatkoztak közbe, és a lakók közül is legfeljebb az ELE szimpatizánsai nehezteltek rájuk.
Másnap mégis egy brutális bûntettre derült fény. Egy fiatal, a parti, gyéren világított fasorban sétáló párt többen megtámadtak, megvertek, értékeiket elvették, s a lányt megerõszakolták. A városban nem ismert határt a felháborodás, olyanok is akadtak, akik a bajnokság betiltását követelték. Este azonban – amikorra a fiú kihallgatható állapotba került – váratlan fordulatot vett az ügy.
- Nem futballszurkolók voltak – vallotta a fiatalember. A sötétben nehezen lehetett õket azonosítani, de mind a fiú, mind a lány (aki az elsõ sokk után ugyancsak tudott beszélni a rendõrökkel) azt állították, hogy egy ötfõs cigánybanda támadott rájuk.
A rendõrség kiszállt Szigetfaluba, de az ottani roma közösségnek sziklaszilárd alibije volt, amellett sosem adtak okot rá, hogy ilyen bûncselekményt feltételezzenek róluk. Egyiküket sem tudták az áldozatok sem azonosítani. Így valószínûnek látszott, hogy a támadók kívülrõl érkeztek.
++++++++++++++
Koszovó függetlenedése nem jött jól a magyar kormánynak, amely – ahelyett, hogy a lehetõséget meglovagolva kiállt volna például a Székelyföld vagy a felvidéki magyarság autonómiája mellett – rögtön sietett bejelenteni, hogy nem tekintik a Szerbiából kiváló terület esetét precedensnek. („Hazaáruló bitangok!”, õrjöngött Ludányi professzor, amikor errõl szenvtelen arccal és rezzenéstelen hangon beszámolt a tévéhíradóban a bemondó.)
- Vigyázni kell – beszélték szûk körben befolyásos kormányzati politikusok Budapesten -, nehogy valaki Koszovót a magyar viszonyokra adaptálja. Minden esetlegesen felhorgadó reményt azonnal és keményen le kell hûteni: a magyar kormány nem támogat semmi ilyesmit, szó sem lehet a szomszéd államokban lévõ magyar kisebbség autonómia-törekvéseinek a felkarolásáról.
- Szó sem lehet róla – vigyorogtak az SZDSZ-esek.
- Na és a hunniai függetlenség? – vetette fel valaki.
- Az más, ott nem idegen területen lévõ autonómia született. Ez semmi nyereséget nem jelent a nacionalista erõknek, sõt. Hiszen ezzel voltaképpen a Magyar Köztársaság területe további 98 négyzetkilométerrel, lakossága százezer fõvel csökkent. Optimális helyzet – mondta kéjjel Eörsi Mátyás a liberálisok frakcióülésén.
+++++++++++++++++
Morczos Kálmán, hun belügyminiszter, egyeztetést javasolt a magyar hatóságoknak, hogy a vélhetõen a Kiskunság felõl érkezõ bûnözõket kézre keríthessék. A magyar rendészeti miniszter felháborodottan utasította vissza hun kollégája etnikai prekoncepciókkal terhelt panaszát. „A magyar rendõrség nem szokott rasszista indítékú nyomozást folytatni. Ha bajok vannak Etelváron a közbiztonsággal, azt oldják meg saját hatáskörben!”
Az eset után Etelváron is felerõsödtek azok a hangok, amelyek a szigetre való belépés szigorítását, az ellenõrizetlen szabad mozgás korlátozását követelték. Újságcikkek, civil szervezetek, sõt helyi politikusok is hangot adtak ebbéli véleményüknek. Székely Levente csalódottan állapította meg, hogy amit sem az épülõ palota felgyújtásával, sem az állítólagos merénylettel nem tudott elérni a magyar kormány, azt most a közbiztonságra hivatkozva maguk a helybéliek követelik ki: nehezítsék meg az átjárást a két ország között.
- Végül is – morfondírozott Varga Ottó – úgyis az lenne az optimális, ha hermetikusan elzárhatnánk magunkat Gyurcsány Abszurdisztánjától.
- Gyurcsánytól igen – bólogatott a kormányzó -, de ezzel elszakítanánk a rokoni kapcsolatokat, rengetegen járnak át dolgozni Magyarországra, élénk a kereskedelem… Nem az volt a célunk, hogy újabb kis Trianont rendezzük a Duna közepén.
