A MÚLT

Az Úr születése utáni tizedik században – csakúgy, mint más korokban – a gyerekek a mezõn játszadoztak szerte Európában. Reggeltõl estig kergették egymást; vívtak, verekedtek, s persze a nagy hõsök bõrébe bújtak, mint azóta is mindig.
– Bulcsú tör elõre! – zengte egy kissrác, kezében buzogányt lóbálva. A többiek sikongva tértek ki elõle. Ruhája hátsó részén díszelgett a felirat: Bulcsú. Ez volt mostanában a legkelendõbb portéka! A fiúk ilyen lebernyegért nyúzták a szüleiket, s az élelmes kereskedõk is igyekeztek minél többet kínálni a divatos portékából. A messzi kínai földrõl ugyan hoztak be olcsó, vacak hamisítványokat (ezeken gyakran a Bulcsú név hibás helyesírással jelent meg), de egy valódi Bulcsú kabátért, lábszárvédõért, csizmáért mélyen a zsebébe kellett nyúlniuk a kölyök szüleinek.
– Nem jó neked a Konrád, kisfiam? – próbálták gyõzködni a csemetéket. – Azt már egy fél véka búzáért is adnak. Vagy Berengárt egy szakajtó lisztért…
De az ilyesmi nem hatotta meg a gyerkõcöket. Ha nem is Bulcsút, de legalább Lehelt vagy Botondot – sõt, a nosztalgia-szerelésbõl Álmost, Leventét, Árpádot – kértek a fiatalok, Britanniától a ruszok földjéig. És a ruhához persze megfelelõ kiegészítõ kellett a legjobbak kellékeibõl: vörös-ezüst csíkozású paizsok, turulos kucsmák, szarvasdíszes övcsatok.
– Láttátok a brentai csatát? – kiabálták. – Micsoda ütközet volt!
– Na és a fuldai monostornál, meg Lotharingiában? Sankt Gallennél vagy Lombardiában? Ezek a magyarok nagyon tudnak…
– Hát igen, a taljánok most elég gyengék. A frankok is hátul kullognak a ranglistán. Ma minden gyereknek az álma egy vörös-ezüst magyar mez. Ez ám a jó csapat!
– Nekem Botond a kedvencem. Ahogy beverte Bizánc érckapuját, az nem semmi!
Hirtelen elcsöndesedtek. Slota Janó jött a szvatoplukos mezében. Elõbb csak kedvesen hátba veregették, aztán már mindenki röhögött rajta. Szégyenkezve hazafutott, s másnapra õ is lecserélte egy árpádosra.
– Ez a jövõ – magyarázta. – Nem égetem magam itt a morvákkal…

(Megjelent a Demokratában, 2008.10.15.)