Agád elkezdett magyarul tanítani. Már egészen jól megy. Agád azt mondta, nagyon fogékony vagyok a nyelv iránt, de ez nem lepi meg őt, mert valamennyiünknél ezt tapasztalta. Talán a génjeinkben benne maradt a nyelv... Évezredeket nem lehet csak úgy nyomtalanul kitörölni.

            Újabban Agádék történelemkönyvét olvasom, amely a honfoglalással kezdődik, és ott ér véget, amikor a birodalom megalakulásával elkezdődik a magyar nyelv, a magyar tudat, a magyar nemzet eltűnése. Agád szerint főként az az oka ennek, hogy a magyarok könnyedén elfelejtették a múltjukat, és könnyedén lemondtak a magyarságról. Persze Agád is tévedhet, néha nem tudom, higgyek-e neki, mennyit szabad komolyan venni, mennyi a tudásából az igazolható adat, s mennyi a személyes érzés, romantikus kitaláció.

            Az elérzékenyülésre való hajlam egyébként is túlteng bennük, s gyakran engem is magával ragad a hangulatuk egy-egy összejövetelen. Ehhez persze hozzájárulnak olyan külsőségek, hogy ősi magyar dalokat énekelnek, amelyek dallama, szövege - amiket már nagyrészt megértek - igazán megkapó. Legutóbb a Szózatot énekeltük, s Tuzson megjegyezte: "Hát hogy lehetnénk, hogy lehetne bárki is híve a hazának, ha egyszer nincs? Ellopták. Elveszett."

            Eszembe jutott a vers, amit legelőször olvastam Agád nyelvkönyvében:

                        "Nekünk csak egy - volt! az is elveszett!"

***

Hazafelé menet furcsa érzésem támadt. Mintha követnének. És csakugyan, többször is láttam felbukkanni ugyanazt az autót. Nem jöttek a közelembe, bizonyos távolságot tartottak, de ott voltak. Láttam.

            Másnap reggel, mielőtt elindultam az egyetemre, kipillantottam az ablakon. Az autó a ház előtt várakozott...

            Az egyetemen hivatott a dékán. Leültetett, cigarettával kínált. Ő is rágyújtott, aztán fel-alá kezdett járkálni a szobában.

            -Ibrány, én sokra tartalak téged - kezdte. - Nemcsak én; az egész tantestület. Nagy reménységünk vagy. Sokra viheted, dicsőséget szerezhetsz egyetemünknek...

            Némán hallgattam.

            -A birodalom rendje ideális... - váltott hirtelen témát. - A filozófusok, szociológusok és általában mindenki, keresték azt az álom-társadalmat, azt a Kánaánt, ahol az egyetértés, az egyenlőség, a jólét és a testvériség egyszerre megvalósul. Ezt megteremtettük. Nem volt egyszerű, Ibrány, de mi, és az előttünk való generációk megalkottak valamit, amit neked, s a veled egykorúaknak már csak élvezni kell. Ebben a kellemes közegben élni, munkálkodni, boldognak lenni.

            -Nem értem. Ha ez a tökély, akkor miért kell még munkálkodni?

            -Azért, hogy ez a tökéletes rend fennmaradhasson. És mindenkit, aki ezt a rendet, ennek apparátusát, hivatalnokait ostorozza, eredetét kutatja, helyességét firtatja, el kell tiporni, mielőtt tönkreteszik a rendet. Érted, Ibrány? Óvnunk kell az eredményeket! És ezért mindent elkövetni! Te, Ibrány, nem tudod, mi a háború. Valamit tanulhattál róla, de azok csak üres szavak.

            Kicsit hevesebben vert a szívem. A dékán tehát tud Agádék tevékenységéről, s benne az én szerepemről, máskülönben miért beszélne róla? Meg akar kímélni a kellemetlenségektől, egyengeti az életemet... Hirtelen fiúi szeretetet éreztem a kis kopasz emberke iránt.

            -Ebben a társadalomban, Ibrány, elvesznek az ilyen szavak: haza, nemzet; s velük a nacionalizmus, sovinizmus, öröklött gyűlölködés. Értsd meg, elvész minden különbség, minden ellentét ember és ember között. Béke van. Béke mindenáron. Béke mindörökké.

            -Vagyis léteztek ezek a fogalmak: haza, nemzet? - kérdeztem közbe. Az egész monológból az ragadott meg legjobban, hogy úgy éreztem, a dékán beismeri: az eredet-elméletben, az ősi idők politikai berendezkedésének megítélésében, Agádéknak van igaza.

            Nem válaszolt a kérdésemre, folytatta.

