2009. febr.
07.
Hunnia - 32. rész
NE BÍZZ A BOLSIBAN!


A kormányzósági palotában keletkezett tûz – paradox módon – gyorsította az építkezést. A szabotázs a hunniaiakból dacot és az összetartozás újabb élményét hozta elõ, s az eddig csak szakemberek által, közepes tempóban készülõ palota felhúzásában eztán százak és százak segédkeztek. A jelentkezõket csoportonként és napokra lebontva osztotta be a fõ kivitelezõ – természetesen egy helybéli vállalkozó és csapata -, így hétfõn és csütörtökön a hun gárda önkéntesei, keddenként az Etelvári Labdarúgó Egylet (ELE) játékosai és szurkolói érkeztek piros-fehér színekbe öltözve (ezt látva a másik helyi klub, az FC Bendegúz ultrái is megjelentek zöld-fehérben, és együtt hordták a vasakat, keverték a betont, talicskáztak és kalapáltak az ELE-sekkel; piros-fehér-zöldbe borítva az építkezés környékét – „Na, ezt látná az Eörsi Mátyás!”, vigyorogtak); szerdán jöttek a különbözõ keresztény közösségekbõl, akik ráértek, elsõsorban természetesen a katolikus plébániákról; (maga Tank atya is keményen dolgozott, s csak akkor tartott hosszas értekezést a fizikai munka jellemerõsítõ szerepérõl - „Ép testben ép lélek!” -, ha egy szusszanásnyira megpihent), de a maroknyi etelvári református hívõ sem maradhatott ki. Még Ludányi fõorvos kis csapata, a valaha nála születettekbõl alakult csoport is fel-felbukkant, bár amióta – a vasúti merénylet miatt – újra blokád alá vették a szigetet, nehezebben juthattak be kívülrõl.
Meglepõen gyorsan haladtak, aminek a kivitelezõ szerint az az egyszerû oka, hogy ha sok ember normálisan, szervezetten dolgozik, senki sem szabotál, senki sem akar lopni és alibizni, akkor hihetetlen teljesítményekre lehetünk képesek.

+++++++++++++++++++++

A magyar rendõrség – hosszú sikertelenség után – egészen váratlanul jelentette be, hogy elfogtak egy, a vasúti merénylettel alaposan gyanúsítható férfit. Egyelõre csak azt hozták nyilvánosságra, hogy vélhetõen magányosan hajtotta végre az akcióját, és további kapcsolatainak feltérképezése még tart.
Késõbb kiszivárgott a neve (noha a hivatalos jelentésekben a vezetékneve mindig csak kezdõbetûvel szerepelt, egy internetes honlap közlése nyomán lassacskán minden sajtótermék átvette), aminek alapján nem volt nehéz kinyomozni, hogy Bollók Sándornak közeli rokonai élnek a Hun-szigeten. S ez a közlés ismét a hun szálra irányította a figyelmet, s a már-már lankadó gyanú újra felerõsödött. Mielõtt azonban valami konkrétummal szolgálhattak volna, a letartóztatott férfi a zárkájában – tisztázatlan körülmények között – felakasztotta magát a lepedõjébõl sodort kötélre.
Noha a nyomozás elvileg folytatódott, Bollók halála miatt a teljes igazság kibogozásának reménye messze szállt.
- Tipikus bolsevik módszer – vélte Palkó Géza, a róla elnevezett cukrászda tulajdonosa.
- Amennyiben? – kérdezte érdeklõdve Forrai Bendegúz, aki gyakran szaladt át a mûvelõdési házból, a legújabb darab (egy erdélyi szerzõ drámája) próbáiról, hogy szenvedélyének, a krémes-evésnek hódolhasson.
- Hát ráverik valakire a balhét, elhintenek ezt-azt, aztán hirtelen elteszik láb alól a fószert. Õ már nem tud védekezni, örökké rajta marad, hogy õ volt a tettes, de hogy pontosan kik a megrendelõk, mi van a háttérben, az alma… Azt is el tudom képzelni, hogy csakugyan õ volt az elkövetõ, persze akadtak megrendelõk, hadd ne mondjam, hol keresse õket. És azt is el tudom képzelni, hogy annyi köze volt az egészhez, mint nekem.
- Nocsak, Géza, bombarobbantásba keveredtél?
- Hát éppen nem! Pont errõl beszélek, mûvész úr. Hogy ez a Bollók sem!
- Csak nem gondolod – halkította le a hangját évõdve Forrai –, hogy a magyar titkosszolgálatoknak erre van ideje és ereje, miközben határainknál a kisantant, a nyugati és keleti bankok felvásárolták már az egész országot (sõt, egy államfõ is bejelentkezett érte); oda a természeti kincseink, az ivóvizünk, termõföldünk, s ezalatt önrobbantgatással szórakoztatják a plebszt, csakhogy betartsanak nekünk?
Palkó Géza remek cukrász volt, viszont ezzel a mondattal kissé meggyûlt a baja.
- Én ezekrõl mindent elhiszek – vágta ki magát egyszerûen. – Amit a komcsik az elmúlt hatvan évben elkövettek…
- …és akkor még nem beszéltünk 1919-rõl…
- No, arról ne is beszéljünk, mert kiver a víz.
- Még szerencse – állt fel Forrai, mert kezdõdött a próba –, hogy ez minket már nem érint.
- Ne higgye, mûvész úr! – szólalt meg váratlanul egy másik vendég, aki eddig látszólag a kapucsinójának szentelte minden figyelmét, de úgy látszik, nem maradt le az eszmecserérõl sem. – Én hiába permetezem a kertemet, ha a szomszéd trehány, hozzám is átjönnek a kártevõk.
- Ha ez igaz lenne – bólintott Forrai a hasonlatra -, akkor árulja el, a nyugati kormányok, meg ez az egész levitézlett Unió miért tûri Fletóék gengszterkedéseit? Nem félnek, hogy hozzájuk is átszivárognak a férgek?
- Részben ostobaságból. Részben pedig optimizmusból. Azt hiszik, õk olyan erõs szerekkel permeteztek, hogy immunisak Fletó Fletoviccsal szemben.
- Vagy õket is abból a fából faragták – vélte Palkó Géza. – Ahogy elnézem meg elhallgatom a híreket arról, mi van Nyugat-Európában, hát bizisten nem tudom, várhatunk-e onnan segítséget.
- Akkor pedig – zárta le a beszélgetést Forrai, idegesen pillantva az órájára (mivel nem szeretett elkésni) – visszajutunk a kiinduló ponthoz. Örüljünk, hogy itt van nekünk ez a sziget. Addig örüljünk, amíg megvan, és tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy meg is maradjon.

