2017. nov.
08.
Csak egy volt I. rész

CSAK EGY VOLT

A birodalom az egész Földet behálózza. Egy kis csoport rádöbben arra, hogy ez nem volt mindig így, és az embereknek hajdan olyan identitásuk is volt például, hogy ők magyarok...
Az írás a Tiszatájban 1990 áprilisában jelent meg, de talán aktuálisabb, mint akkor.





  

Meglepetten nézegettem a térképet. Ilyet eddig sehol sem láttam. Nem szerepelt rajta a birodalmi területekre való felosztás, sőt valami egészen különös logika vagy szabályosság szerint más egységekre tagolták, amelyeket vastag piros vonal választott el egymástól.

            Az előbb hullott ki az egyik könyvből, amit még apától kaptam. Bárgyú szerelmi történet, Alettának akartam megmutatni. Régóta nyúz már, hogy elolvashassa. Ezért vettem le a polcról. És egyszercsak kiesik belőle ez a térkép... Gyűrött, szakadozott, legalább kétszáz éves. Vagy több? Még a birodalom előtti időkből való...

            Igen, ezek a piros vonalak egészen biztosan az országhatárok.

            Középen - a térkép elsődleges célja ennek az ábrázolása - furcsa alakú ország. Medencében fekszik, körötte hegyek. Már a domborzati színezésből egyértelmű: ez csak egyetlen, külön ország lehet. Olyasminak látszik, mint a mi környékünk, de a folyók mintha másképp folynának... De, mégis! A mi körzetünk ez, ahol élünk! Hisz azt ábrázolja! Csak a feliratok... Csupa olvashatatlan rébusz...

 

***

 

Kezdtem elálmosodni. Órák óta ültem már a könyvtárban, több száz oldalon átrágtam magam, a fejem majd szétpattant a tudástól. Most, év vége előtt különösen rá kellett hajtani.

            -Tanulunk, Ibrány? - tette valaki a fejemre a kezét. Megfordultam.

            Agád volt. Tanársegédként dolgozott az egyetemen. Főleg a régi korok nyelveivel, etimológiával, néprajzzal foglalkozott. Hóna alatt most is jókora kötetet cipelt, címlapjáról láttam, hogy idegen nyelven íródott. Sőt, a cím első sorában mintha ugyanazokat a jeleket láttam volna, mint a térképen, ugyanabban a sorrendben. Pedig már éppen kezdtem elfelejteni azt a térképet... Agád indult volna tovább, de utánaszóltam:

            -Ráérnél egy percre?

            Agád habozott, majd a könyvet asztalomra tette, s odahúzott magának egy széket.

            -De csak egy percre. Mit akarsz?

            -Mi ez a könyv? - böktem a vastag kötetre.

            Agád töprengve rámnézett.

            -Nem hiszem, hogy érdekelne. Magyarország hegy- és vízrajza.

            -Magyarország? Igen, ez állt a térképen is...

            Agád nem figyelt rám, látszott, hogy siet.

            -Szervusz, Ibrány, mennem kell! - Aztán különös hangsúllyal hozzátette: - Te csak tanulj szorgosan! Látom, mennyire elmerültél. Se látsz, se hallasz. Az előadások töltik ki az életed, meg ez a könyvtár... Nagyon derék, Ibrány. Tanulj csak!

 

***

 

-Elviszel ma valahová?

            -Hová szeretnél menni?

            -Mindegy. Moziba, színházba, valami zenés helyre... Mindegy, csak kikapcsolódni...

            Én rettenetesen fáradt voltam, de Aletta feldobottan, tettrekészen szegezte nekem a kérdést.

            -Rendben. Lezuhanyozom.

            Aletta odajött a fürdőszoba ajtajába. Az volt a szokása, hogy onnan beszélgetett velem, talán mert így nemigen értettük egymás szavát a vízcsobogástól, és mindenki mondhatta a magáét.

            -Találkoztam a könyvtárban Agáddal - mondtam. Kezdtem felfrissülni; a víz csodákat művel.

            -Az meg ki?

            -Tudod, a tanársegéd.

            -Ja! - Aletta elnevette magát. - Az a csudabogár, aki állandóan kihalt nemzetek nyelvét tanulmányozza?

            -Kihalt nemzetek? - kérdeztem hökkenten. - Ki beszélt neked ilyesmiről?

            -Senki. De hát a holt nyelvek logikus, hogy a kihalt nemzetek nyelvei - mondta magától értetődően Aletta.

            -Aletta! - szóltam. - Ott van az asztalon a könyv, amit kértél. Találsz mellette egy térképet is. Szemügyre vennéd kissé?

            Aletta eltűnt a fürdőszoba ajtajából, és néhány perc múlva újra megjelent mosolyogva, kezében a könyvvel. Már törölköztem.

            -Na, mit szólsz a térképhez?

            Vágott egy grimaszt.

            -Értelmetlen, ostoba krikszkrakszok!