            -Én szeretlek téged. Agádot is, bármilyen önfejű. Eltűröm itt az egyetemen. De kérdés, meddig tehetem? Nekem is vannak főnökeim, akik nem csak szavakban védik ezt a rendet. Megértettél?

            Bevallom, kicsit homályos volt a dolog. A dékán össze-vissza beszélt, önmagának mondott ellent. Az se teljesen világos, mitől is óv engem voltaképpen.

            -Szóval, ha már Agádot nem tudtam lebeszélni, s hagytam, hadd csinálja és mondja az őrültségeit, szeretnélek téged megmenteni. Ne menj többet közéjük! Ne foglalkozz a múlttal! Tessék tanulni! Vizsgák következnek. Te elsősorban tanuló vagy. Ezt ne felejtsd el! Tanulj! Tanuld meg, amit nálad okosabb emberek leírtak, s ne foglalkozz kétes dolgokkal!

            Mintha Aletta bérelte volna fel... Mit lehet erre válaszolni? Mit felelhettem erre én az egyetem dékánjának?

            -Igenis.

            -Most elmehetsz. Örülnék neki, ha nem találkoznánk többé ilyen ostobaságok miatt.

            Koválygó fejjel jöttem ki. Hát miért érdekli az egyetem dékánját, hogy én, a szürke, pici Ibrány miken töröm a fejem?...

***

Aletta hűvösen fogadott.

            -Mi van, Ibrány, idetaláltál hozzám is? Mi történt, hogy hirtelen ennyi időd akadt? És a barátaid? Nem hiányolnak?

            Aletta szeme szikrákat szórt.

            -Baj, hogy jöttem?

            -Az a baj, hogy alig jössz.

            -Jópofa vagy! Hiányolsz, ha pedig megjövök, nekem támadsz!

            -Éppen ez az. Miért fontosabb neked minden és mindenki, mint én? Miért kell neked mindenféle társaságba eljárnod, vagy ha már eljársz, miért nem viszel magaddal engem is? Azelőtt mindenhova együtt mentünk...

            -Más is van a világon, Aletta, mint a tanulás meg a szeretkezés. Ez nem azt jelenti, hogy ezek már nem számítanak, és hogy nem törődöm velük, de a lelkiismeret, az ember érzésvilága mást is követel. Én már nem tudok csak neked és az egyetemnek élni...

            -Vagyis eleged lett belőlem?

            -Nem ezt mondtam.

            -Szeretsz?

            Elmosolyodtam. Ez vagy te, Aletta!

            -Szeretlek.

            Átöleltem és megcsókoltam.

***

Agád töprengve hallgatta beszámolómat a dékánnal folytatott beszélgetésről.

            -Igen, mások is érdeklődnek utánunk. Azzal biztosan tisztában vagy, hogy nem legális, amit csinálunk. Csak idő kérdése, hogy a hatóság - amely jóideje minden lépésünkről tud - mikor unja meg, és csap le ránk.

            -Mit tehetnek velünk?

            -Valószínűleg száműznek. A Föld túlsó oldalára. Kitiltanak bennünket ebből a körzetből...

            Az nem is olyan borzasztó, gondoltam. Ennyit megér nekem.

            Agád nem is foglalkozott többet ezzel. Néhány röplapot nyomott a kezembe.

            -Ezeket ragaszd ki valahol! Magyar nyelvtanfolyamokat hirdetünk.

            Már ismertem ezeket a tanfolyamokat. Itt a nyelvtanításon kívül Agád előadta elméletét is a régi időkről, mesélt a magyar nemzetről, Magyarországról és történelméről. Főként Agád tartotta a foglalkozásokat, de néha besegített neki Cseke és Emőke is. Minden óra végén kiosztották a csoport újságját a hallgatók között.

***

Egyik nap Agád behívott a szobájába. Idegesnek látszott. Fel-alá járkált, szeme körül karikák; úgy ült a székén, mint akit odavetettek.

            -Ülj le, Ibrány - intett fejével a másik szék felé. - Egy kis probléma van.

            -Probléma?

            Bólintott.

            -A rendőrség leállíttatta kis házi nyomdánkat. Engem eltanácsoltak az egyetemről, Tuzsont a Levéltárból. Holnap lenne esedékes a következő tanfolyami óra; engem figyelnek, Tuzsont, Csekét szintén. Aligha hagynak már minket tevékenykedni. Lemondani viszont nem akarom, a hallgatók ne csalódjanak bennünk... Te, Ibrány, még tiszta vagy.

            Kihúzta a fiókját, dossziét vett elő, és a kezembe nyomta.

