2009. febr.
07.
Hunnia - 30. rész
ÖNPROVOKÁCIÓ?


A két halálos áldozatot követelõ vasúti balesetrõl a rendõrség viszonylag gyorsan kiderítette, hogy merénylet történt, sõt bravúros nyomozással szinte órák alatt mindent megtudtak a gyilkos eszközrõl, a bombáról is, és – eleinte ugyan csak sejtetve, késõbb azonban szinte teljes bizonyossággal – a Hun-szigetre vezetõ szálakra is ráleltek. Elõkerült a nemzetbiztonsági tiszt elrablásának különös története – noha addig azt meglehetõs homály borította –, és a magyarországi médiában és közvéleményben egyre egyértelmûbben szinonimaként szerepelt a hun-szigeti és a terrorista. A tetteseket természetesen nem fogták el, de a kormányszóvivõ nem tartotta kizártnak, hogy a Hun-szigetre menekültek, és a más szomszédaival (Románia, Szlovákia, Ausztria) szemben mindig nagyvonalú, impotens és behódoló magyar politika ezúttal vad össztüzet zúdított Hunniára.
Morczos Kálmán, a hun belügyminiszter ugyan objektív és átfogó vizsgálatot és tájékoztatást követelt, de erre csak még jobban hörögtek a budapesti kormányszervek, mondván a merénylõk inkább vezekeljenek és lapítsanak, mintsem még követelõddzenek is.
A magyarországi tévéadók, rádióállomások, írott sajtótermékek és internetes honlapok zöme pillanatnyi kétséget sem hagyott afelõl, merre kell keresni a tetteseket. A néhány jobboldali orgánum is megbélyegezte az erõszakos cselekményeket, legfeljebb az ítélettel bánt csínján. Az egy-két interjú, amelyben Morczos vagy Homoki Alíz cáfolta a vádakat (kiemelve, hogy a függetlenségét frissen kivívott államnak az égvilágon semmi szüksége efféle publicitásra), elveszett, elsikkadt a tömérdek tudósítás, elemzõ mûsor, publicisztika és betelefonálós adás között, amelyekben a mértékadó értelmiség és az utca egyszerû gyermeke harsányan követelte a kemény visszavágást.
- Ide vezet, ha a szélsõségesek országot vezetnek – magyarázta a nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelõ miniszter a szokásos rezzenéstelen arccal, amelyre az enyhén gúnyos kifejezés változtathatatlanul ráfagyott.
A kereskedelmi gagyi adók gagyi háttérmagazinjában sms-ben szavazhattak a nézõk, vajon ki áll a merénylet hátterében. Miután leadták azt a tendenciózus anyagot, amelyben minden gyanút a hun-szigetiekre tereltek, talán nem okozott meglepetést, hogy 78 % az új államban, és annak vezetõiben találta meg a bûnbakot.
- Meddig tûri még ezt a kormány? – kiáltotta a kamerába egy idõs férfi, akit a Rákóczi úton véletlenszerûen megszólítottak a gagyi csatorna munkatársai. – Megvárjuk, amíg mindenkit felrobbantanak? Vagy a Dunába lõnek? Ismerjük már ezt a metódust.
- Elképesztõ, hogy a szélsõségeseknek most már saját államuk is van Európa szívében – csóválta a fejét a baloldali szociológus asszony, megigazítva az intelligenciájáról tanúskodó szemüvegét. – Hamászt, Al-Kaidát tartunk magunknak néhány kilométerre a liberális fõvárostól? Legközelebb rakétákat lõnek ki ránk, mint a palesztinok Izraelre.
- Nem elég pusztán a terroristákra lecsapni – vélte egy szocialista politikus. – A hazai támogatóik, felbujtóik nélkül nem lennének képesek semmire. Azt sem tartom kizártnak, hogy magyarországi pártoktól kaptak segítséget, ötletet, pénzt barbár tervük kivitelezéséhez.