            Bosszúsan csóváltam a fejem. Bár nem tudom, mit vártam. Aletta intelligens lány, pontosan elsajátítja minden tárgyból a tananyagot; politikából még többet is tud a követelménynél, de hát mit kezdjen egy térképpel? Ezt soha sehol nem kérik tőle számon. A régi időket...

 

***

 

Szeretem Alettát. Úgy érzem, mindig is szeretni fogom. A haját, a nyakát, a szemét (igen, a szemében külön élet, külön világ lakik); szeretem a száját, a szavait. Még ha hülyeségeket beszél, az is ő, azt is szeretem. De viszonylag ritkán beszél hülyeségeket. Aletta okos lány. Ezt is szeretem.

            A végső menedékem. Csak az enyém, kettőnk közül kizárhatok mindenkit, nem kell senkivel közösséget vállalnom, csak ketten vagyunk, mi ketten, akik egyformák, egyek, s bár ugyanolyan lakói a Földnek, mint a többiek, azért mégiscsak egy kis szuverén sziget. Aletta és én.

 

***

 

Sötét volt a szobában. Nem láttam, csak a lélegzését hallottam, a bőrét éreztem. Hajnal felé járhatott. Egyenetlenül, nyugtalanul szuszogott.

            -Nem alszol? - kérdeztem csendesen.

            -Nem tudok. Mostanában rosszul alszom. Állandóan rémálmaim vannak, és rettegek elaludni, mert nem tudom, mi fog jönni...

            Fátyolos volt a hangja, ahogy suttogott; kellemes, dallamos. Átöleltem. Gondoltam, az talán megnyugtatja. Egyenletesebbé is vált a lélegzése, de éreztem, hogy nem alszik. Talán beszélni kellene hozzá, elterelni a gondolatait, egészen addig, amíg a fáradtságtól úgy el nem alél, hogy nem fog tudni semmin sem gondolkodni.

            -Délután nem mondtál semmit a térképről, amit mutattam...

            -Mit mondtam volna? - kérdezte közömbösen, és a vállamra hajtotta a fejét. - A régi időkből való volt, amikor még a birodalom országai nem egyesültek.

            -Úgy hívták az országot, amit láttál, hogy Magyarország.

            -Na és? Számít az elnevezés? Ma éppúgy a birodalom része, mint a Föld bármely más pontja. Elvégre a mi népünk lakta azt az országot is, meg a többit is, logikus volt, hogy az egynemű országok eltöröljék a határokat. Az a néhány kisebb népcsoport, amely létezett az országok egyes vidékein, szépen kihaltak. Ezt tanítják mindenütt, ezt te is nagyon jól tudod. Nem látom be, miféle jelentősége van ennek a térképnek? Miért kell foglalkozni vele?

            Kezdett halkulni a hangja. Inkább nem faggattam tovább, hagytam, hogy álomba merüljön.

 

***

 

Egymás után szedtem le a polcról a könyveket, szétnyitottam, és megráztam őket, hátha újabb térképek potyognak ki. Talán kétszáz könyvet kaptam apától, amikor elköltöztem hazulról. Ezeket vizsgáltam most át. Érdekes, apa sohasem beszélt arról, hogy a területet, ahol élünk, azelőtt hogy hívták. Pedig biztosan érdeklődött a téma iránt, nem véletlenül dugdosta a térképet.

            Mindössze egy újságlapot találtam. Idegen nyelven íródott, valószínűleg ugyanazon, amelyiken a térkép szövege. Vagyis Magyarországon is élt egy, már kihalt nép, nem csak a mi mai nemzetünk? Azután ezek bizonyára kihaltak, és csak a mi népünk maradt fenn. De ha így van, ha ez az érthetetlen nyelven írogató nép csak kis töredékét lakta Magyarországnak, akkor miért az ő nyelvükön írták a térképet? Ráadásul ezt az újságot is...

            Egyre érdekesebbnek találtam a dolgot. Elhatároztam, hogy vállalva annak kockázatát, hogy Agád kirúg, elmegyek hozzá, és megkérdezem erről az egészről.

            Az alibi kedvéért hónom alá csaptam az újságlapot és a térképet, és bementem az egyetemre.

            A dékáni hivatal előtt megtorpantam. Mi lenne, ha előbb ide mennék, a dékán mégis nagyobb műveltségű, tájékozottabb ember, mint Agád. Talán segíteni fog.

            Mosolyogva fogadott. Hellyel kínált, és barátságosan kérdezte:

            -Nos, Ibrány, miben segíthetek? Bármi panaszod, bajod van, én igyekszem orvosolni.

            Nehéz volt elkezdeni, nem is tudom, miért.

            -Magyarországról szeretnék felvilágosítást kapni.

            Nagyon meglepődött; összehúzott szemmel, elgondolkodva nézett rám.