            -Nézd ezt át. Ez a holnapi anyag. Az újságot már nem tudtuk sokszorosítani, az holnap elmarad. De azt mondd el nekik, ami ebben van. A mohácsi vész... Lehetőleg magyarul beszélj velük! Így tanulnak a legkönnyebben... - Elmosolyodott. - Türelemmel, szeretettel bánj velük. Rendes gyerekek...

            -Talán közülük valaki jelentett fel...

            Agád elkomorult.

            -Ezt felejtsd el!

            -Nincs kizárva...

            -Felejtsd el! Ne tegyél tönkre mindent! Na, menj!

            Kicsit bosszúsan indultam az ajtó felé.

            -Ibrány!

            Megtorpantam; kezem a kilincsen. Agád odajött hozzám, és megszorította a karom.

            -Sok szerencsét, fiú!

            Színpadiasnak tűnt a jelenet. Agádra néztem, mi lelte. De ő csak félszegen mosolygott. Aztán elengedte a karom, és visszahuppant a székre.

            -Sok szerencsét, Ibrány! - kiáltott mégegyszer utánam.

***

Élveztem az előadást. Láttam a hallgatókon az érdeklődést, a tudnivágyást és az örömet, amivel a szavaimat falták. Egy kis bérelt teremben tartottuk ezeket az összejöveteleket.

            Belemelegedtem a témába, egyre hevesebben magyaráztam, éppen a király halálának következményeit kezdtem taglalni, amikor nyílt az ajtó, és Emőke viharzott be rajta. Annyira sietett, hogy becsukni is elfelejtette.

            -Mi történt? - kérdeztem. - Ennyire sürgős?

            Emőke izgatottan a fülemhez hajolt, és belelihegte:

            -Agádot, Tuzsont és Csekét letartóztatták. Tudnak rólunk is. Perceken belül itt lesznek.

            Megkövülten álltam.

            -Most mi lesz? - aggályoskodott a lány.

            -Természetesen befejezem az előadást - válaszoltam.

            Rám nézett, de nem szólt semmit. Arca piroslott a futástól. Nagyon csinos volt.

            -Ülj ide! - mutattam a székemre.

            -És te?

            -Majd állva beszélek. - Visszafordultam a hallgatókhoz. - Hol is tartottam?

            Folytattam az előadást, de a szemem sarkából egyre a nyitott ajtó felé pislogtam. Két civilruhás férfi tűnt fel, egyikük kezét hanyagul a zsebébe süllyesztette. Indult volna be, de a másik megfogta a karját, és mondott neki valamit.

            -Hát ennyit a mohácsi vészről - fejeztem be az előadást, újra a két férfira pillantva. - Ne felejtsétek el, amit itt tanultatok. Emlékezzetek és emlékeztessetek a hazátokra, és mindig jusson eszetekbe, hogy magyarok vagytok. Ne gyűlöljetek másokat, de büszkén valljátok, hogy nem vagyunk mind egyformák. Hogy nem lehet eltörölni a Földről a nemzeteket, nem lehet kiirtani a szívekből a hazaszeretetet, és egy nép nem felejtheti el a nyelvét! Mondjátok meg a fiaitoknak, mit jelent az, hogy mi külön nemzet vagyunk. Külön nép, külön nyelvvel és érzésvilággal. Saját kultúrával. Mondjátok meg nekik, mit jelent magyarnak lenni, hogy igenis vannak magyarok, és lesznek is örökké. Mondjátok meg nekik, ki volt Szent István király, ki Kossuth Lajos. Mi nem találkozunk többet, mert el kell innen mennünk. De ránk nincs is már szükség. Ti ismeritek a nyelvet, és tudjátok már, mi mindent rejt...

            Még nagyon sok mindent akartam mondani, de elakadtam. A két férfira néztem. Most mindketten megmozdultak, de nem jöttek be, csak egyikük intett a fejével, hogy menjek ki. Emőkére néztem, ő is felállt.

                    -Sok szerencsét! - mondtam én is. Ugyanúgy búcsúztam tőlük, mint Agád tőlem. Nem is tudom, miért pont ezt mondtam, talán csakugyan nem árt a szerencse. - Legyetek erősek! És emlékezzetek! Éjjel-nappal.

       Ahogy az ajtó felé mentem, székzörgést hallottam. Mindenki állt. Valaki énekelni kezdte, és a többiek csatlakoztak hozzá:
            -Isten, áldd meg a magyart...

Emőkére néztem, ő visszanézett, és úgy láttam, mosolyog.

            -Menjünk! - mondta az egyik férfi. Elindultunk, kézen fogva, mint két gyerek. És én is mosolyogtam...

Ld. még ezt is:

http://www.ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.460.1