A faluban mindenki semmirekellőnek nevezett. Ami nem lett volna baj, de én is így éreztem. Nem találtam a helyem a világban, naphosszat kóboroltam Szamária, s a szomszédos Galilea vidékein. Lesétáltam a Genezáreti tó partjára, elnéztem a halászokat. Kavicsokat dobáltam a vízbe, számoltam, hányat pattannak a felszínen. Ha négyet vagy ötöt, akkor elégedetten álltam odébb, ha kevesebbet, bosszankodtam. Sokan lustának mondtak, pedig nem volt igazuk. Ha valaminek értelmét láttam, abban szívesen elmerültem, olykor órákig kerestem a megfelelő, lapos köveket, s kitartóan próbálkoztam újra meg újra a vízre pattintásukkal. Ellenben értelmetlen, időpocsékoló tevékenységre nem tudtak rávenni. Pedig anyám többször javasolta, kérjek munkát a halászoktól. De ebben nem találtam semmi perspektívát. Kifogni a halakat, eladni másoknak, akik megeszik, s ezzel felesleges testüket táplálják, hogy újabb felesleges napokat töltsenek itt a földön; mi ebben a jó? Igaz, a halászok ebből eltarthatták gyermekeiket, de ugyan minek: hogy belőlük is halászok legyenek, s újabb generációkra tukmálják rá büdös zsákmányukat?

A családi tanács azonban kallódó, léha, rest alaknak nevezett, aki nem fogja semmire sem vinni az életben, s hogy mégis valami feladattal lássanak el, kiültettek a falu határában lévő kúthoz, hogy ott segédkezzem, felügyeljem a vízhordást.

Ez volt még az értelmetlen időtöltés! Az asszonyok, akik megmerítették korsójukat, közben egymással csacsogtak, rám ügyet sem vetettek. Ha elunták a beszélgetést, felemelték az edényt, s indultak vissza a faluba. Korábban is egyedül csinálták, nem változtattak ezen; igazából észre sem vették, hogy ott vagyok. Na, ha az volt az én hivatásom, hogy segítsek nekik, hát értelmetlen és felesleges egy hivatás, mondhatom. Így teltek a napjaim: reggel kisétáltam a kúthoz, néztem a vízért jövőket. Eleinte még tettem néhány tétova mozdulatot, mintha segítenék, de idővel leszoktam róla. Ültem céltalanul, s egyre jobban úrrá lett rajtam a kétségbeesés: miért? Mi végre vagyok itt? Itt, a kútnál; s itt, a világon?

Egyszer vagy tucatnyi férfi jött arra. Egyikük, aki a vezetőjük lehetett, előreküldte őket a városba, míg ő maga fáradtan leroskadt a kút mellett. Látszott, hogy kimerült, elcsigázott, s bizonyára szomjas. Körülnézett; ketten voltunk ott. Én az árnyékban ültem, egy szamáriai asszony pedig éppen a korsóját merítette. A férfi hozzám fordult:

- Adj innom!

Megvakartam a fejemet.

- Én azért ülök itt, hogy az asszonyoknak segítsek. Meríts magadnak!

- És sok a dolgod?

- Őszintén szólva, nem nagyon. Értelmetlen munka. Az asszonyok ellátják magukat. Te is megteheted.

A férfi elmosolyodott, felkelt, és a szamáriai asszonyhoz ment:

- Asszony, adj innom! – szólította meg. Én közben végighevertem a porban, kezemet a tarkóm alá tettem, s az eget bámultam, mint hónapok óta mindig.