2009. febr.
05.
Hunnia - 29. rész
TERRORVESZÉLY

A titkosszolgálatokat felügyelõ miniszter és a kormányfõ néhány kedélyesnek szánt bevezetõ mondat után kicsit komorabban folytatta a beszélgetést.
- Hát ez nem jött be – szólt a miniszterelnök, a mondat végén kicsit énekelve, magyartalanul felvive a hangsúlyt, a kijelentésbe jó adag szemrehányást is csempészve. Kialakította ezt a beszédmódot, amelynek során minden problémát úgy tudott tálalni, mintha abban õ tökéletesen ártatlan volna, és mindjárt számon is kérné a kudarcot azon, akivel éppen társalog. (Ha például nagy plénum vagy a média nyilvánossága elõtt tette ezt, akkor úgy lehetett értelmezni, hogy az egész közösséget – pártot, tévénézõket, lakosságot, emberiséget – teszi felelõssé.)
A miniszter azonban régi motoros volt, lárvaszerû arcán nem látszottak érzelmek. Kedve lett volna ugyan egyetértõen csak annyit mondani: „Hát ezt elkúrtuk, bizony!”, de nem akart személyeskedni. Egyébként is tisztában volt vele, hogy minden szerepe és póza dacára a fõnökének semmi humorérzéke sincs.
- Azt ígérted – folytatta a miniszterelnök, kicsit hadarva –, hogy ezt a nagy jövés-menést némiképp korlátozhatjuk. Mert egy kicsit már elegünk van abból, hogy ezek nem maradnak a fenekükön ott a Hun-szigeten, és a mieink sem kerülik el messzire azt a fertõt. Azt vártuk, hogy hetek alatt összeomlanak és lejáratják magukat, ehelyett a vírus mintha kezdene elterjedni másutt is.
- Eddig is voltak szélsõségesek mindenütt. Nem nõtt számottevõen a bázisuk.
- Az mindegy! – pattogott Gyurcsány. – Én mondtam, hogy szögesdrótot kéne felhúzni Hunnia köré.
- Ez a Dunán kicsit bajos lett volna.
- Nem szó szerint értem. De valahogy rögzíteni kellett volna abban a rohadt szerzõdésben, hogy a mieink nem léphetnek az õ szigetükre, és õk se mászkálnak folyton ki. Derogált nekik a szocialista kormányzat, oké. De akkor ne akarjanak jönni-menni, bomlasztani.
A miniszter szolidaritása jeléül sóhajtott. A kormányfõ egy nyomtatott lapot lökött eléje.
- Székely Levente beszéde a tûzvész után.
A miniszter épp csak rápillantott.
- Olvastam – mondta továbbra is rezzenéstelen arccal, sõt szemhéját lustán még le is hunyta, mint akit annyira untat az egész kérdés, hogy mindjárt elalszik.
- Azt vártuk – folytatta a miniszterelnök –, hogy ha leég a tetves palotájuk, bepöccennek, és lezárják a határokat. Logikus lépés lett volna, nemde? Erre ez a mitugrász közli, hogy… - belepillantott a papírba – „az egészséges lélek undorodik a rendõrállamtól. Ezután is az jön be, aki akar.” És aztán még fenyeget is. „De jaj annak, aki rossz szándékkal érkezett, és ártani próbál!” Szerinted ez eredménynek tekinthetõ?
- Nem – ismerte be a miniszter. – Nem erre számítottunk.
- Akkor?
A miniszter megvakargatta az állát, aztán lárvaarcán halvány mosoly suhant át.
- Ezek a szélsõséges hunok nem bírnak magukkal – kezdte óvatosan. – Néhány forrófejû fiatalt felpaprikázza a palota elleni – tévesen a magyar titkosszolgálatoknak tulajdonított – támadás, és válaszul merényletet kísérelnek meg…
A kormányfõnek felcsillant a szeme.
- Kísérelnek meg? Követnek el!
- Nos, igen – bólogatott a miniszter. – Merényletet követnek el valamely magyarországi közintézmény, esetleg kormányszerv ellen…
- …vagy közfeladatot ellátó személy, esetleg intézmény ellen…
- …ami miatt a magyar hatóságok – polgáraik védelme érdekében – kénytelenek szigorú intézkedésekkel megakadályozni a sziget és a magyar területek közötti ellenõrizetlen mozgásokat.
- Amellett – egészítette ki kéjesen a kormányfõ – a magyar média nagy terjedelemben számol be a barbár támadásról, ami a lakosság körében érezhetõen növeli a hun-szigeti szakadárokkal és különösen vezetõikkel szembeni ellenszenvet.
A miniszter bólintott.
- Valószínûleg így fog történni…

