2009. febr.
05.
Hunnia - 28. rész
TÛZ VAN!


Az olaszországi nászutat Forrai összekötötte némi hun ország-propagandával is. Diplomáciai kapcsolatokat – és természetesen a színész személyes kapcsolatait is – felhasználva több cikk is jelent meg az itáliai sajtóban a színmûvészrõl és párjáról, akik mézes heteiket Velencében, Firenzében és a tengerparton töltik. Bár az olasz kormány hivatalosan nem ismerte el Hunniát, a média érdeklõdése intenzíven fordult feléjük. Az esti hírekben és a komoly politikai lapokban nem nagyon jutott számukra hely, a bulvár viszont annál inkább felkapta õket. A népszerûség megteremtéséhez ez aránylag hatékony módszer. Forrai pedig igazán szórakoztató figura volt; flottul nyilatkozott olaszul, mesélt a történelmi háttérrõl, sokat magyarázott a kulturális tervekrõl, kiemelve, milyen fontosnak tartja a szigetország az irodalom, a képzõmûvészet, a színjátszás ápolását.
- Területileg nem vagyunk hatalmasak – mondta. – De hiszen Svájc, Luxemburg vagy pláne Liechtenstein sem vetekedhet Oroszország vagy Mauritánia esetleg Mali egymillió négyzetkilométert meghaladó területével. De vajon svájcinak jobb-e lenni vagy mauritániainak? Hagyományaink, kultúránk, nyelvünk azonban az évezredek mélységébe nyúlik vissza. A magyar örökségig, sõt még tovább, a vérszerzõdés elõtti korok avar, hun, szkíta örökségébe. Krónikáink szerint a szkítáktól származunk, s róluk azt írja Hérodotosz: a világ legõsibb népe. Az Isten dobott nekik aranyekét az égbõl, hogy mûveljék vele a földet…
Délelõtt a Canal Grande partján sétáltak, áthajóztak a festõi Murano és Burano szigetére, a lakói által azóta elhagyott Torcellón megtekintették a kõbõl faragott „Attila székét”. Ez utóbbiban le is fényképezkedtek „Szeretem Hunniát” feliratú pólókban, s a képeket interneten elküldték az etelvári városházára. (Mire hazaértek, már plakátok készültek belõle, a hun országimázs-kampányhoz kapcsolódóan.)
Utazásukhoz a hunniai büdzsé is hozzájárult, Forrai ugyanis kulturális megállapodásokat is kötött, kvázi utazó követként egyengetve az új ország európai ismertségét. Még egy elõadást is tartott a hun gyökerekrõl, a magyarországi politikai viszonyokról és arról a háttérrõl, ami a szakításhoz vezetett. A hallgatók elszörnyedve értesültek az õszödi beszédrõl, az októberi véres rendõrroham valódi bemutatásáról és a miniszterelnök személyiségi jegyeirõl.
Forrai – persze csak baráti alapon, egy kapucsínó mellett - találkozott az olasz nemzeti mozgalom néhány tagjával, akik hasonló problémákról számoltak be: a bevándorlás erõsödése, a hagyományos keresztény Európa pusztulása, a nemzeti értékek háttérbe szorulása, a globalizmus mindent uniformizáló erõszakos térhódítása.
- Dicséretes az Önök törekvése – mondta egy német nacionalista, aki szintén részt vett az egyik beszélgetésen –, de az elszigetelõdés, a kiszakadás hosszú távon nem megoldás. Ez már az önfeladás, a vereség beismerése. Nem nekünk kell rezervátumba vonulni, hanem el kell érni, hogy az általunk vallott és képviselt értékek visszatérjenek a gondolkodás és a tettek fõ sodorvonalába. Hogy ne marginalizált, szélsõségesnek minõsített cselekedet legyen az, ami ezer évig normálisnak számított.
- Amellett – vette át a szót egy flamand fiatalember – nagyon nehéz a függetlenség megteremtése. Hiszen még egész országok, sõt kontinensek sem tudják magukat függetleníteni. Új zsarnokság árasztja el a világot, és ebbõl még nehezebb lesz kievickélni, mint a bolsevizmusból.
- Meg kell erõsíteni a családot, a közösségmegtartó erõket – mint amilyen az egyház –, a nemzeteket, és akkor beletörik a globalizmus bicskája a hódításba – vélte Forrai. – De pont azért, mert az ellenség olyan erõs, egyszerre nem lehet felülrõl megváltoztatni. Alulról, kis egységekbõl kell újjáépíteni a világot. Mi egy ilyen elsõ sejt vagyunk, egy zigóta, amibõl aztán osztódással felépülhet és végül megszülethet az erõs és egészséges Magyarország és Európa.
Ezen még hosszasan elmélkedtek, miközben bort iszogattak, nézték a végtelen tengert és az azúrkék eget.