- Márpedig félmegoldás nem létezik.
- Vezessünk be vízumot? Állítsunk határõröket a hídhoz? Nevetséges.
- Egyelõre talán elég lenne megerõsíteni a járõrözést…
- Igazoltatgassunk, mint Gyurcsány orwelli rendõrsége?
- Mindenkit nem kell zaklatni. A gyanús személyek messzirõl felismerhetõk…
Székely beadta a derekát; felhívta Homoki Alízt, hogy intézkedjen a közrend védelmének megerõsítésérõl.
++++++++++++++++++
Molnár Zoltánnak kicsit a torkában dobogott a szíve, amikor Morczost hallgatta. Végre igazi, komoly feladatot kap. Akár valami James Bond; hamis iratokkal, titkosszolgálati eszközökkel nyomozhat.
- Nem szeretném – mondta a kapitány -, ha rajtunk ragadna a gyanú a vasúti merénylettel kapcsolatban. Csaknem biztos vagyok benne, hogy Bollók nem követte el, amivel vádolták, s a halála körül sincs szerintem minden rendben.
- Derítsem ki, miért, hogyan és ki követte el a robbantást?
- Úgy van. Nekünk ehhez semmi érdekünk nem fûzõdött. Azért is jó lenne utánajárni, nehogy legközelebb valami még cifrább huncutságot verjenek ránk. Természetesen a küldetése titkos, senkinek sem beszélhet róla.
- Éppen nõsülni készülök…
- Derék dolog. Gratulálok. De persze a kisasszony sem tudhat semmit. Remélem, nem tájékoztatta máris a titkosszolgálati szerepérõl?
Molnár bosszúsan felelt:
- Ne nézzen gyereknek!
- Jó, jó, nem kell megsértõdni. Mondja csak – kérdezte, már az ajtóban, ahol elköszönt a fiútól -, mi az a Crédó? Valami épület? Börtön, ilyesmi?
- Crédó?
- Hát, mint Pilátus a Crédóba, úgy kerül bele valaki… Mint Bollók a merényletbe…
Molnár elnevette magát.
- A Credo azt jelenti, hiszek. A Hiszekegy kezdõdik így latinul.
- És hogy kerül bele Pilátus?
- Van egy olyan sora, hogy… - Magában gyorsan elmormolta a szöveget. – „…megtestesült a Szentlélek erejébõl, Szûz Máriától és emberré lett. Pontius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették…” Szóval Pilátust is minden misén megemlítik, amikor elmondják a Hiszekegyet, vagyis a Credót. Pedig aztán Pilátusnak nem sok helye van ott. Úgy került az egészbe, mint Pilátus a Credóba…
- Aha – bólogatott Morczos. – Hát, sok sikert!
Lilla érkezett elõbb a randevúra. Ezt furcsállotta, mert Zoltán nagyon adott arra, hogy õ legyen ott elõször, mindig hangoztatta, hogy a fiúnak kell várnia a lányra és nem fordítva. Leült addig egy padra; figyelte a sirályokat a Dunán és a hun gárda közelben járõrözõ hajóit. Az utóbbi napokban a magyar rendõrmotorosok csak a túlsó part közelében bukkantak fel, és nem mutattak ellenséges szándékot. Sõt, legutóbb valami mûszaki hiba miatt a hun járõrök siettek a segítségükre, s – mint arról késõbb mindenki értesült a pletykákból – nagyon jól elbeszélgettek a rendõrökkel. Kiderült, hogy ott se rajonganak túlzottan a fõnökeikért, és sokaknak roppantul elege van már a Gyurcsány-kormányból. De azért szolgálják és védik õket, ezzel fenntartva és tartósítva ezt a velejéig mocskos és rothadt rendszert. („Belõled bûzlik, árad, magad is zsarnokság vagy!”, szavalta Forrai Bendegúz legutóbb egy ’56-os megemlékezésen az Illyés-verset.)
Zoli a fák takarásában érkezett, de azért Lilla a szeme sarkából észrevette. A fiatalember két kezét a háta mögé dugta, arcán sejtelmes mosoly.
- Elkéstél – mondta Lilla, inkább évõdve, semmint szemrehányóan.
- Sajnos, túl sokáig csomagolták… Nem gondoltam, hogy ez ilyen bonyolult dolog…
- Micsoda?
