2018. szept.
04.
Sic Transit (novella)

Az írás megjelent a Hitel c. folyóiratban 1991. 02.06-án

Antoninus kipillantott a vonat ablakán. Amióta mozdonyt cseréltek, és a menetiránynak háttal ült, kissé szédült, hányinger kínozta. Kigombolta ingjén a legfelső gombot, és tekintetét végigfuttatta a mellette utazókon.

            A hatszemélyes flukemindenhelye foglalt volt. Egy zilált külsejű fiatalember rágógumizott, időnként felfújta, a gumi nagyot pukkanva durrant szét, s egy része ráragadt a férfi arcára. Türelmetlen mozdulatokkal levakarta, s már fújta is az újabb gömböt.

            Antoninus undorodva fordult el. Nem emlékezett rá, hogy a fiatalember mikor szállt fel. Ő talán elalhatott útközben, esetleg egy, a menetrendben nem szereplő állomáson kapaszkodott fel, noha a vonatnak nem lett volna szabad megállnia sehol... Esetleg felugrott...

            A szemközti cigányasszonyra, ölében a csecsemővel, igen, rá emlékezett, ő már régen behuppant ide; a folyosóról jött. Nem volt helyjegye, eleinte nem eresztették, végül Antoninus apja intett neki, hogy leülhet, csak ne káráljon annyit... “De hol van már azóta apám?” - gondolta Antoninus elmerengve. Homlokát az üvegre szorította - igyekezett minél beljebb húzódni, hogy távolabb kerüljön a rágózó fiatalembertől -, és szomorúan figyelte az elsuhanó, mind sivárabb tájat. Közben behunyta a szemét, és próbálta felidézni a pillanatot, amikor a szerelvény - tisztán, pontosan, gyorsan - kigördült a pályaudvarról.

            Akkor még csak négyen voltak. Édesapa az aktáit rendezgette, s egy újságot tartott a térdén, amiből a legfrissebb gazdaságii híreket bogarászta. Anyuka holmi leányregényt olvasott, időnként kendőjével megtörölte a szemét, és vetett egy-egy pillantást rá is, akit - a különleges alkalomhoz illően - a legszebb ruhájába öltöztettek. Kicsi játékvonatot tologatott az ülés bőrhuzatán, és néha rámosolyogott a sarokban ülő idősödő úrra, aki keresztrejtvényt fejtett, s közben valami operaáriát fütyülgetett. Legelőször ez az úr tűnt el a fülkéből. Antoninus próbálta felidézni az arcát, de csak homályosan sikerült. Hibátlan, elegáns keménykalapja, melyet a csomagtartó hálóban feledett, most a folyosón ücsörgő koldus előtt állt, nagy ritkán egy-egy csengő pénzdarab hullott bele.

            Antoninus éles rikácsolásra rezzent össze. Mérgesen nézett a zajongókra; megtermett, szakadt ruhájú férfi állt a kupé ajtajában, még kezében fogta az ajtót, melyet a hirtelen rántással leszakított. Bal kezében üveget szorongatott, amelyből most jót húzott, ügyesen figyelve rá, hogy mindeközben a cigarettát se kelljen a szájából kivennie.

            -Nem tetszik valami, apuskám? - villant tekintete Antoninusra.

            -Már így is sokan vagyunk idebent...

            -Hát akkor menjen ki... - vigyorgott a melák, és szétterpesztett lábakkal levágta magát a felszakadt bőrülésre. A gumit rágó fiatalember, hogy elférjen, beljebb húzódott, s Antoninust egészen rászorította az ablakra. A férfi most már nem mert szólni; a csecsemő is felsírt közben. Az anya megoldotta melle fölött a ruhát, s keblét odakínálta a gyermeknek.

            Antoninus krákogott, a melák cigarettájának füstje kaparta a torkát.

            -Ez a fülke nemdohányzó... - mondta csendesen. A nagydarab meg sem hallotta, vagy ha igen, nem mozdult. Ült hanyatt terülve, s mélyeket szippantott. Antoninus felállt, hogy kinyissa az ablakot, de erre váratlanul a kupé további két utasa - egy aprócska házaspár, mindkettejük arca gyűrött, az idült alkoholizmus bélyegével - szinte egyszerre csattant fel, s egy - Antoninus számára - ismeretlen nyelven hevesen karattyolni kezdtek. A férfi állt, jobb kezével az ablakot fogva, meggörnyedve, ahogy a mozdulat abbamaradt. Szinte segélykérően pillantott körbe, de mindenki bólogatott, s a házaspár nyelvén folytatták tovább a diskurzust, néha félreérthetetlen tekintetüket Antoninusra emelték, megcsóválták a fejüket, s a rágózó fiatalember gúnyosan elmosolyodott.

            Antoninus magábaroskadva hullott vissza arasznyira szűkült helyére, és tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét a gondolatra, hogy ez az alak kinevette őt, s ráadásul nem is tudja, miért. Régen bezzeg mindent értett, amikor csak apuka és anyuka beszélgettek, s néha a fütyülgető úr is hozzátett valamit.