+++++++++++++++++

Az etelvári kórház járóbeteg-rendelésén Lajos bácsi nem állhatta meg, hogy – míg a vérnyomását mérik – szóba ne hozza Béres doktor úrnak a Hunniai Értesítõben megjelent cikket, amit az orvos a második világháborúval kapcsolatban jegyzett a gyõztesek máig ható véleménymonopóliumáról, ebben találva meg napjaink erkölcsi romlásának magyarázatát is.
- Azt értem, hogy a németeknek volt igazuk, hiszen ami azóta történt az emberiséggel, és fõleg Európával meg velünk magyarokkal, utólag is igazolja õket – kezdte óvatosan Lajos bácsi, miközben elszorított karjában lüktetett a vér, és kúszott lefelé a nyomást jelzõ higanyoszlop. – Az elembertelenedés, az erkölcs romlása, a Gonosz térhódítása vitathatatlan a nyugati demokráciák és a vörös bolsevizmus uralmának évtizedeiben. Sikerült a kipusztulás szélére sodorniuk a fehér fajt és kultúráját, miközben úgy mellékesen a Földet is tönkretették.
- Ne beszéljen és mozogjon, Lajos bácsi, mert téves adatot kapunk. Ez a szegény vérnyomás-mérõ is olyan, mint bármelyikünk. Meghülyül a sok beszédtõl.
Lajos bácsi tehát csöndben maradt, míg Béres doktor végzett a vizsgálattal. De amint lekerült karjáról a mûszer, folytatta:
- Csak hát, bárhogy is nézzük, a világháborút azért mégis Hitler robbantotta ki.
Béres doktor az órájára nézett, aztán az asszisztenshez fordult.
- Cilike, nézze már meg, hányan várnak még kint!
- Senki sincs – jelentette a hölgy.
Béres doktor bólintott.
- Nos – kezdte, és a szakmájában mindig laza, könnyed orvos egyszeriben körülményes és fontoskodó lett. – Még az se biztos, hogy Hitler robbantotta ki a világháborút. A németek végig próbálták a békés megoldásokat keresni. A müncheni egyezménnyel például békésen orvosolták az I. világháború utáni igazságtalanságot, és a Szudéta-vidék körüli feszült helyzetet tárgyalással rendezték. Ugyanez igaz az elsõ bécsi döntésre. A lengyelek elleni támadás elõtt is próbáltak egyezkedni, a háborús hangulat Varsóban is igen erõs volt…
- Na de a Molotov-Ribbentrop paktum néhány nappal a támadás elõtt mégis arra utal, hogy a németek készültek a világháborúra.
- Világháborúról szó sem volt. Lengyelországot felosztotta egymás között Németország és a Szovjetunió. Elég nagy disznóság. De ilyesmi megtörtént a lengyelekkel már a XVIII. században is, és igazából csak alig húsz évvel korábban jött létre újból Lengyelország. Minket is felosztottak 1541-ben, 1850-ben és 1920-ban, mégsem lett belõle világháború. A világháborút Anglia robbantotta ki, amikor szeptember 3-i hadüzenetével beavatkozott két állam konfliktusába. És mivel ez maga után vonta Franciaország és így a gyarmatok belépését, valóban világháborúvá terebélyesedett a helyi fegyveres konfliktus. A polgári lakosságot is az angolok kezdték elõször bombázni, és az angolszászok nevéhez fûzõdnek a brutális terrorbombázások; Drezda, Hiroshima, Nagaszaki, sõt Budapest szõnyegbombázása… A feltétel nélküli kapitulációhoz való ragaszkodás pedig elnyújtotta a pusztítást, és a németeket annak az esélyétõl is megfosztotta, hogy valami módon a kiegyezésre törekedhessenek.
- Azért valakiket mégis felelõsségre kellett vonni a pusztításért… - vélte Lajos bácsi.
- Hogy csakugyan a valódi bûnösök ültek-e a vádlottak padján, az erõsen kétséges. De nem is ez a lényeg. A történelemben mindig voltak háborúk. Azokat valaki kirobbantotta. Többnyire nem saját szórakoztatására, hanem a körülmények alakulása, a dinasztikus vagy nemzeti, esetleg vallási érdekeik érvényesítése miatt. Ezen az alapon megvetés sújthatná a történelem számtalan hadvezérét és uralkodóját Nagy Sándortól Julius Caesaron át Attiláig, Dzsingisz kánig, Szulejmán szultánig, Napóleonig. A gyarmatosító, a koncentrációs tábort és a szõnyegbombázást feltaláló, a XIX. század második feléig néger rabszolgákkal dolgoztató angolszászok utódainak szájából falsul hangzik a nagy „fasisztázás”. A dél-afrikai apartheidet, az izraeli, faji alapú, szögesdrótot emelõ államot nem Hitler csinálta. Elmondok egy történetet: az 1936-os berlini olimpián volt egy színes bõrû futó, Owens. Amikor megnyerte az aranyérmet, Hitler tüntetõen hátat fordított, elhagyta a díszpáholyt, nem volt hajlandó kezet fogni vele. Ez csúnya dolog, tele is volt vele a korabeli sajtó, a mai napig is felhánytorgatják a náci vezér fajgyûlöletét demonstrálandó. Aztán amikor Owens hazatért a szabadság hazájába, a nagy Amerikába, hívták élménybeszámolót tartani. A szálloda dísztermében már mindenki ott volt, csak a bajnok hiányzott. Hol lehet, hol lehet, keresték. Végül kiderült, hogy alig tudott feljutni az emeletre, mert az amerikai szállodában a négerek nem használhatták a fõlépcsõházat… Amikor a Fradi a BL-ben játszott az Ajax-szal, a szurkolók állítólag huhogtak, ha fekete játékoshoz került a labda. Természetesen a civilizált világ ájuldozott a fajgyûlölõ magyaroktól. De amikor egy újságíró meglátogatta a holland csapatot a szállodában, a küldöttségük éppen ebédelt. Három asztalnál. Egyiknél a vezetõk, másiknál a fehér játékosok, a harmadiknál a négerek. Szóval, vigyázzunk arra Lajos bácsi, hogy ki mondja meg nekünk a frankót… Felöltözhet, nagyon szépek a leletei. A vérnyomása egy kicsit lehetne alacsonyabb, de megfigyeltem, hogy a férfi betegek mindig kiugró értékeket produkálnak, ha Cilike van szolgálatban…