+++++++++++++++++

A hunniai helyi televízióban a magyarországi adórendszer sajátosságairól szóló kisfilmet vetítettek. (Hasonlóra máskor is sor került, részben a szórakoztatás miatt, részben azért, hogy annak, akiben esetleg felmerülne az elszakadás helyességének megkérdõjelezése, gyorsan helyrerázódjon a lelkivilága. Mint a viccben, amikor a magyar polgár hosszabb idõre külföldre készül, és csomagjába beteszi Gyurcsány fényképét. „Megõrültél, ezt miért viszed magaddal?”, kérdezi a barátja. „Hát, ha rám törne a honvágy, csak elõveszem, ránézek, s mindjárt nem lesz kedvem hazajönni.”)
A kisfilmben egy lakásfelújítást látunk, ahol a mesterember éppen végzett a burkolással, a tulajdonos elégedetten néz körül, zsebébe nyúl, és fizet. A munkás megnyálazza ujját, átszámolja a bankjegyeket, aztán begyûri overallja zsebébe.
- Számlát? – kérdezi óvatosan, s mintha nyúlna a táskája után, pedig abban csak szerszámok lapulnak.
- Ugyan minek? – legyint a megrendelõ. – Megspóroljuk az áfát, minden fillér számít a mai gazdasági helyzetben.
- Igaza is van, minek adjuk oda adóban az államnak? Nálunk is van helye: a gyerekeknek kell a tankönyv, a nagyobbik kinõtte a télikabátját, a gázszámla is egyre több, hiába mondta Lendvai Ildikó olyan lassan és kedvesen, hogy nem emelik fel…
- Nekem meg az anyósom most lett cukros; vizsgálatok, orvosok, kezelések… Hiába fizeti a munkahelyem a tb-t, meg az egészségügyi járulékot, csak kell csúsztatni a magánrendelésen…
Ekkor azonban nagyot sípol egy eddig láthatatlan adóellenõr, és lecsap a két csalóra. Keményen megbünteti mindkettõt, hogy ugrik a gyerek télikabátja és belezöldül az anyós a cukrával együtt. Behajtja az áfát is, nagyot csap elégedetten a zsebére, és mindenki örül.
A következõ filmkockán valahol az ország keleti részében járunk. Nagydarab, fiatal férfi dülöngél a kocsma felõl az önkormányzat irányába. Ráver öklével az ajtóra, s már be is nyit, hogy szakad az ajtókeret.
- Gyüttem a segélyért, itt az ideje – mondja, és rárivall a szemüveges kis hölgyre, aki riadtan figyeli az asztal mögül. – Ide a pénzzel, gyorsan, kell a játékgépbe, meg az uzsorás is szorongat.
A nõ kiveszi a fiókból a borítékot, és átadja.
- Tessék! – Papírt csúsztat a férfi elé. – Itt írja alá!
- Még alá is kell írni? Na, ez má’ komoly feladat.
Valamit körmöl, aztán megnyálazza az ujját, megszámolja a bankjegyeket.
- No azér’ – dörmögi.
- Még szerencse – erõltet mosolyt a hölgy az arcára –, hogy telik segélyre az adófizetõk pénzébõl…
Itt egy kis áttûnés következik, megjelenik a képernyõn a hun lobogó és címer, és egy kellemes, bariton hang rámondja a szöveget:
- Hunniában nincs személyi jövedelemadó. A munkával szerzett pénz annál marad, aki megdolgozott érte.