- Már félünk elindulni – szepegte egy kalauznõ a Nyugati pályaudvaron, fél lábbal a szerelvényre kapaszkodva, míg másik lába még a biztonságot adó földön nyugodott. – Ki tudja, melyik kilométerszelvénynél várnak ránk újabb bombák…
- Hiába volt a sok figyelmeztetés – írták neves közéleti személyiségek nyílt levelükben, melyet a Népszabadság közölt. – Tudtuk, hogy veszélyes, ha a radikális jobboldal a legkisebb hatalomhoz jut. Íme, négy falu fölött gyakorolják csak a hatalmat, és ez lett belõle. Tûzbe és vérbe borulna az egész ország, ha kormányra kerülnének…

+++++++++++++++++++++++++

A kormányzó mátyáskúti házának kertjében, a diófa árnyékában gyûltek össze a helyi közélet személyiségei. (Természetesen nem fértek el mindannyian a diófa alatt, ott csak az italokkal megrakott hosszú pad helyezkedett el, de mivel a vendégek gyakorta keresték fel a padot, itt találkoztak össze egymással is.) Noha Hunnia egyik íratlan alaptörvényének számított, hogy azért szakadt el Magyarországtól, hogy polgárainak ne kelljen Gyurcsányon és bandáján idegeskedniük, ne a rendszeresen balra szavazó, s így mindannyiukat a bolsevik kormányzás posványába rántó honfitársaik hülyeségein bosszankodjanak, azért elõbb-utóbb mindig ráterelõdött a szó a budapesti politikára.
- Ez így van mifelénk, Erdélyben is – mondta Barabás Hunor, aki rendszeresen megfordult a szigeten a függetlenség afféle külsõ mecénásaként. Igaz, mindig megnehezítették az útját; elõször a román-magyar határ átlépésekor, majd a szigethez közeledve az Alföldön járõrözõ rendõrök is mindig belebotlottak valahogy. Hiába vett új autót, annak a rendszámát is megtelefonálták a határtól, mert Kecskemétre érve mindig vártak már rá. – Otthon is elõször a helyi ügyekrõl kezdünk beszélgetni, szidjuk az oláhokat meg Markót, de a végén mindig a Gyurcsányon lyukadunk ki.
Most, a vasúti merénylet kapcsán óhatatlanul adott volt a téma.
- Ez régi, jól bevált módszer – mondta Székely Levente. – Az amerikaiak ennek a nagymesterei.
- Minek?
- Hát az ürügyet keresõ önmerényleteknek. 1898-ban például felrobbant az USA Maine nevû cirkálója. Az amerikaiak ultimátumot intéztek a spanyolokhoz, s noha azok teljesítették a feltételeket, mégis hadat üzentek, és a megnyert háborút követõen megszerezték Puerto Ricót, a Fülöp-szigeteket… Gondolhatjátok, kik robbantották fel az amerikai hadihajót…
- Úgy tudom – kapcsolódott be Varga Ottó, a füzeskei polgármester –, Pearl Harbour körül sincs minden rendben. Az amerikaiak szinte kiprovokálták a japán támadást, és bár megakadályozhatták volna, mégsem tették, hogy jó ürügyük legyen a világháborúba való belépésre.
- És 2001 szeptember 11-érõl sem tudunk a mai napig sem egy sor érdekes dolgot. Csak a következményeket ismerjük: háború Afganisztán és Irak ellen…
- Szerintetek a szolnoki vasúti merénylet is önprovokáció? – kérdezte Talabér Gergõ, a Hunniai Értesítõ fõszerkesztõje, és újabb italt vett fel az asztalról, mivel az elõzõ pohara már megint kiürült.
- Ez ugye csak ilyen zsurnalista ál-naivság volt részedrõl? – nevetett Forrai, aki inkább a sütemények közül válogatott. – Szerintem nem találsz élõ embert egész Hunniában, aki elhinné, hogy mi robbantottunk.
- Fõleg, hogy Fleisch már elköltözött – utalt a volt etelvári szabad demokrata csoport vezetõjére Talabér.
- Fleisch sem hiszi el.
- De úgy tûnik, a magyarországiak többsége elhiszi.
- Ne felejtsd el, hogy a magyarországiak többsége Gyurcsányra szavazott. Ennyi eszük van…
- Ez igaz – hagyta magát meggyõzni Talabér, s itallal a kezében, immár kissé ingatag léptekkel (de meglepõ módon mindenre emlékezve, amikor cikket kellett a történtekrõl írnia) átbandukolt ahhoz a csoporthoz, amelyben éppen Tank atya osztotta az észt szokásos lehengerlõ, ellenvetést nem tûrõ stílusában.