+++++++++++++++++

Egyik éjszaka riasztást kaptak a tûzoltók. A Duna parton épülõ kormányzósági palotából csaptak fel a lángok. Már az elsõ pillanatban nyilvánvalóvá vált a több tûzfészek láttán, hogy gyújtogatás történt. A helyszínre sietett a Hun Gárda is, sõt maga a kormányzó is megtekintette a pusztítást. Emberéletben szerencsére nem esett kár, de az anyagi veszteség jelentõsnek látszott.
- Jelentõs, de nem jóvátehetetlen – mondta róla Székely Levente a helyi televízióban. – Ez a merénylet, ez a támadás nem ellenem, hanem Hunnia ellen irányult. Vannak, akik azt gondolják, ha nincs palota, nincs függetlenség. Nagy jelentõséget tulajdonítanak a tárgyaknak, az anyagi dolgoknak. A materializmus, a sátán gondolatai ezek. Pénzben, vagyonban mérnek mindent. Úgy vélik, kétségbeesünk, vonyítani fogunk, mert anyagi veszteség ért bennünket. Nem tudják, hogy a tárgyak mulandók. A tárgyak élettelen anyagok. Egy ország, egy nemzet ereje a lelkekben van, sosem a tárgyakban. Biztos vagyok benne, hogy a palotát hamar újjá fogjuk építeni, mert ha megvan az akarat, akkor meglesznek a tettek, és meglesznek hozzá az eszközök is. Ha van életerõ, van cél, van kedv, akkor van virágzás; jöhet árvíz, tûzvész, akár háború vagy nyomorúság is, le fogjuk küzdeni. Közösen, összefogással, hittel. Ha pedig nincs életkedv, akkor a legnagyobb jólétben is hanyatlik, pusztul az ország, és a legkisebb gondot is úgy élik meg az emberek, mint elkerülhetetlen katasztrófát. A nép olyan, akár az emberi szervezet; ha van egy szervezetnek immunrendszere, akkor leküzdi a rákot is. Ha nincsen, belepusztul a náthába. Nem véletlenül használja a magyar nyelv az egészség szót: ha az egész szervezet (az egész nemzet) rendben van, akkor ellenáll a betegségnek, akkor „egészséges”. Ha ez megbomlik, akkor nincs egészség.
- Sokan felvetették – folytatta az államfõ –, hogy jobban kellene vigyáznunk a határainkra. Ne legyünk átjáróház, ahová bárki bejöhet, egy kicsit gyújtogathat, majd háborítatlanul távozik. Én ezzel nem értek egyet. Mi nem leszünk rendõrállam, mi nem akarjuk, hogy minden sarkon posztok álljanak, akik eldöntik, ki hová mehet. Ahol útipasszus kell ahhoz is, hogy Füzeskérõl Mátyáskútra átbiciklizzenek a gyerekek. Ahol vízágyúval lõnek azokra, akik elmondják a véleményüket. Mi nem akarunk egy második Gyurcsány országot. Nem azért hagytuk ott az elsõt. Mi a szabadságot szeretjük, az emberek méltóságát. Nem akarjuk, hogy a becsületes embereket korlátoznunk kelljen a gazemberek miatt, mert ezzel a gazemberek elérik a céljukat. Mi rendet akarunk és rendet is fogunk tartani. A szabadság rendjét. Emiatt lehet, hogy néha le fog égni a kormányzói palota. Azt mondjuk, sebaj, felépítjük újra. Mert a tárgyakat újra lehet építeni. De ha a lelkekbõl kiöljük a szabadság utáni vágyat, ha az emberek diktatúrára kezdenek vágyakozni, mert azt hiszik, csak abból születhet rend, azt nagyon nehéz lesz orvosolni. Magyarországnak nem az a baja, hogy megcsappantak az anyagi javak. Magyarországon a fõ baj a lelkekkel van. Itt, Hunniában, egészséges lelkû emberek építenek országot. És az egészséges lélek undorodik a rendõrállamtól. Ezután is az jön be, aki akar. De jaj annak, aki rossz szándékkal érkezett, és ártani próbál!