+++++++++++++++++++++++++

Mielõtt az elnöklõ Homoki Alíz berekesztette volna az etelvári kormányülést – amelyen a sziget gazdasági, kulturális kérdéseit vitatták meg, és elégedetten állapíthatták meg, hogy minden tekintetben a várakozáson felül jó a helyzet –, Varga Ottó, a füzeskei polgármester kért szót. (A kormányülésen a négy település polgármestere is részt vett, hiszen Hunnia valójában önkormányzatok szövetségeként mûködött, a legnagyobb település polgármesterének mint miniszterelnöknek a vezetése alatt. Ezt a föderális berendezést mint védernyõ takarta be a kormányzó személye, aki az egész államot testesítette meg, és maga is részt vett a kormányüléseken, igaz, csak megfigyelõi státusban. Valaki egyszer tréfásan „királyi tanácsnak” nevezte ezt a grémiumot, de valójában nem tévedett nagyot. A hunniai struktúra sokban emlékeztetett egy feudális monarchista szerkezetre.)
- Nagy örömmel hallgattam az elért eredményeket, amelyek valószínûleg egyikünket sem leptek meg, hiszen azért is vágtunk bele ebbe a kalandba, mert bíztunk magunkban. Világos, hogy egy – egyébként megfelelõ természeti-környezeti adottságú – ország prosperitásra van ítélve, ha lakói dolgosak, becsületesek, és az állam legalábbis békén hagyja õket. Nem szipolyozza, nem háborgatja, sõt uram bocsá még segíti is õket. Nem azt nézi, mit vehet még el tõlük, hanem megnézi, hol tud valamit hozzátenni az egyének, közösségek eredményéhez, és nem féltékeny a polgáraira, hiszen az állam a polgárok közössége, vagyis minden egyes személy gyarapodása az államnak is gyarapodás.
- Köszönjük, Ottó a dicsérõ szavakat – mosolygott Homoki Alíz -, amit gondolom, elsõsorban a jegyzõkönyv számára mondtál el, hiszen ezzel valamennyien tisztában vagyunk. Ahogy említetted is, bele sem vágtunk volna, ha nem hiszünk benne.
- Ugyan már, jegyzõkönyv! – legyintett Varga. – Nem vagyok én ennyire hiú. Nem, éppen hogy tovább akarok lépni. Éppen azt mondom, ne álljunk meg itt. Az emberben megvan arra a vágy, hogy misszionáljon. Ha megtapasztalja a jót, szeretné tovább adni. Az utóbbi idõben sokan vetették már fel, én is csatlakoznék hozzá most ehelyütt: készítsünk nemzeti programot. Ne csak a Hun-sziget, hanem egész Magyarország, sõt az egész magyarság számára. A huszonegyedik század elejére nyilvánvaló zsákutcába és deffenzívába szorultunk. Ez a négy falu…
- Három falu és egy város! – pontosított akkurátusan az etelvári polgármesterasszony.
- …a maga százezer lakosával épp csak egy mintagazdaság.
- Nekünk nincs közünk a gyurcsányi Magyarországhoz – szólt közbe a kormányzó. – Próbáltunk húsz évig alternatívákat keresni, felszínen maradni, de elgáncsoltak, tönkre tettek mindent. Ha belülrõl sem tudtunk változtatni ezen a bukásra érett országon, miért gondolod, hogy kívülrõl sikerülne?
- Én nem valamifajta elfoglalásra, megszállásra gondolok. Ez egyébként is nonszensz. Csak szellemi munícióra. A bolsevikok nem tudtak hatvan év alatt semmilyen nemzeti programot felmutatni, legfeljebb olykor, egy-egy kegyelmi pillanatban (mint 1956 vagy 1989) a velük szemben létrejövõ viszonylagos egységfrontot. De nem mondhatunk le arról, hogy Magyarország ismét erõs, virágzó és magyar legyen. Fel kell rázni az embereket és célokat mutatni nekik. Közös célokat.
- Mi megmutattuk a magunk céljait. Íme, lehet elemezni a Hun-sziget eredményeit.
- De azért csak nem lehet cél kis csoportok elkülönülése? Az nem nemzet, hanem rezervátum.
- Még mindig inkább rezervátum, mint a teljes kihalás.
Rövid idõre csend lett, a feszültség érezhetõen ott maradt a levegõben.
- Remek – jegyezte meg Szepesi Ernõ, a mátyáskúti polgármester. – Most már közöttünk is megbomlik az összhang. Ez az elsõ lépés a nemzeti újjászületés felé…
- Mint a magyarságért felelõsséget érzõ magánszemély – mondta ünnepélyesen a kormányzó, hogy oldja a kínos helyzetet – természetesen örülök, ha bármilyen kezdeményezés születik, amely a nemzet kilábalását segíti a mostani válságából. De Hunnia vezetõiként mi elsõsorban az itt élõk boldogulásáért felelünk. Ne keveredjünk bele újabb ideológiai harcokba, hiszen éppen az volt a cél, hogy ettõl megszabaduljunk. Kérlek, Alíz, rekeszd be az ülést!