+++++++++++++++

Bollók halálával érdekes módon elaludt az ügy. A hírszerkesztõk, a hírek kiötlõi, a politikusok és azok, akik õket irányítják, minden nap száz és száz új ügyet tudnak kreálni, s közüluk csak azokat viszik végig, amelyeket akarják. A vasúti merényletet egyelõre ad acta tették; kikopott az összes médiából, a politikai és a magán közbeszédbõl. Mindössze annyi maradt vissza a dologból, hogy valamiért feszültebb a viszony Hunniával, na és persze a hunok valami disznóságot csináltak; még szerencse, hogy az ország többi részén nem ezek a radikális szélsõségesek kaparintották meg a hatalmat.
A rendõrmotorosokat visszarendelték a Duna hun-szigeti szakaszairól, a szigetre vezetõ hídnál sem igazoltattak többet, mint a „rendes, békebeli” idõkben.
Egyedül Morczos Kálmánnak, a hun belügyminiszternek nem tetszett a dolog. Kihallgatást kért a kormányzótól.
- Furcsa ez az egész Bollók-féle muri – kezdte, és hatalmas kopasz fejét vakargatta.
- Ránk akarták verni, és nem sikerült – vélte a kormányzó. – Gondolja, kapitány úr, hogy több van ebben?
- Több dolog is megválaszolásra vár. Elõször is: õ követte-e el egyáltalán? Vagy kerestek egy balekot, akit gyorsan eltüntettek, mielõtt vallomást tehetett volna? Ettõl kezdve bármit ki lehet sakkozni, a lakásában bármilyen bizonyítékokat el lehet rejteni, õrá hivatkozva bármit lehet állítani. Egy ideális Oswald.
- Oswald?
- Oswald, aki Kennedyt lelõtte. Akit aztán szintén lelõttek, mielõtt bíróság elé állíthatták volna.
- Azért ilyen konspirációt ne tételezzünk fel Gyurcsányról. Nagyszabású tervekhez megfelelõ intelligencia is kell. Huszonhárommillió románt kitalálni, végighazudni egy választási kampányt, az igen. Az megy az ilyen kiskaliberû bolsiknak is. De azért Kennedy-gyilkosság volumenû konspirációhoz õk hülyék.
- Hülyék ahhoz, hogy a végsõkig elkonspirálják. Ebben egyetértek. De belevágni azért lehet, hogy megpróbálnak.
A kormányzó eltöprengve figyelte mindig mosolytalan, szigorú tekintetû, de tettre kész miniszterét.
- És csípjük õket nyakon?
- Létérdekünk – helyeselt lelkesen Morczos, hálásan pillantva Székelyre, amiért megértette õt. – Ez a merénylet ránk rohad, ha nem tisztázzuk. Lehet, hogy távolabbi terveik voltak a dologgal. Lehet, hogy még most is vannak… De az is lehet, beérik annyival, hogy egy kis sarat rajtunk hagynak. Talán nem akarnak teljesen eltiporni; hiszen százszor is megtehették volna. Nekik az az ideális, hogy fenntartsanak egy elrettentõ példát. Mivel nálunk – a várakozásaikkal ellentétben – elég jól mûködnek a dolgok, hát kénytelenek õk folyamatosan lejáratni bennünket. Az emberek kilencvenkilenc százalékának fogalma sincs, mi történik minálunk, csak az õ gagyi tévéjükbõl, gagyi híreikbõl, gagyi politikusaiktól értesülnek róla. Mi vagyunk a veszélyes, vad, kirekesztõ, agresszív hunok.