+++++++++++++++++++++++

Visszatérése után Forrai Bendegúz elsõ útja Zárkövyhez, az íróhoz vezetett, aki egy kis pesti belvárosi lakásban élt egyedül néhány fokföldi ibolya társaságában. (A férfira idõnként rátört az érzés, hogy semmi hasznosat nem végez az életben, és ilyenkor – megfogalmazása szerint – értelmes, civil vállalkozásokba fogott. Most éppen fokföldi ibolyákat termesztett, de az értékesítésükkel némi gondjai adódtak. Igaz, azt is kiszámolta, hogy ha valamennyi ibolyáját eladná, az árából befalhatna egy bõséges ebédet valamelyik szolidabb árfekvésû étteremben.)
- Hogy állsz a darabbal? – kérdezte a színész.
- Készen vagyok – jelentette Zárkövy, és a nyomtatóból kiemelt egy kupac papirost. – Tessék, itt van, olvasd el.
Forrai épp csak belelapozott, aztán kérdõen pillantott az íróra.
- Ez nem kifejezetten napjainkban játszódik a Hun szigeten.
- Hát nem mondanám – ismerte el az író. – Négy és félezer éve, Mezopotámiában. De – folytatta gyorsan, látva a megrendelõ homlokán felszaladó ráncokat – elég idétlen volna egy színdarab, amelyben ma élõ személyek szerepelnének, sõt számosan olyanok, akik lent ülnek a nézõtéren. A hun függetlenség Székely Levente, Homoki Alíz vagy Morczos Kálmán nélkül, de említhetnélek nyugodtan téged is, elképzelhetetlen. Most hogy nézne ki, ha bejönne egy színész a kormányzó maskarájában és beszélgetni kezdene Homoki Alíz megformálójával, miközben mindketten ott ülnek a díszpáholyban? Lenne kacagás. Botrányba fulladna az egész. Nem, nem, ez járhatatlan út. De hogy mégis történelmi darab legyen, hát kerestem egy kellõen távoli kort, és egy olyan témát, ami nem direktben szól a függetlenségi harcról, de mégis ért belõle, aki akar.
Forrai némi hezitálás után bólintott.
- Felvázolnád néhány mondatban?
- Hogyne! – lelkesedett Zárkövy, mert melyik író ne vázolná szívesen a mûveit akár néhány, akár jó sok mondatban? – Uruk városában játszódik, ahol Lugalzaggisi a király. Virágzó, békés, az égiekkel harmóniában élõ világ. Az Eufráteszbõl kifognak egy kis csónakot, amibe egy csecsemõt rejtettek, Akki, a vízmerítõ talál rá, és felviszi a palotába. A király befogadja a kisdedet, aki növekszik. Az északra élõ nép, a feketefejûek gyermeke õ. Visszaél a bizalommal, egyre több feketefejût hoz magával, már a király testõrségét is õk adják, és aztán egy szép napon átveszik a hatalmat. Ahogyan Nimród tornya sem épülhetett fel Bábelben, mert az építkezõk között megjelentek az idegenek, akik feszültséget, háborúságot szítottak. A régiek meg sem értették többé egymást.
- És mirõl szól ez ma nekünk? – sóhajtott Forrai.
- Az önvédelemrõl. A figyelemrõl, az összetartásról. A harcról. A függetlenségrõl. Igen, a gyanakvásról. Vigyázzunk a feketefejûekkel!
- Nem az a kifejezett happy hangulat.
- A túlélés kényszere erõsebb a jókedvnél. A gyújtogatókkal szemben védekezni kell, mielõtt lángba borítják a világunkat. Egyszerûbb, mint a tüzeket eloltani.
- Na jó. Elolvasom. Ha jó a darab, meg van véve.