            -Amint tudod - bizonyára tudod, ha érdekel a téma - ahol mi most élünk, az a birodalom eggyéolvadása előtti időkben Magyarország volt. Ennek persze, mint az köztudomású, csak formai jelentősége volt.

            -Úgy gondolom, éltek itt más népek is. Nem csak a miénk. Más nép vagy népek, amelyek aztán kihaltak.

            -Igen? - A dékán elmerengett. A könyvespolchoz lépett, leemelt egy lexikont, és lapozgatni kezdte. - Nem, Ibrány, nem hiszem, hogy más nép is élt volna itt. Ne feledd el, hogy tulajdonképpen csak egy nemzet élt a földön, amely mindenütt jelen volt. Elszórtan éltek ugyan apróbb népcsoportok, de számuk, kultúrájuk, műveltségük elhanyagolható... Magyarország területén nem élt más nép, csak a miénk, Ibrány!

            Motoszkálni kezdett bennem valami halvány gyanú. Kedvem lett volna elkérni a lexikont (érdekes, ezt a kézikönyvet könyvtárban sosem láttam), de ilyen fokú bizalmatlanságot nem engedhettem meg magamnak. Inkább elővettem zsebemből az újságlapot.

            -De ha csak a mi népünk élt itt, akkor ez az újság...?

            Kikapta a kezemből, átfutotta, nézegette, aztán lángot lövellő tekintettel pillantott rám.

            -Honnan szerezted?

            -Találtam.

            Mondani akart valamit, a magyarázat biztos nem elégítette ki, de hirtelen megnyugodott, és visszaadta a papírt.

            -Mit bizonyít ez? Bárhol kiadhatták, bármely kihalt nép bárhonnan származó újságdarabja lehet. Mindenesetre érdekes olyan szempontból, hogy legalább kétszáz esztendős.

            Nem mertem vitatkozni vele, megmondani neki, hogy az újságot ugyanazon a nyelven írták (ez a hangzórendszeréből, felépítéséből, jelöléseiből az első percben nyilvánvaló), mint a Magyarországot ábrázoló térképet.

            Ez, ha összevetjük a dékán iménti felindulásával, arra enged következtetni, hogy mégiscsak találtam valamit, amit érdemes lenne Agáddal megbeszélni.

            Felálltam.

            -Ennyi az egész? - kérdezte a dékán, már újra mosolyogva.

            -Ennyi - mondtam gyorsan, és már indultam is kifelé. Ha tudomást szerez a térképről, biztosan elkobozza. Kész csoda, hogy az újságot visszakaptam.

            Agád gyanakodva fogadott.

            -Nem egészen értelek. Mióta érdekel téged az ilyesmi?

            Gyorsan eléje terítettem a térképet, és melléje tettem az újságlapot. Agád arckifejezése azonnal megváltozott, meglepetten bámulta hol a térképet, hol az újságlapot, hol engem.

            -Hát ezt meg hol szerezted?

            Jóleső érzés fogott el. Lám, mégis felkeltettem Agád érdeklődését.

            -Otthon találtam.

            Bólintott, a kezébe vette az újságlapot, és hosszasan tanulmányozta.

            -El tudod olvasni? - kérdeztem bizakodva.

            -Persze. Magyarul írták.

            -Magyarul?

            -Igen. A magyarok nyelvén. A magyarok nyelvén, akik Magyarországot lakták.

            -De hisz... - Hiszen ez képtelenség! Ennek épp az ellenkezőjét oktatják mindenütt. Magyarországot csak a mi népünk lakta, épp az imént mondta a dékán. Márpedig ő dékán, Agád meg csak tanársegéd. - Csak nem azt akarod mondani - kérdeztem -, hogy Magyarországon a mi népünkön kívül élt még egy másik nép is - a magyar -, amelyik az idők folyamán kihalt?...

            Villámló szemmel meredt rám.

            -Nem halt ki... - Elharapta a mondatot, bosszúsan legyintett. Láttam rajta, hogy nem bízik benem.

            -Agád, kérlek, ne hallgasd el előlem, amit tudsz...

            Abbahagytam; nagyon hülyén hangzott, amit mondtam.

            -Megkaphatnám ezeket? - kérdezte váratlanul a két papírra mutatva.

            -Nem! - feleltem dühösen. Felvettem az asztalról a térképet és az újságot, és elindultam az ajtó felé.

            -Ibrány! - szólt utánam. - Délután gyere be hozzám!

 

***

 

Eleinte bizalmatlan volt. Nem értettem, ha nem bízik bennem, miért szólt utánam mégis, amikor távozni készültem. Lehet, hogy csak a térkép meg az újság érdekli, most összehazudozik itt nekem valamit, megszerzi magának az iratokat, aztán kirúg. Ezt elkerülendő, elhatároztam, semmiképpen sem mondok le atyai örökségemről. Meglepetésemre a beszélgetés során erről szó sem esett.

            Agád valahova a messzeségbe révedt. Időnként rám is pillantott, de ilyenkor - főleg eleinte - üres volt a tekintete, mintha nem is látna.

