2009. febr.
12.
12.
Sztrájk (Jobbszél)
SZTRÁJK
A miniszterelnök fél karjával az íróasztalra könyökölt, állát kézfejére támasztotta, derekát hetvennyolc fokban elforgatta, és lábait iksz alakban keresztbe tette. Tekintete szigorúan csillogott a szemüvege mögött.
-Ez már tarthatatlan – mondta a kormánytagoknak, akik fáradtan ültek a hosszú asztal mentén, csak Mónika és Ágnes sutyorogtak egy jó fogyókúrás receptrõl, de Ferenc pillantása torkukra forrasztotta a szót. – Ebben az országban mindenki követel – folytatta a kormányfõ. – Nem jól vannak úgy a dolgok, ahogy vannak, mondják, s ebbõl az a kiút, hogy nem dolgoznak. Hogy sztrájkolnak. Azt hiszik, csak nekik vannak problémáik. Hát nekünk? Minket nem érint a nyugdíj-korkedvezmény eltörlése? Ki adja vissza az ország talpra állításáért végzett erõlködéseink közben elveszett szívdobbanásokat? Ránk nem gondolnak? Hol a veszélyességi pótlékunk? Megszerzett elõjogainkat, mint a számla nélküli költségtérítés, meg akarják nyírbálni. Hát nem! Mi is emberek vagyunk. Sztrájkolni fogunk! Jövõ kedden hattól nyolcig leállunk. Nem adunk el egyetlen petáknyi állami vagyont sem. Nem lövetünk a polgárokra, nem beszélünk hülyeségeket. Rendõreink nem állítanak elõ egyetlen tüntetõt sem. Kormányom tagjai ezen a napon, ebben a két órában nem zárnak be egy iskolát sem, és nem szüntetnek meg egyetlen méter – ismétlem, a sztrájk idején egyetlen méter – vasúti pályaszakaszt sem. Nem, János, ne is tiltakozz! Én tudom, hogy te éjt nappallá téve alapítasz Hankook-ot, építesz házat és rombolsz vasutat. De te is ember vagy, neked is csak két veséd, egy májad és egy szíved van. Tudom, hogy mindannyian nagyon szeretitek a munkát. Akárcsak jómagam. De most, kérlek, Ágnes, fogd vissza magad! Százhúsz percig nem zársz be egy kórházat, nem építesz le egyetlen ágyat sem. Nem és nem! Sztrájkolunk valamennyien. Jani sem vekzál vállalkozókat, nem vagyonvizsgál ellenzéki politikusokat, sõt a fiai sem verekszenek. Hadd tudja meg a jónép, nekünk is milyen nehéz.
Így is lett. Aznap két órára mûködni kezdett a gazdaság, fellélegzett az ország, a virágok kinyíltak és még Rytkó Emília is megszépült. Aztán a kormány újra felvette a munkát…
(Megjelent: Demokrata, 2007.12.06.)
A miniszterelnök fél karjával az íróasztalra könyökölt, állát kézfejére támasztotta, derekát hetvennyolc fokban elforgatta, és lábait iksz alakban keresztbe tette. Tekintete szigorúan csillogott a szemüvege mögött.
-Ez már tarthatatlan – mondta a kormánytagoknak, akik fáradtan ültek a hosszú asztal mentén, csak Mónika és Ágnes sutyorogtak egy jó fogyókúrás receptrõl, de Ferenc pillantása torkukra forrasztotta a szót. – Ebben az országban mindenki követel – folytatta a kormányfõ. – Nem jól vannak úgy a dolgok, ahogy vannak, mondják, s ebbõl az a kiút, hogy nem dolgoznak. Hogy sztrájkolnak. Azt hiszik, csak nekik vannak problémáik. Hát nekünk? Minket nem érint a nyugdíj-korkedvezmény eltörlése? Ki adja vissza az ország talpra állításáért végzett erõlködéseink közben elveszett szívdobbanásokat? Ránk nem gondolnak? Hol a veszélyességi pótlékunk? Megszerzett elõjogainkat, mint a számla nélküli költségtérítés, meg akarják nyírbálni. Hát nem! Mi is emberek vagyunk. Sztrájkolni fogunk! Jövõ kedden hattól nyolcig leállunk. Nem adunk el egyetlen petáknyi állami vagyont sem. Nem lövetünk a polgárokra, nem beszélünk hülyeségeket. Rendõreink nem állítanak elõ egyetlen tüntetõt sem. Kormányom tagjai ezen a napon, ebben a két órában nem zárnak be egy iskolát sem, és nem szüntetnek meg egyetlen méter – ismétlem, a sztrájk idején egyetlen méter – vasúti pályaszakaszt sem. Nem, János, ne is tiltakozz! Én tudom, hogy te éjt nappallá téve alapítasz Hankook-ot, építesz házat és rombolsz vasutat. De te is ember vagy, neked is csak két veséd, egy májad és egy szíved van. Tudom, hogy mindannyian nagyon szeretitek a munkát. Akárcsak jómagam. De most, kérlek, Ágnes, fogd vissza magad! Százhúsz percig nem zársz be egy kórházat, nem építesz le egyetlen ágyat sem. Nem és nem! Sztrájkolunk valamennyien. Jani sem vekzál vállalkozókat, nem vagyonvizsgál ellenzéki politikusokat, sõt a fiai sem verekszenek. Hadd tudja meg a jónép, nekünk is milyen nehéz.
Így is lett. Aznap két órára mûködni kezdett a gazdaság, fellélegzett az ország, a virágok kinyíltak és még Rytkó Emília is megszépült. Aztán a kormány újra felvette a munkát…
(Megjelent: Demokrata, 2007.12.06.)