+++++++++++++++++++

A Budapest-Szolnok vasútvonalon hajnalban kisiklott egy személyvonat. Két halottról, tíznél több súlyos és tucatnyi könnyebb sérültrõl számoltak be a hírügynökségek. Az elsõ döbbenet után a rendõrségi szóvivõ azt nyilatkozta, hogy a síneket megrongálták, így valószínûsíthetõ a szándékos merénylet.
Meg nem erõsített információk szerint egy idõzített pokolgép robbant a mozdony elõtt mintegy száz méterrel, lehetetlenné téve a tragédia elkerülését.
- Ezúttal szó sem lehet kábellopásról, vagy sínlopásról, ahogyan arra bizonyos szélsõséges szervezetek utalni próbálnak – mennydörögte a kormányszóvivõ, aki egyébként is, hatáskörét túllépve illetve félreértelmezve, rendszeresen minõsített politikai mozgalmakat. – Kimondottan terrorcselekménnyel van dolgunk, amelynek indítékai egyelõre még nem teljesen világosak, de nem kizárható, hogy a Magyar Köztársaság rendjének megzavarása volt a cél.
A lakájmédia rögtön keresni is kezdte a fideszes kapcsolatokat, de rájuk szólhattak felülrõl, hogy a tettesek ezúttal másutt lapulnak, aminek elsõ jele az egyik kereskedelmi gagyitévé reggeli mûsorában elhangzó interjú volt. Fleisch Péter, az etelvári szabad demokraták korábbi jeles képviselõje, aki a kirekesztõ hun kormányzat miatt most Budapesten kénytelen élni, nyilatkozott az adónak.
- Én azt gondolom, egyértelmû, hogy a brutális terrortámadás felelõseit ezúttal nem az itteni ellenzék soraiban kell keresni. Ha azt kérdezzük, kiknek az érdeke, hogy Magyarországon teljes káosz alakuljon ki, akkor azt hiszem nyilvánvaló: van egy kis szakadár országocska, amelyiket kisebbrendûségi komplexustól túlfûtött, tehetségtelen, arrogáns, kirekesztõ emberek vezetnek. Nekik lételemük, hogy minduntalan bizonyítsák: csak õk, õk néhányan képesek a magyarságot vezetni, s rajtuk kívül mindenki ostoba és gazember. Mivel az élet ezt nem támasztja alá, hát rásegítenek egy kis pusztítással. Én ismerem a mentalitásukat, ott éltem évekig. Nota bene, régebb óta voltam hun-szigeti lakos, mint a jelenlegi kormányzó. Ez is jellemzõ… No mindegy. Ha értesüléseim nem csalnak, bizony komolyan kell foglalkozni azzal a lehetõséggel, hogy a vasút elleni merénylet mögött Hunnia áll. Inkább az a kérdés: egyszeri akcióról van szó, vagy ez csak a kezdet?
- Gondolja, hogy továbbiak követhetik? – kérdezte aggodalmas hangon, már-már sápadtan a mûsorvezetõ.
- Ez volna a logikus.
- Együtt kell élnünk a folytonos fenyegetéssel?
- Nem, nem kell együtt élnünk. Hanem meg kell akadályoznunk! Keményen, határozottan. Minden adófizetõ ezt várja el a kormánytól.
- És azok is, akik nem fizetnek adót – tette hozzá gyorsan a mûsorvezetõ, mivel a délelõtti mûsorsávban elsõsorban ilyen nézõik voltak.

++++++++++++++++++++++

Forrai Bendegúz meg volt elégedve a színdarabbal, amit Zárkövy írt a függetlenségi évfordulóra. Készült egy korábbi verzió, ami kissé szatirikusan, élõ személyek szerepeltetésével mutatta be az eseményeket – Forrainak az is tetszett –, de az író készített egy második verziót, ami gyökeresen eltért az elõzõtõl. Nem a jelenkorba, hanem a majd’ öt évezreddel ezelõtti Mezopotámiába helyezte a történetet. Mondanivalóját leginkább úgy lehetett összefoglalni: ne bízz meg a betolakodókban, az idegenekben, ismeretlenekben, semmi esetre se helyezd õket saját néped, saját híveid fölébe, mert belebuksz te is, az országod is.
- Nem kifejezetten pozitív üzenet – morfondírozott Anita, Forrai felesége, akinek a színész megmutatta a kéziratot.
- Figyelemfelkeltõ. Nem hozsannázik, hanem óvatosságra int. Szerintem innen is meg lehet fogni a dolgot. Valóban elég didaktikus lenne, ha az elszakadáson örömködne. A nemzet mai állapota egyébként sem ad okot az általános elégedettségre.
- De ez nem a nemzetrõl szól, hanem a hun-szigeti királyságról. Az pedig eddig diadalmenet.
- Nem választható el a mi sikerünk a magyarság sikertelenségeitõl. Ez csak látszat. Pillanatnyi örömök.
- Akkor is találhatott volna olyan kort, ami a szabadságról, függetlenségrõl szól. Egy 48-as, 56-os témát… Rákóczit, de akár Koppányt vagy…
- Ez egy nagyon áttételes, de igen jó darab. Be fogjuk mutatni. Nem is akármilyen szereposztásban.
- A kormányzó a múltkori beszédében, a palota felgyújtása kapcsán azt mondta, nem a megelõzés a fontos, mert az diktatúrához vezethet. Hanem a tûzoltás…
- Nem egészen ezt mondta. De végül is mindegy. Majd megnézi Levente is a darabot, és ha tetszik neki, tapsol, ha meg nem, fütyülhet. Nem fogom neki cenzúráztatás végett bemutatni. Ez nem az az ország…