            -Nézd, Ibrány, én olyan dolgokat mondok el neked, amit nem tanítanak. Amit nem illik, sőt nem is szabad tudni. Megbontaná a birodalom egységét, lázadást, anarchiát szülne, felborulna társadalmunk legfontosabb vívmánya, a béke. Vagyis, amit hallasz, azt ne terjeszd, vagy ha igen, készülj fel rá, hogy letagadom, hogy tőlem hallottad.

            Furcsán beszélt, monoton hangon.

            -Az a térkép, amit láttál, Magyarországot ábrázolta, amit a magyarok laktak, több mint ezer évig.

            -És mi lett velük?

            Agád szemrehányóan pillantott rám.

            -Ne szakíts félbe, kérlek!

            Bólintottam.

            -A birodalom alapideológiája, a fő tézis, amit mindenkibe születésétől fogva súlykolnak - mármint az, hogy a Földön mindenütt a mi mai népünk élt, és mind-mind, a különböző országokban mi (vagyis ők, majd meglátod, miért mondom így) voltunk túlsúlyban - hazug. Ezt mindenki észreveheti, aki nem hülye, hiszen teljesen nem tudták megsemmisíteni a múlt emlékeit, de az emberek hajlamosak ezzel nem törődni; átsiklanak felette, mert nem is tartják fontosnak. Most minden olyan egyszerű, ostobaság volna összezavarni. A mi mai népünk, érts meg, Ibrány, nekünk nem népünk! Nem igaz, hogy a Földön csak ez a nemzet létezett! Megszerezték a hatalmat, eltörölték az országhatárokat és a népeket magukba olvasztották. Azt kérdezed, miként hagyhatták ezt a népek, hogyan tűnhettek el a Föld színéről, hogy dobhatták el öntudatukat, nyelvüket, történelmüket, sőt kultúrájuk nagy részét?

            Őszitén szólva nem merültek fel bennem ilyen kérdések. Nem is egészen értettem ezt az egész önállóságot, különállást, "más"-mivoltot.

            -Elvesztették a nemzettudatot - folytatta Agád. - Nem csak a magyarok, de mivel mi azok vagyunk, minket elsősorban ez érdekel.

            Csodálkozva néztem rá. Most végre megértettem mindent, Agád különleges viselkedését, külön útjait, rejtélyes könyveit, kitöréseit, félrevonultságát; a derék tanársegéd bedilizett. Őrült.

            Már menekülni akartam innen. Elég! Mindenféle zagyvasággal tömik a fejemet, összekutyulnak, pont a vizsgák előtt! Száradt volna le a kezem, amikor azt a nyavalyás térképet megtaláltam!

            -Magyarok vagyunk - mondta Agád. - Ez a föld, ez az ország a miénk, a mi őseink magyarul beszéltek, tudták, ki volt István király, Mátyás, Szent László, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Petőfi Sándor. Hallottál valaha is ezekről a nevekről, Ibrány? A mi ükapáink, dédapáink kezdték ezt elfeledni. S ha nem akadnak néhányan, akik menteni akarják a nyelvet, titkos röpiratokon terjeszteni a történelmet, egy-egy Petőfi-verset, akkor ma már csak a bölcs professzorok és politikusok tudnák az igazságot, ők viszont mélyen hallgatnának róla. Fel kell rázni a népet, Ibrány, megmutatni nekik, kicsodák voltaképpen. Nem látod, hogy keresik önmagukat? Te is keresed; neked így nem otthonod ez a föld, neked nem néped az a nép, amely az egyetlen, s amely fiának hiszed magad. Nem látod, Ibrány, hogy így értelme sincs a "nemzet" szónak? Miért lehet lángolni, szeretni, küzdeni, ha nincs haza, nincs nép, amely más, mint a többi, amely csak a tiéd, és még néhány másé, ahol más lehetsz, mint a többiek, ahol saját eszméid, céljaid vannak? Ha nem érezhetsz valami különös erőt, valami megmagyarázhatatlan borzongást, ha a Szózatot, a Himnuszt hallod. De hát te, Ibrány, azt sem tudod, mi az a Szózat. És soha nem hallottál a magyar Himnuszról.

            Agád elhallgatott, legyintett, és lehorgasztott fejjel a könyvszekrényhez ment. Nekidőlt, és mély lélegzetet vett.

            -Menjél, Ibrány! Hagyjál magamra, kérlek!

 

***

 

A jegyzeteimet rendezgettem, amikor hirtelen újra a kezembe került a térkép. Dühösen arrébb löktem, igyekeztem nem figyelni rá, nem is törődni vele, de nem lehetett. Egyfolytában bennem motoszkált egy ostoba ötlet, talán egyéniségének, meggyőző erejének köszönhetően: Agádnak van igaza. Nem a tanároknak, professzoroknak, nem a politikusoknak és nem Alettának, hanem Agádnak; igen, csakis neki. Mi másért rejtegette volna különben apám ezt a két papirost? Ő is tudhat valamit, őt is foglalkoztatja... Muszáj, hogy Agádnak igaza legyen...