Elõvette kezét a háta mögül, s egy hatalmas csokor virágot nyújtott át. Lilla szeretett virágot kapni, bár Zoltán eddig nem kényeztette el túlzottan.
- Hát ez?… - csodálkozott, s míg jobbal átvette a virágot, baljával átkarolta a fiút és megcsókolta.
- Egy kis ünnepélyességet akartam kölcsönözni a mai… Úgy értem, ünnepélyesen…
- Ünnep van?
- Még nincs. – Megköszörülte a torkát. – Gyere, sétáljunk. – Elindultak a folyó mentén. – A múltkor beszélgettünk a házasságról…
- Nem egészen. Arról, hogy… A testi szerelemrõl beszélgettünk…
- Igen, és említetted, hogy a házasság után…
- Azt mondtam, hogy én szûzen szeretnék férjhez menni. És ez így is van.
- Na, hát errõl van szó. Nézd, én lassan végzek az egyetemen, beszéltem Bordó Kornéllal, a gimnázium igazgatójával…
- Igen?
- Ne meressz rám, légy szíves, ekkora szemeket.
- Meresztettem?
- Igen, meresztettél. Szóval, úgy tûnik, felszabadul egy testnevelõ tanári állás, Margó, az a fiatal szõke ugyanis szülni megy, s már akár a mostani tanévben is tarthatnék órákat…
- Igen?
Zoltán kezdett zavarba jönni, de hõsiesen folytatta:
- Van nálunk, hátul, az udvarban egy kis ház. Olyan nyári lak, de ki lehet szépen festeni, téliesíteni…
Lilla megállt, szembefordult a fiúval.
- Te most megkérted a kezemet?
Egy kicsit sebesebben vert a szíve, s pillanatnyilag nem tudta, boldognak érzi magát, vagy mindjárt kétségbeesetten elrohan, hogy valahol zavartalanul bõghessen.
- Igen – vágta rá Zoltán büszkén. – Szeretném, ha hozzám jönnél feleségül.
- Még csak tizenkilenc éves vagyok…
- Majdnem húsz. Amikor születtem, anyukám huszonegy volt. Egyetemre járt, és a nagyszüleimnél laktak egy kilenc négyzetméteres szobában… Ha gondolod, felsorolom a világtörténelembõl, az irodalomból és az ismeretségi körömbõl azokat, akik húsz évesen mentek férjhez…
- Jó…
- Vagyis igen?
- Jó, úgy értem, fogtam, hogy el akarsz venni… Anyám el fog ájulni…
- Az legalább benne lesz az újságban. Etelvár népszerû polgármesterasszonya elájult, amikor húsz éves lánya bejelentette, hogy férjhez megy. Ha lennének nálunk is ilyen Story magazinok meg hasonlók, benne lehetne néhány hatalmas fényképpel. Rólad is lenne fotó, és talán rólam is…
- Ne hülyéskedj el mindent!
- Egyáltalán nem hülyéskedek.
- Ezen még gondolkodnom kell…
- Jó, de ne sokat, mert aztán huszonegy leszel, huszonkettõ, harminc… Egyre nehezebb normális férfiakat találni… Megöregszel, vénlány lesz belõled, és könnyes szemmel gondolsz vissza erre a Duna-parti beszélgetésre, amikor addig odáztad a döntést, hogy végül pártában maradtál…
- Ne beszélj már annyit, Zoli, az ég szerelmére. Hát persze, hogy hozzád megyek! Nem képzeled, hogy kihagyok egy ilyen alkalmat?
+++++++++++++++++++++++
Morczos gyalog ment el a város széli, családi házas utcába. Jólesett a mozgás, szerette a rendezett kerteket nézni, a járókelõket figyelni. Még a kutyák ugatása sem zavarta annyira, mint máskor. Civilben volt, mint mindig, s bár jellegzetes fejérõl gyakran felismerték, azért mégsem keltett feltûnést, ha végigsétált valahol.
A csöngetésre alacsony asszony jött elõ.
- Nyitva van, jöjjön csak be! – kiáltotta. – Éppen galuskát csinálok. – S már vissza is ment a házba.
Morczos kicsit aggódva nézett körül, de mivel házõrzõ ebet nem látott felbukkanni, bátran tette meg a bejáratig hátralévõ öt-hat métert.
A nõ már éppen leszûrte a nokedlit, ott hagyta az asztalon egy porcelán tálban, a kapitányt pedig betessékelte a nappaliba.