- Az ideális társadalmi rend a feudalizmus volt. Ha ez a struktúra a technikai fejlõdéssel, az erõs hittel és az emberi méltóság megbecsülésével párosul, akkor van szép világ. Egy pater familias (a földesúr) a maga területén szervezett, irányított, befektetett, s bátran tehette, mert négy év múlva nem váltották le, hanem tudta, hogy a fiai fogják mindezt örökölni, ezért érdemes hosszú távra tervezni. Így lehetett például templomot építeni, és bizony a jobbágyok jóléte is az érdekében állott, hiszen az õ földjeit mûvelték, tették virágzóvá, miközben nem mellesleg maguk is megéltek, és kifizették azt a húsz-harminc százaléknyi adót a földesúrnak, egyháznak, államnak. Az egész rendszer élén pedig a király áll, aki ugyanúgy felel alattvalóiért, mindenkiért, mint a földesúr a maga szintjén. Õ is hosszú távon gondolkodik, és hatalmát nem négyévente megvásárolt szavazatokból, nem az IMF hiteleibõl, hanem az isteni kegyelembõl – Magyarországon a Szent Koronától – nyeri. Churchill híres mondása hülyeség; a demokrácia ugyanis az egyik legrosszabb kormányzati forma, amit valaha kitaláltak. Mindezt bizonyítják a rövid mûködése során bekövetkezett kudarcai, tragédiái, háborúi, környezetkárosítása, erkölcsi züllése, a halál kultúrájának megerõsödése, a primitivizmus terjedése, a rövidtávú gondolkodás és így a felélés taktikája.
A hirtelenjében rögtönzött prédikáció végén Tank atya üdvözlésre emelte poharát, s már indult is, mert rengeteg dolga volt; ezzel egyszersmind a reagálás lehetõségétõl is megfosztotta beszélgetõpartnereit, de ugyan ki mert reagálni arra, amit õ kinyilatkoztatott?
Homoki Alíz még mindig a vasúti merényleten füstölgött.
- Mi itt próbálunk szép elvekrõl, nemzeti jövõképrõl és hasonlókról beszélgetni, ezek odaát meg közben robbantgatnak, lõnek és hazudnak. Más világ.
- Más világ – helyeselt Székely. – Be kell látni, és mûveljünk kertjeinket. A sajátunkat.
- Nem mondhatunk le az egész Magyarországról néhány gazember miatt! – ellenkezett valaki a kormányzóval.
- Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy „lemondjunk” vagy „ne mondjunk le”. Pár tucatnyian vagyunk, akiket egyáltalán érdekel ez a kérdés, és a tízmilliónyi ottrekedtet csak az foglalkoztatja, mennyi a fizetés, a gázszámla, hol tart a Barátok közt vagy tudomisén melyik sorozat.
- Én nem hiszem, hogy ne lennének sok tízezernyien Magyarországon, akik gyökeres változást akarnak…
- Hát lássuk õket! Én leszek az elsõ, aki üdvözlök bármilyen kezdeményezést. De amíg mi is ott voltunk, újra és újra próbálkoztunk, mindig magunkra maradtunk. A magyarság sorsa egy törpe kisebbséget érdekli, ezt tudomásul kell venni, és nem kergetni hamis illúziókat, mert azzal magunkat tesszük tönkre.

+++++++++++++++

Közben a mûvelõdési házban próbálni kezdték Zárkövy darabját. Az ókori Mezopotámiát idézõ díszletek és jelmezek között olykor a jelenre utaló félreérthetetlen célzások is felbukkantak, s a dialógusokban is sajátosan váltakozott a hol archaikus, hol egészen modern nyelv. A dráma egyszerre volt történelmi játék, és egyértelmû politikai állásfoglalás. Az ebben rejlõ, didaktikus vagy túlzottan demagóg buktatókat Forrai a kiemelkedõ színészi játékkal, és az egész elõadást belengõ enyhén ironikus jelleggel próbálta oldani.
Mivel Uruk királyának megformálására sikerült megnyerni egy ismert, színházi alakításai mellett több filmben és tévéjátékban is népszerûséget szerzõ mûvészt, a magyarországi média érdeklõdése is óhatatlanul felerõsödött. Már a próbákon több budapesti kritikus, sõt politikai újságíró és egy országos tévécsatorna kamerája is felbukkant. Forrait egyáltalán nem zavarta a túlzott érdeklõdés, sõt mindenkit arra buzdított: vigyék hírét a történteknek. Ez ugyanis nem pusztán egy kulturális esemény, hanem misszió, reklám, figyelemfelkeltés, na és természetesen politika. A jobboldali lapok nem véletlenül cikkeztek arról, hogy a hatalmát megtévesztéssel, hazugsággal szerzõ Sargonban - aki sikeres és karizmatikus elõdjének lejáratásával, saját embereinek gátlástalan megjutalmazásával került a királyi székbe – a jelenlegi magyar miniszterelnököt vélik látni. Ez ellen azonban Forrai mindig tiltakozott, ha kérdezték róla.