            Én más vagyok, mint a többi. Agád is más, és még néhány millióan. Mi külön vagyunk egyek. Másért és másban. Picike, drága halmaz a nagyban, az ömlesztettben, a ki nem válogatottban. És lüktetni kezdett a halántékomon egy ér, és megszólalt bennem egy hang: "Magyar vagyok..."

 

***

 

Aletta aggodalmasan nézett rám, ahogy az ágyban hevertem. Kedvem lett volna nevetni, jó nagyot nevetni rajta, az egyszerűségén, a korlátoltságán, az értetlen arcán.

            -Miért nem tanulsz? Jövő héten vizsga, és egész nap az ágyon döglesz...

            Ó, a kötöttségek! Aletta viszonya a vizsgákhoz, és mindenhez, amit a többiek is úgy tesznek. Utánozza, majmolja őket, elfogadja a mások által fölállított normákat, viselkedésformákat, lehetőségeket.

            -Mit törődsz az én vizsgámmal?

            -Mert te nem törődsz vele. Nem értelek, Ibrány, teljesen megváltoztál. Már nem tudsz szeretni sem...

            Mert szeretni csak a nőt lehet... Azt hiszi Aletta, hogy az emberi értelem arra való, hogy rendesen levizsgázzunk, az érzelem pedig arra, hogy szeressük a más neműeket. Ó, de szegény vagy te, Aletta!

            -Te pedig nem tudsz kitörni - mondtam neki. - Te belenyugszol mindenbe, bólogatsz, és azt sem tudod, ki vagy. Érdekelt egyáltalán valaha?

            Csodálkozva nézett rám.

            -Tartok tőle, hogy nem egészen értelek...

            -Nem érdekes - legyintettem. - Nem is fogsz érteni soha...

 

***

 

Furcsát álmodtam. Alettát láttam, de nem szerettem. Nem örültem, hogy látom. És akkor megpillantottam valamit. Nem volt teste, nem is látszott, de én tudtam, hogy ott van, és tudtam, hogy látom. És örültem neki. És Aletta mellé állt. Aletta azt mondta: "Válassz!" És én odamentem a másikhoz. És magához ölelt, ahogy Aletta soha. És beleborzongtam az érintésébe, ahogy Alettáéba soha... És már-már azt hittem, örökre együtt leszünk, senki sem választhat el minket, senki sem állhat közénk, senki sem veheti el tőlem. Azt hittem...

            És akkor fölébredtem.

 

***

 

Agád köszönés nélkül viharzott el mellettem a folyosón. Nem vett észre. Vagy nem akart észrevenni? Én azonban visszafordultam, és még mielőtt bement volna a szobájába, elkaptam a karját.

            -Agád, szeretnék veled beszélni!

            Végignézett rajtam.

            -Minek? Te bolondnak tartasz engem. És ez még a jobbik eset.

            Nyeltem egyet.

            -Bemehetnék?

            Vállat vont.

            -Gyere!

            Kitárta az ajtót, bement, lepakolta a jegyzeteit az asztalra, felemelt egy könyvet, lapozgatta, rólam tudomást sem vett. Éreztem, hogy nekem kell elkezdeni.

            -Elhoztam a térképet és az újságot...

            Rám nézett. A hangja gúnyos volt.

            -Igen? És mit kérsz cserébe?

            Mellbevágott a hanghordozása.

            -Bocsánatot - feleltem halkan.

            Elmosolyodott. Kivette a kezemből az újságlapot, amit szerencsétlenül szorongattam.

            -Most nem érek rá, de ha úgy érzed, hogy a továbbiakban hajlandó vagy végighallgatni, és megpróbálsz hinni is nekem, akkor gyere be ma délután hozzám. A térképet tartsd meg, nekem is megvan. Különben is felettébb hasznos, ha nézegeted.

            Vidáman bólintottam.

            -Itt leszek!

            Agád is mosolygott.

            -Várlak.

 

***

 

Ezúttal nem tartott előadást. Leültetett egy székre, elém állt, és mélyen a szemembe nézett. Feszélyezett a pillantása, annyira őszinte, nyílt, majdnem gyermeki volt.

            -Látom, Ibrány, csakugyan érdekelnek ezek a dolgok. Én úgy ítélem meg - persze, lehet, tévedek, de nem riadok vissza a kockázattól, egyébként sem lehet folytonos gyanakvásban élni -, hogy benned megbízhatom.

            Ültem, hallgattam, de nem nagyon értettem, mire való ez a nagy ceremónia, szónoklat; egyáltalán: mit akar tőlem?