- Nem zavarok, ugye? – kérdezte Morczos, aggodalmaskodva.
- Nem dehogy! Csak kényelmesebb így, mint bent a rendõrségen.
- Azt semmiképpen sem akartam volna. Hiszen nem kihallgatás ez, vagy efféle.
Az asszony kínálta a rendõrt, aki azonban csak egy pohár ásványvizet fogadott el.
- Hun Harmat – forgatta örömmel az üveget.
- Csak hazait veszünk, ha lehet. Az uram néha átmegy Mátyáskútra, és a palackozóból hozza el közvetlenül. Így még olcsóbb is.
- Én is mindig ilyet iszom.
- Nemsokára a férjem is hazajön, bár többet õ sem fog tudni mondani…
A nõ is leült, és várakozón pillantott Morczosra.
- Mire gondoltak, amikor elõször hallották a merénylõ nevét? – vágott a kapitány a közepébe. A másik vállat vont.
- Semmire. Elõször nem kapcsoltuk össze. De aztán valahol megjelent egy fénykép is. Te, nézd már, ez a Bollók Sanyi, szóltam. Aztán ott volt, hogy rokonai élnek a Hun-szigeten. No, ezek meg mi vagyunk, tette hozzá a Jenci.
- Milyen rokonságban álltak vele?
- A Jenci anyukája, meg a Bollók Sanyi anyukája unokatestvérek voltak. Vagyis a Jenci nagypapája és a Bollók nagymamája testvérek.
- Nem túl közeli rokonság.
- Hát nem éppen. Azért is nem tûnt fel hamarabb.
- Gyakran találkoztak?
- Gyerekkorukban igen. A Jenciéknél hatalmas a család, és nagy ünnepeken összejöttek. Miután engem elvett, még egyszer-kétszer én is láttam õt karácsonykor.
- Járt itt maguknál valaha?
- Nem, dehogy.
- És a Hun-szigeten?
- Fogalmam sincs. Nem hiszem.
- Milyen ember volt?
- Hát, elég jelentéktelen figura. Kicsit mulya, meg se nõsült. Úgy hiszem, tisztességes szakmája se volt tán.
- Elképzelhetõ, hogy felrobbantja a vasúti síneket, hogy embereket öljön meg?
- Õszintén szólva – mondta az asszony, és kicsit lehalkította a hangját, mintha kellemetlen lenne errõl beszélnie – én azt gondolom, egy kicsit fogyatékos volt a Sanyi. Nem elmebeteg, vagy ilyesmi. De… Szerintem képtelen lett volna ilyesmit végiggondolni, megcsinálni… Ugyan! – Elnevette magát. – A Sanyi nem!
- Élnek Bollóknak más rokonai is a szigeten?
- Én nem tudok róla.
- Mi sem találtunk senkit… - dünnyögte Morczos, aki közelebb nem jutott a megoldáshoz, de a gyanúját igazolva látta.
- Sose fog kiderülni – szólt az asszony.
- Micsoda?
- Hát hogy ki robbantott. Mint volt az a média-vállalkozó, akit meglõttek…
- Fenyõ?
- Az hát. Elkapták a tettest? Nem. Meg a Teve utcai lövöldözés. Vagy a Kádár feje… Misztikus…
Morczos bólintott, feltápászkodott.
- Köszönöm a segítségét.
- Nem várja meg a Jencit?
- Esetleg még telefonálok, ha elakadnék. Egyelõre eleget hallottam…
Kifelé mégis elakadt, mert egy hatalmas kutya ült a küszöbön. Még szerencse, hogy jövet nem akadtak össze.
- Menjen csak! Jó ember! – szólt rá a kutyára, aki erre megértõen lekushadt, és nem bántotta a kapitányt.
„Jó ember”, göcögött magában Morczos. Mit tudjuk azt egymásról, ki a jó ember és ki a rossz. A politikus mind azt állítja magáról, hogy jó ember, a népért dolgozik, közben kilopja a szemét. Az igazi jóemberrõl meg elterjesztenek mindenféle hazugságot. Ez a szegény Bollók valószínûleg úgy került az ügybe, mint Pilátus a Credóba. Ezt vajon miért mondják?, gondolta hirtelen a rendõr, aki nem volt vallásos ember. Majd megkérdem valakitõl…
A lényeg, folytatta a gondolatmenetet, hogy az igazi tettest sosem kapják el. Emiatt a nevetséges rokoni szál miatt pedig szépen ráverik Hunniára a balhét. Mindenki csak arra fog emlékezni, hogy a merénylõnek valamilyen hunniai kapcsolatai voltak… Ez volt vajon a cél?