- És érdekel ez bennünket? – kérdezett vissza a kormányzó. – Érdekel bennünket, mit hisznek rólunk Kazincbarcikán vagy Csepelen? Érdekel, mit gondol Gyurcsány, Lendvai és a többi bolsevik? Érdekel, milyen híreket olvasnak be a kereskedelmi tévékben? Szerintem mi kinõttünk ebbõl. Mert ha érdekelne, ma is magyar állampolgárok lennénk, gyûjtenénk a hetvenharmadik aláírást a Parlament feloszlatására, vagy a képviselõk költségtérítésének elszámoltatására, vagy az igazságtételre, vagy a négy igenre, a négy nemre esetleg a négy talánra.
Morczos sóhajtott, és iménti lelkesedése odalett, amikor belátta, hogy a kormányzó mégsem értette meg õt.
- Az, hogy egy igaztalan vádat lemossunk magunkról, elõször is becsületbeli kérdés.
- A becsületünkkel magunknak számolunk el. Ha tiszta a lelkiismeretünk, akkor lényegtelen, mit gondol errõl a nyíregyházi szavazó… Ha pedig nekik akarunk bizonygatni… Fõkapitány úr, a magyar ember úgyis azt hiszi el Battonyától Nemesmedvesig, amit a szájába rágnak. Ha minket becstelennek akarnak láttatni, hát annak fognak láttatni, hiába nyomozza ki maga, hogy ki áll a robbantás mögött.
- Másrészt – folytatta Morczos, belátva, hogy ez az érve zsákutcába visz – nem ártana tudni az igazságot. Itt minket belekevertek egy ügybe, amivel valami szándékuk volt. Amíg nem tudjuk, mi ez a szándék, nem alhatunk békében.
- Én minden nyomozás nélkül megmondom, mi volt a szándékuk. Le akartak minket járatni. De kár a gõzért, mert minket ez nem érdekel. Esetleg szólhatunk nekik, hogy „Maszopos gyerekek, kár velünk veszõdni. Mondjátok el, hogy milyen csúnyák, megosztók, fasiszták és egyebek vagyunk. Ezt mondjátok hatvan éve, körülbelül ennyit tudtok. De mi nem foglalkozunk vele, hanem éljük az életünket, és nem engedjük, hogy agyvérzést kapjunk a hülyeségeitektõl. Túl sok ember kapott már agyvérzést meg infarktust, mert felidegesítette magát rajtatok.”
- Ez struccpolitika.
- Nem, belügyminiszter úr, ez a mi politikánk. Azért szakadtunk el Magyarországtól, hogy ne kelljen a gyurcsányok pofáját nézni, örökösen az õ fejükkel gondolkodni, a hülyeségeiken idegeskedni. A polgáraink nyugalmat akarnak.
- És ha felrúgják az egyezményt és bevonulnak?
- Akkor bevonulnak. Akkor megint a Magyar Köztársaságban fogunk élni, és ott folytatjuk, ahol a függetlenség kikiáltásakor abbahagytuk. De legalább volt közben két-három nyugodt, boldog évünk.
Morczos tisztelgett, és távozni készült. Székely Levente azonban utána kiáltott:
- Belügyminiszter úr!
Morczos visszafordult.
- Kormányzó úr?
- Mint Hunnia kormányzója viszont arra utasítom, hogy derítse ki, történt pontosan a vasúti merényletben. Ki követte el a robbantást, ki volt a megbízója és milyen céllal. Mindezt a legteljesebb titoktartás mellett, és polgáraink nyugalmát a végsõkig védve.
Morczos arcán nem látszottak érzelmek, de a hangja szokatlanul csengett:
- Értettem.