            Másodszorra anyuka tűnt el a fülkéből. Talán csak a vécére ment ki? Hová is indulhatott? Azt mondta édesapának: “Mennem kell!”, ő rábólintott, anyuka lefektette a könyvét az ülésre - gondosan lefordítva, s kinyitva, hogy tudja, hol kell folytatnia -, és távozott. A könyv még talán most is ott van, valahol a fiatalember és a melák között, sőt valószínű, hogy a nagydarab férfi rá is ült, s böhömnyi teste végleg maga alá temette a bájos könyvecskét, amelyet olvasva anyuka oly sokat törölgette a szemét.

            Tulajdonképpen ezek után törvényszerű volt, hogy apuka is itthagyja az egészet. Antoninus emlékezett rá, hogy utánakiáltott: “Ha te is elmész, egyedül maradok!”, de apuka csak a vállát vonogatta. “Hiszen a mi helyjegyünk szólt ide!” mondta Antoninus, de az apja nem állt meg. “A mi helyjegyünk ide szól!”, ismételte meg határozottabban, de hasztalan, s a megürült helyekre egyre többen érkeztek, jegy nélkül, s már hiába is próbálna apuka visszajönni...

            Antoninus erősen szorította homlokát a jéghideg ablaküvegre. Arra eszmélt, hogy a mellette ülő fiatalember a vállát böködi.

            -Húzódjon beljebb! - vakkantotta, s már nyomult is; Antoninus csak azt érezte, hogy a karja begyűrődik a teste alá, és ebben a kificamodott helyzetben kísérelte meg felmérni, mi is történt.

            A melák leszólított egy lányt, aki a folyosón mászkált fel s alá, fenekét riszálva, s csak arra várt, hogy behívják valahová. Ez most megtörtént, a nagydarab intett neki, hogy csücsüljön le bátran; emiatt kellett Antoninusnak még kisebbre összetöpörödni.

            -Nem lehet elférni... - nyöszörgött a lány. A melák megvakarta a fejét, mint aki a megoldáson töpreng. Végignézett az utasokon. Hosszan fixírozta a vele szemben ülő házaspárt; a férfi elértette a pillantást, és kimerítő karattyolásba kezdett. A nagydarab megértően bólogatott, s végül Antoninusban meg is találtamindenbaj forrását.

            -A kisasszony aszongya, hogy nem fér el... - dörmögte. Antoninus nem találta a megfelelő hangot, erőtlenül felelt.

            -Persze, hisz túl sokan vagyunk...

            A melák nevetett, s újfent szétnézett az utasokon, tanúul híva őket a vallomáshoz.

            -Hallották? Túl sokan vagyunk. Hát ez az! Én is így látom...

            Antoninus megnyugodva bólintott, s kissé felbátorodva folytatta:

            -Akinek nincsen helyjegye, az menjen ki... Ott, szemben, annak a két embernek például biztosan nincsen...

            A melák mosolygott.

            -Aszongyák, ők ülnek itt legrégebben... Az a hely az övék.

            -Hazudtak magának. Itt én ültem a szüleimmel, meg egy kedves, idős bácsival... - kezdett Antoninus kétségbeesni. A melák csak mosolygott.

            -De hát hol vannak?

            -Itt voltak!

            -Ó, azt mindenki mondhassa. De ez az úr, itt szemben, azt mondta, hogy ők ülnek itt legrégebben. És én el is hiszem nekik, mert kedves földijeim, miért hazudnának nekem?

            -De ha mondom, hogy nem így van! Kérdezze csak meg, van-e helyjegyük! Ugye hogy nincs! A kalauz is már le akarta őket szállítani, de megesett rajtuk a szíve.

            -Helyjegy... - nevetett a melák. - Mi az? Papírdarab! Pénzért osztogatott vacak papírdarab. Pfúj, köpök az ilyesmire! - És köpött. - Itt a helyzet az, hogy nem elég a hely, és a hölgy nem tudja azt az édes kis fenekét letenni. Nem fér el. Maga miatt! Érti?

            Antoninus elsápadt.

            -Énmiattam? Hiszen nem csak tőlem nem fér. Mások is vannak...

            -De mihelyst maga nem lesz itt, el fog férni... - magyarázta atyaian a nagydarab. A házaspár lelkesen bólogatott - úgy látszik, értették, miről van szó -, a rágózó fiatalember jelezte, hogy nekimindenmindegy, a cigányasszony pedig szoptatta a csecsemőjét.

            Antoninus látta, hogy nincs mit tennie. A fiatalember addig fészkelődött, amíg őt tökéletesen hozzá nem nyomta az ablakhoz. A tömény füsttől már szinte fuldoklott, az idegességtől agyába tolult a vér; már nem látott tisztán.

            Utolsó erejét megfeszítve lerántotta az ablakot, és kihajolt a friss levegőre.

            Hogy magától ugrott-e ki, vagy hátulról meglökték, azt már nem is érezte. Egy pillanatig csak annyit látott, hogy ég és föld között lebeg, aztán fájdalmasan elterült a vasút menti kőrengetegen, a vonat pedig tovább robogott végtelen útján - nélküle.