++++++++++++++++
Az ELE (Etelvári Labdarúgó Egylet) és az FC Bendegúz mérkõzése immár presztízs meccsnek számított az etelvári mûfüves pályán. A színvonal nem volt éppen világrengetõ, de az igyekezet, az izgalom és a szurkolók lelkesedése a legkomolyabb futballtalálkozókat idézte. A szolid polgárság, a kisgyerekes családok általában az ELE, míg a fiatalok, a vagányak, a lázadók pedig a Bendegúz sikeréért szorítottak.
A mostani mérkõzésnek sorsdöntõ jelentõsége volt a második hivatalos hun bajnokság megnyerése szempontjából, hiszen – akár csak tavaly – az idén is e két csapat között dõlt el a bajnoki cím. (A mátyáskútiak és a füzeskeiek érdemben nem tudtak beleszólni, a szigetfaluiaknak pedig az is gondot okozott, hogy minden meccsre ki tudjanak tizenegy emberrel állni.)
Végül egy vitatható büntetõvel a Bendegúz nyert, így a kereplõkkel, zöld-fehér zászlókkal és síppal-dobbal felszerelkezett Bendegúz szurkolók végigvonultak a városon. Mivel némi csendháborításon kívül nagyobb galibát nem okoztak, a rendõrök, polgárõrök és gárdisták nem avatkoztak közbe, és a lakók közül is legfeljebb az ELE szimpatizánsai nehezteltek rájuk.
Másnap mégis egy brutális bûntettre derült fény. Egy fiatal, a parti, gyéren világított fasorban sétáló párt többen megtámadtak, megvertek, értékeiket elvették, s a lányt megerõszakolták. A városban nem ismert határt a felháborodás, olyanok is akadtak, akik a bajnokság betiltását követelték. Este azonban – amikorra a fiú kihallgatható állapotba került – váratlan fordulatot vett az ügy.
- Nem futballszurkolók voltak – vallotta a fiatalember. A sötétben nehezen lehetett õket azonosítani, de mind a fiú, mind a lány (aki az elsõ sokk után ugyancsak tudott beszélni a rendõrökkel) azt állították, hogy egy ötfõs cigánybanda támadott rájuk.
A rendõrség kiszállt Szigetfaluba, de az ottani roma közösségnek sziklaszilárd alibije volt, amellett sosem adtak okot rá, hogy ilyen bûncselekményt feltételezzenek róluk. Egyiküket sem tudták az áldozatok sem azonosítani. Így valószínûnek látszott, hogy a támadók kívülrõl érkeztek.
++++++++++++++
Koszovó függetlenedése nem jött jól a magyar kormánynak, amely – ahelyett, hogy a lehetõséget meglovagolva kiállt volna például a Székelyföld vagy a felvidéki magyarság autonómiája mellett – rögtön sietett bejelenteni, hogy nem tekintik a Szerbiából kiváló terület esetét precedensnek. („Hazaáruló bitangok!”, õrjöngött Ludányi professzor, amikor errõl szenvtelen arccal és rezzenéstelen hangon beszámolt a tévéhíradóban a bemondó.)
- Vigyázni kell – beszélték szûk körben befolyásos kormányzati politikusok Budapesten -, nehogy valaki Koszovót a magyar viszonyokra adaptálja. Minden esetlegesen felhorgadó reményt azonnal és keményen le kell hûteni: a magyar kormány nem támogat semmi ilyesmit, szó sem lehet a szomszéd államokban lévõ magyar kisebbség autonómia-törekvéseinek a felkarolásáról.
- Szó sem lehet róla – vigyorogtak az SZDSZ-esek.
- Na és a hunniai függetlenség? – vetette fel valaki.
- Az más, ott nem idegen területen lévõ autonómia született. Ez semmi nyereséget nem jelent a nacionalista erõknek, sõt. Hiszen ezzel voltaképpen a Magyar Köztársaság területe további 98 négyzetkilométerrel, lakossága százezer fõvel csökkent. Optimális helyzet – mondta kéjjel Eörsi Mátyás a liberálisok frakcióülésén.