- Lugalzaggisi, Uruk városának isteni kegyelembõl, a világ és teremtés rendje szerint uralkodó királya. Senki, sem égen, sem földön nem kérdõjelezi meg az õ fenségét, egészen addig, amíg nem jön Sargon, ez a sátáni figura, aki szerint a hatalom nem az isteni világrend képviselete a Földön, hanem eszköz saját maga és – ha szabad így fogalmaznom – rokonai és üzletfelei számára a minél bõségesebb anyagi jólét megteremtéséhez. A darab több annál, mint hogy valamiféle Gyurcsány-Orbán szembenállásra egyszerûsítsük le. Annyiban kétségkívül rokonítható napjaink történéseivel, hogy a hatalom természetérõl szól, arról, hogy miként kerülhet valaki méltatlanul a királyi székbe. De azt is világosan láttatja, hogy Sargon hatalomra kerülése nem valami hirtelen tragédia, nem véletlen balszerencse következménye. Sargon évek óta, masszív következetességgel készült erre, saját embereivel tölti fel a király testõrségét, saját híveit hozza be az udvarhoz. Az õ gyõzelmében bûnösök mindazok, akik ezt tétlenül nézték, akik nem tettek ellene semmit, amíg gyenge volt.
- Ez értelmezhetõ úgy – kérdezte egy pesti újságírónõ tudálékosan -, hogy a diktátorokat és diktatórikus mozgalmakat addig kell szétverni, amíg kicsik? Ha Hitlert még idejében megállítják…
Forrai szomorú tekintetet vetett a hölgyre.
- Érdekes az asszociációs bázisa. Õszintén szólva nekem eszembe sem jutott Hitler. De hát a mûvészet lényege, hogy mindenkiben elindít valami belsõ gondolatsort, vagy érzelmeket. Ha önnek úgy lesz jó – tette hozzá kétértelmûen kacsintva -, ha Hitlerre gondol közben, hát tegye.
A sok pesti érdeklõdõ felbukkanásának – gondoljunk itt elsõsorban nemzeti médiumokra, illetve a kulturális élet jobboldali kötõdésû alakjaira – demonstratív jellege is volt, mivel a merénylet utáni feszült légkörben a magyar kormány nem javasolta polgárainak, hogy a sziget területére lépjenek.
A nyilvános próbán éppen azt a jelenetet vették, amikor Lugalzaggisi szembesül vele, hogy körülötte mindenütt Sargon emberei vannak. Már senki sem engedelmeskedik neki, saját testõrsége pedig ahelyett, hogy megvédené, az életére tör. Lugal végigbolyong saját palotájának zegzugos, labirintusszerû díszletei között, míg végre kiér a napfényre. Ott találkozik Arda mágussal, aki régóta – hiába – figyelmeztette már õt a veszélyre.
- Igazad volt – lihegi a király, arcán még mindig a zavar, a hitetlenség, a döbbenet kifejezése. – Megtörtént.
Arda szomorú, nincs benne diadal, amiért minden úgy történt, ahogyan megjósolta.
- Aki ismeri Sargont, tudhatta, hogy ez lesz.
- Én azt hittem, ismerem õt.
- A túlzott bizalom, a túlzott elõvigyázatlanság lett a vesztünk.
- Az én bûnöm – verte a király a mellkasát, és leroskadt a mágus elé, a porba. – Elvész a város, az ország, a nép, mert megbíztam az idegenekben, és nem hallgattam azokra, akik látták elõre a veszélyt. De hát nem lehet örök gyanakvásban élni!
- Sargon a hazugság atyja, minden szavából az szól, mert ez a belsõ lényege. Míg egyfolytában azon sírt, hogy itt bántják a népét, ím, mára õk azok, akik saját hazánkból kiüldöznek bennünket.
- De hát hová mehetnénk innen?
- Miért kéne elmennünk? – kérdez vissza élesen a mágus. – Te vagy Uruk királya. Fordulj vissza, és küzdjél!
- Gyenge vagyok már a harchoz.
- Akkor új királyra van szükség.
- Sargon lesz az új király… Ott vannak a palotában az emberei, õt védi a testõrség. Minden az övé. Nekünk semmink sem maradt.
- Csak az vész el, amirõl önként lemondunk. Ha behódolunk, ha elfogadjuk õket, ha nem harcolunk, akkor Sargon marad a király, és rabszolgák leszünk Urukban, s a Folyóközben mindenütt.
Lugal áll lehajtott fejjel, menekülne is, vissza is menne.
- Ez a nagy dilemma! – harsant Forrai hangja, a színészeket instruálva. – Elmenekülni, vagy visszamenni harcolni. De kérdés, hogy aki elmenekül, nem éri-e utol Sargon ott is? Nem célravezetõbb-e visszafordulni, és felvenni a harcot Sargonnal? Mert ez a háború önvédelem, és a túlélésért zajlik… Na, onnan mégegyszer, hogy a király kitámolyog a trónterembõl!