            A fiókjába nyúlt, és egy újságot húzott elő. Rossz nyomdatechnikával készült, néhol teljesen elmosódtak a betűk. Egyszínű, képek nélküli lapot tolt elém. Idegen nyelven írták, de ahogy alaposabban szemügyre vettem, azonnal láttam, hogy magyarul van. Épp eleget találkoztam mostanában ezzel a nyelvvel ahhoz, hogy fölismerjem.

            -Látod, Ibrány - mondta Agád lelkesen -, ezt az újságot mi adjuk ki. A mi kis csoportunk.

            Hát ezt nem értettem. De igyekeztem olyan képet vágni, hogy ne zökkentsem ki.

            -Ki olvassa? - tettem fel egy előremutató kérdést. - Ki tud ma magyarul?

            Agád elmosolyodott.

            -Egyre többen. Szervezünk magyar nyelvtanfolyamokat is. Kis csoportunk összejövetelein régi, szinte hozzáférhetetlen anyagokból igyekszünk pontos képet kapni a hajdani Magyarországról, a történelméről, népéről és arról, miért kellett beolvadniuk; miért veszítették el identitásukat. A tapasztalatainkat időnként megírjuk és megjelentetjük. Saját házi nyomdánk van...

            -De hát ez nem törvényes!

            -Szigorúan véve nem. Ezért nem is beszéltem erről idáig.

            -És hogyan fértek hozzá az anyagokhoz?

            Agád töprengve nézett rám.

            -Tudod mit? Egyszer elviszlek egy összejövetelre. Bemutatlak a társaságnak. Sok érdekeset láthatsz. Addig azonban hallgass erről a saját érdekedben is.

            Furcsálltam, amit hallottam. Tisztán láttam, hogy illegális. Az ilyen szervezkedések veszélyesek lehetnek a birodalomra, a békére. De borzasztóan érdekelt a dolog. Titkos csoport, összejövetelek...

            -Mikor? - kérdeztem.

            -Holnap este nyolckor várlak az Oktogonon.

 

***

 

Aletta egyre idegenebbnek tűnt számomra.

            Izgatottan lestem az órát, mikor indulhatok már a találkozóra.

            -Inkább tanulnál - jegyezte meg Aletta, aki könyvei fölött görnyedt, és időnként fennhangon is elmondott egy-egy mondatot.

            -Mit tanulsz?

            -Földrajzot. Nézzük! Itt folyik a Duna, amely a kettes körzet déli részén ömlik a Tengerbe. Ez a vonal, amelyet a Duna meghatároz, a kettes és négyes körzet határa. Azelőtt is két országot választott el, amíg nem egyesítették őket...

            -Mit gondolsz, mire volt jó az egyesítés, ha közigazgatásilag úgyis külön egységként kezelik a területet? Azelőtt sem volt több különbség, hisz ugyanaz a nép, ugyanolyan társadalmi, állami berendezkedéssel lakta a két országot, amely most két övezet... - jegyeztem meg, hadd zökkentsem ki egy kicsit.

            Szemrehányóan nézett rám, küszködött egy darabig, mit feleljen. Aztán dühösen legyintett.

            -Á, most álljak le itt gondolkodni, amikor tanulnom kéne?...

 

***

 

Előbb odaértem, de így sem sikerült Agádot megelőznöm. A kocsijához kísért.

            -Szállj be! Szóltam, hogy jössz, várni fognak. Arra kérlek, ne nagyon kérdezgess, én elmesélek mindent, amit tudnod kell. A többiek nem szeretik a kíváncsiskodást; előbb-utóbb úgyis kinyílnak.

            -Kinyílnak?

            -Őszintévé válnak, elmesélnek mindent kérés nélkül is. Tőlük idegen a hazugság. Ez a legnagyobb feladat: megküzdeni a hazugsággal. Ennek a mai világnak a legnagyobb baja, hogy csupa hazugságra épül...

            -Sokan vannak?

            -Ma nem lesz ott mindenki. Most nem dolgozni akarunk, csak beszélgetni, talán mulatni kicsit...

            Gyorsan odaértünk. Valami belső kényszer hatására nem néztem körül; nem akartam tudni, merre járunk. Nem akartam olyan információk birtokába jutni, amelyek a későbbiek folyamán veszélybe sodorhatnak. Nincs szükségem rá, hogy magamtól is idetaláljak. Ha Agád elhoz, jövök.

            Felmentünk a lépcsőn. Agád három rövidet csöngetett. Fél perc múlva nyílt az ajtó. Fiatal, nálam alig idősebb nő állt előttünk. Rámosolygott Agádra, aztán végigmért. Bizalmatlanság volt a tekintetében; feszélyezett a pillantása.

            -Ő az? - bökött felém a fejével.

            Agád végre rászánta magát, hogy a nő mellett benyomakodjék a lakásba. A nő félreállt, és utat engedett nekem is.

            -Igen, ő - válaszolt Agád.

            Idegesen tördeltem a kezem. Bemutatkozzam?

            Végre a háziasszony megszánt: kezet nyújtott.