+++++++++++++++++
Morczos Kálmán, hun belügyminiszter, egyeztetést javasolt a magyar hatóságoknak, hogy a vélhetõen a Kiskunság felõl érkezõ bûnözõket kézre keríthessék. A magyar rendészeti miniszter felháborodottan utasította vissza hun kollégája etnikai prekoncepciókkal terhelt panaszát. „A magyar rendõrség nem szokott rasszista indítékú nyomozást folytatni. Ha bajok vannak Etelváron a közbiztonsággal, azt oldják meg saját hatáskörben!”
Az eset után Etelváron is felerõsödtek azok a hangok, amelyek a szigetre való belépés szigorítását, az ellenõrizetlen szabad mozgás korlátozását követelték. Újságcikkek, civil szervezetek, sõt helyi politikusok is hangot adtak ebbéli véleményüknek. Székely Levente csalódottan állapította meg, hogy amit sem az épülõ palota felgyújtásával, sem az állítólagos merénylettel nem tudott elérni a magyar kormány, azt most a közbiztonságra hivatkozva maguk a helybéliek követelik ki: nehezítsék meg az átjárást a két ország között.
- Végül is – morfondírozott Varga Ottó – úgyis az lenne az optimális, ha hermetikusan elzárhatnánk magunkat Gyurcsány Abszurdisztánjától.
- Gyurcsánytól igen – bólogatott a kormányzó -, de ezzel elszakítanánk a rokoni kapcsolatokat, rengetegen járnak át dolgozni Magyarországra, élénk a kereskedelem… Nem az volt a célunk, hogy újabb kis Trianont rendezzük a Duna közepén.
- Márpedig félmegoldás nem létezik.
- Vezessünk be vízumot? Állítsunk határõröket a hídhoz? Nevetséges.
- Egyelõre talán elég lenne megerõsíteni a járõrözést…
- Igazoltatgassunk, mint Gyurcsány orwelli rendõrsége?
- Mindenkit nem kell zaklatni. A gyanús személyek messzirõl felismerhetõk…
Székely beadta a derekát; felhívta Homoki Alízt, hogy intézkedjen a közrend védelmének megerõsítésérõl.
++++++++++++++++++
Molnár Zoltánnak kicsit a torkában dobogott a szíve, amikor Morczost hallgatta. Végre igazi, komoly feladatot kap. Akár valami James Bond; hamis iratokkal, titkosszolgálati eszközökkel nyomozhat.
- Nem szeretném – mondta a kapitány -, ha rajtunk ragadna a gyanú a vasúti merénylettel kapcsolatban. Csaknem biztos vagyok benne, hogy Bollók nem követte el, amivel vádolták, s a halála körül sincs szerintem minden rendben.
- Derítsem ki, miért, hogyan és ki követte el a robbantást?
- Úgy van. Nekünk ehhez semmi érdekünk nem fûzõdött. Azért is jó lenne utánajárni, nehogy legközelebb valami még cifrább huncutságot verjenek ránk. Természetesen a küldetése titkos, senkinek sem beszélhet róla.
- Éppen nõsülni készülök…
- Derék dolog. Gratulálok. De persze a kisasszony sem tudhat semmit. Remélem, nem tájékoztatta máris a titkosszolgálati szerepérõl?
Molnár bosszúsan felelt:
- Ne nézzen gyereknek!
- Jó, jó, nem kell megsértõdni. Mondja csak – kérdezte, már az ajtóban, ahol elköszönt a fiútól -, mi az a Crédó? Valami épület? Börtön, ilyesmi?
- Crédó?
- Hát, mint Pilátus a Crédóba, úgy kerül bele valaki… Mint Bollók a merényletbe…
Molnár elnevette magát.
- A Credo azt jelenti, hiszek. A Hiszekegy kezdõdik így latinul.
- És hogy kerül bele Pilátus?
- Van egy olyan sora, hogy… - Magában gyorsan elmormolta a szöveget. – „…megtestesült a Szentlélek erejébõl, Szûz Máriától és emberré lett. Pontius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették…” Szóval Pilátust is minden misén megemlítik, amikor elmondják a Hiszekegyet, vagyis a Credót. Pedig aztán Pilátusnak nem sok helye van ott. Úgy került az egészbe, mint Pilátus a Credóba…
- Aha – bólogatott Morczos. – Hát, sok sikert!