++++++++++++++++++++++++

Zárkövy Bonifácot, miután megírta az etelvári színház számára a Mezopotámiában játszódó, de kevés fantáziával is a jelenlegi magyarországi viszonyokra vonatkoztatható mûvét, megfenyegették kenyéradó gazdái, az Yvette címû, Budapesten készülõ magazin szerkesztõi; tegyen közzé meaculpázó nyilatkozatokat az általuk megadott újságokban. Zárkövy eleinte húzódozott, végül mégis az egyik, a bulvár határán egyensúlyozó és a többi hasonlóhoz képest talán nem annyira durván bolsevik lapnak hajlandó volt interjút adni. Ebben lényegében elismerte, hogy õ csak egy kis tingli-tangli publicista, aki marhaságokat ír szolid bérezésért, és nem kellett volna beleártania magát egy ilyen kényes politikai helyzetbe, ráadásul egy kifejezetten rossz darabbal. A riporthoz még fénykép is készült, amelyen Zárkövy egy számítógép klaviatúrája fölött mereng ceruzája végét rágva.
- Ennél megalázóbb helyzetbe nem is lavírozhattad volna magadat – szólt zsörtölõdve Somlyai doktornõ, az író élettársa, miután dühösen az éjjeli szekrényre dobta az újságot. – Mint egy dilettáns hülye, aki azt sem tudja eldönteni, kézzel írjon vagy géppel, elõtte a legmodernebb technika, de nem jut eszébe semmi.
- Ezt akarták, nem? – vágta oda dühösen az író. – Hülyét csináltam magamból. Ez a legjobb. Ezzel mégse járatom le a hun-szigetieket, nem mondtam, hogy nincs igazuk…
- Csak az derül ki, hogy egy tehetségtelen, ostoba, izgága majmon kívül mást nem tudtak találni a színdarabjuk megírásához…
A feketeleves azonban még hátravolt. Zárkövy az egész procedúrát azért vállalta föl, hogy már-már nyugdíjasnak hitt rovatát az Yvette-nél megtarthassa. Ám alig fejezték be Somlyaival a veszekedést, csörgött az író mobilja. A vonal másik végén a magazin fõszerkesztõasszonya beszélt.
- Ezt a gyalázatos interjút te adtad? – hörögte.
- Gyalázatos? – kérdezett vissza indulatosan Zárkövy. – Ti akartátok, hogy határolódjam el magamtól. Tessék, itt van! Mindjárt szemen köpöm magam, de ne zavarjon.
- Hát köpheted is. Mert velünk már megtetted.
- Veletek?
- „Marhaságokat írok szolid bérezésért egy tingli-tangli lapocskának…” Ezt mondtad? Tisztában vagy vele, hogy az Yvette százezres példányszámban jelenik meg? Ha csak egy százaléknyi olvasót veszítünk az ilyen lesajnáló véleményed miatt, az havonta milliós veszteséget jelent… Nem hiszem, hogy a tulajdonosok ezt méltányolnák…
- Szerintem inkább reklám volt az Yvette-nek, hogy írtak róla…
- A lapigazgató szerint viszont nem. Az elõbb hívott, és nyomatékosan közölte, hogy a következõ számban már nem lehet benne a heti marhaságod…
Zárkövynek kis híján kiesett a kezébõl a telefon.
- Kirúgtok?
- Ki.
- És ha ezzel elveszítesz öt százaléknyi olvasót? Az hány milliós kiesés?
A fõszerkesztõ hangján érzõdött, hogy gúnyosan nevet:
- Nem hiszem, hogy bárki is lemondaná az elõfizetését egy tingli-tangli publicista marhaságainak elvesztése miatt…
- Ti ezt már elõre…
- Visz lát, István, további sok sikert a pályán!
Zárkövy Bonifác (akinek a polgári keresztneve István volt) dühösen az ágyra dobta a maroktelefont. (Arra azért vigyázott, hogy ne essen kár a drága készülékben, ki tudja, mikor tudna újat venni.)
- A szemetek!
- Kirúgtak? – kérdezte Somlyai doktornõ teljesen feleslegesen.
- Naná! Ezt már akkor tudták, amikor megmosták a fejemet. Megkapták az ukázt, csak elõbb még kanosszát járattak velem, hogy az elegáns távozás lehetõségétõl is megfosszanak. De én vagyok a marha. Miért gondoltam, hogy ezekkel lehet tárgyalni?
A nõ közelebb húzódott hozzá, hogy megvigasztalja. De a férfi ellépett az ölelés elõl.
- Te is azt mondtad, hogy tegyek nyilatkozatot…
- Mert azt gondoltam, az állásod megtartása érdekében… - hüppögte Somlyai, aki kicsit megijedt a másik arckifejezése láttán.
- Nagyon sikeres volt, gratulálok. Most se állás, se becsület, se önérzet. Jobb korokban az ember ilyenkor fõbe lõtte magát.
- Nincs is pisztolyod.
- És nincsenek is jobb korok… - Nagyot sóhajtott, aztán levetette magát az ágyra a mobiltelefon mellé. – Úgyis olyan vacak meló volt… - dünnyögte, és rákacsintott Somlyaira. – Na, gyere, bújj ide!