            -Emőke vagyok.

            Furcsa név.

            -Ibrány - mondtam halkan. Agádra tekintettem, vajon minden rendben van-e. Bólintott, és intett, hogy kövessem.

            Nagy szobába léptünk. Ketten üldögéltek benn, valami térképet böngésztek, az egyikük hosszasan magyarázott, mutogatott, a másik érdeklődve figyelte. Ahogy beléptünk, letették a térképet, felálltak, és Agád elé siettek.

            -Új szerzemény? - kérdezte Agád a térképre mutatva.

            -Igen - bólintott az, aki az imént magyarázott. - Tegnap bukkantam rá, a szabadságharc idején készült. Különböző hadmozdulatokat tüntet fel. Épp ezt igyekszünk kibogozni.

            -Ő Tuzson - mutatott Agád a férfira, hozzám fordulva. - A Levéltárban dolgozik, és hozzájuthat olykor olyan papírokhoz, amihez közönséges halandó nem.

            Szédültem az egésztől. Olyan hihetetlen és furcsa volt minden. Tuzson barátságosan rám nevetett; ő volt az első, aki barátságosan viselkedett. A másikuk - kiderült: Csekének hívják - bizalmatlanul méregetett, akár csak Emőke. Ezért is lepődtem meg, amikor pont ők ketten sodródtak mellém.

            -Te is magyar vagy, igaz, Ibrány? - kérdezte Cseke, de nem éreztem a hangjában semmi provokálót.

            Azt kellett volna felelnem; nem tudom, mint ahogy nem voltam abban sem biztos, hogy akár a fele is igaz annak, amit Agád elmondott. Az tény azonban, hogy a térkép, az újság, a dékán felháborodása Agád mellett szólt. A pillanat varázsa és ezek végiggondolása aztán arra vezetett, hogy igennel feleljek.

            És csakugyan... Apa tudhatott valamit. Apa dugdosta a térképet, titkon talán magyarul is tanult... Igen, apát fogom felkeresni...

            -Mit tudsz Kossuth Lajosról? - Ez megint Cseke. Nem tetszett ez a hirtelenszőke fiatalember. A kérdései váratlanok és vizsgáztatók, bár hangsúlyában őszinte kíváncsiságot éreztem. Rövidesen rájöttem: nem vizsgáztatni akar, egyszerűen majd szétfeszíti bensőjét az a rengeteg információ, tudás, de különösen érzelem, ami benne lapul.

            Emőke poharakat és különféle italokat hozott.

            -Tudod - magyarázta Agád -, az ital olykor segít. Ha nem dolgozunk, szomorkodnánk... És szomorkodunk is... Mert az ember kétségbeesett helyzetében vagy keményen dolgozik, vagy teljesen összetörik. Mi ezt hidaljuk át.

            -Alkoholisták vagytok?

            Agád elnevette magát.

            -Dehogy! Egyszerűen csak iszunk, mint akármely más összejövetelen.

            Ebben igazat adtam neki. A hangulat azonban valahogy mégis más volt... Akár egy szertartás. Ahol eddig voltam - házibulikon -, ittunk; sokszor hullarészegre ittuk magunkat, de jókedvűen, örömünkben ittunk. Ők nem nevettek, nem évődtek, nem kiabáltak. Csendben ittak, esetleg halkan beszélgettek, Cseke pedig egy számomra ismeretlen dallamot fütyült. Aztán gitárt vett elő, és halk pengetéssel kísérte magát. Agád és Tuzson a térképet nézegették, Agád egy papírra vonalakat huzigált. Időnként - ha ismerős névre akadt - lelkesen felkiáltott.

            Emőke az egyik sarokban ült, kezében pohárral. Odamentem hozzá. Rám nézett, felvette maga mellől az üveget, és teletöltötte a poharamat.

            -Van, amikor dolgozunk - magyarázta. - Hiszünk az eredményben... De bennünk él a kétség, s a kétséggel együtt a kétségbeesés. Ezt kell áthidalni.

            Mondott még valamit, amit nem értettem. Az arcomról leolvashatta az értetlenséget, mert meglepődve kérdezte:

            -Nem tudsz magyarul?

            -Nem.

            Emőke felállt, kézen fogott, és a másik szobába vezetett. A falon végig tömött könyvespolcok. Emőke egy csúnyácska, bekötetlen, rossz tipográfiájú könyvet tett elém.

            -Nyelvkönyv. Agád írta.

            Ránéztem a gyűrött, szakadozott papírlapokra.

            -Magyar nyelv...

            -A mi nyelvünk... Az ősi nyelv. Ez az a nyelv, amely belül szólal meg - bökött a szívére. - Ami nem csak arra való, hogy közöljünk, kommunikáljunk. Arra való, hogy gyönyörködjünk benne, muzsikáját hallgassuk; önmagunkat fejezzük ki vele, az ősöket fejezzük ki vele; együtt szóljunk Rákóczival, Petőfivel, Kossuthtal.

            Érthetetlen volt számomra, miről magyaráz, de ezt az italnak tudtam be. A lány már jócskán ivott.

            Elfordultam tőle; hirtelen idegenül éreztem magam.

            Miről beszélnek ezek itt? Kik ezek? Miért hiszik, hogy mások, mint a birodalom többi lakója? Miben hisznek? És hogy kerülök én ide?

 

***

 

Emőke ideadta Agád nyelvkönyvét. Nem érdekel! - gondoltam magamban. Minek tanuljak meg egy halott nyelvet, amit már senki sem használ, aminek semmi értelme, s amit talán alig néhányan beszéltek...

            Belelapozgattam. A dallama megkapó. Mélyen csendült meg bennem minden szava. Más volt, mint az a nyelv, amit mi beszélünk. Több annál. Hangosan is el-elolvastam egy-egy mondatot, figyeltem a csengését.

            -Megőrültél? - szólt rám Aletta. - Holnapután vizsgázunk, te meg itt halandzsázol?!

            Már megint kezdi... Komolyan nem értem, van-e Aletta életének más értelme is, mint sikeresen megfelelni a vizsgán.

            És az enyémnek? És a többiekének? Mi értelme az egész rohadt életnek?

            Agádék tudják. Agádék életének van értelme. Megtalálták. Vagy öröktől létezett? Van olyan erő, olyan érzés, amely le tudja győzni a halált; amiért érdemes élni, örülni, szenvedni?

            Apát fogom meglátogatni. Már egy éve is van, hogy nem láttam. Ő tudhat erről valamit.

            Újra a nyelvkönyvet kezdtem nézegetni. Az egyes leckék végén (a formából ítélve) versekkel zárta le Agád az anyagrészt. Magyarul írott versekkel. Az egyikbe találomra beleolvastam. Hangosan, hogy érezzem a ritmusát. Nem értettem belőle semmit, mégis megfogott.

                        "Megenyhült a lég, vidul a határ,

                        S te újra itt vagy, jó gólyamadár!"

            Furcsa nyelv, furcsa vers. A mi verseink nem ilyenek.

                        "Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;

                        Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.

                        Neked két hazát adott végzeted;

                        Nekünk csak egy - volt! az is elveszett!"

 

***

 

-Hiányoztam már, öregfiú? - csapott apa a vállamra. Erre csak igennel illik felelni, azt mégsem mondhatom, hogy pusztán információkért jöttem. Ez persze hazugság is lett volna... Végül is az apámról van szó. És tulajdonképpen szeretem.

            Sokáig beszélgettünk mindenféle családi dolgokról, nem mertem mindjárt a lényegre térni, nehogy azt higgye, csak amiatt jöttem.

            -Az a térkép? - Apa elgondolkodva nézett rám. - Megtaláltad? Rég elfelejtettem, hová tettem...

            -Mesélj erről az egészről, apa! Mesélj a családunkról!

            Az asztalához lépett, kihúzott egy fiókot, és hatalmas, összehajtogatott papírt tett elém. Kíváncsian szétnyitottam.

            -Mi ez? - kérdeztem.

            -A családfád. Itt - mutatott a papír legaljára, ahová az én nevemet írták -, itt vagy te.

            Az ujjammal fölfelé végigszaladtam vagy tizenöt ősön.

            Munkácsy Ignác, Munkácsy Ferenc, Munkácsy Lajos, újabb Lajos, Munkácsy János... Micsoda fantasztikus, képtelen nevek! És alattuk újabb nevek, újabb érthetetlen, idegen nevek, egy felfoghatatlan világból. S legvégül az én nevem...

            -Magyarok voltak. A magyar hazában. Magyarországon. Itt.

            Döbbenten néztem apámra.

            -Te erről sosem beszéltél nekem.

            Elfordította a fejét.

            -Minek? Nem érdekelt téged soha. Csak konfliktusaid lettek volna belőle az iskolában, az életben. Féltettünk...

            -Te tudtál magyarul?

            -Tudok is.

            -És miért... Miért nem mondtál el nekem mindent? Miért törődtél bele, hogy velem megszakad az ősök emléke? Hogy vége, veled vége az egésznek, s ugyanígy a többi magyar családnál is... Előbb-utóbb... Mind-mind elfelejtik, hogy magyarok. Mind! És nem emlékszik rá senki, senki sem fog tudni a magyar nemzetről, senki sem vallhatja magáénak. És ha elfelejtik, az azt jelenti, hogy soha nem is létezett...

            Feléledt bennem valami érthetetlen érzés. Néztem a neveket a papíron, és úgy néztem rájuk: köztük vagyok én is. Ezek a nevek; ezek mind én vagyok... Munkácsy Lajos, az én ki tudja hanyadik nagyapám... Talán abban a pillanatban fogtam fel a létezésemet.

 
Az írás folytatását ld. Csak egy volt II.