2009. febr.
05.
Hunnia - 27. rész
FORRAI MEGNÕSÜL


Forrai Bendegúz színmûvész - a hunniai kultúra motorja - és Anita, a kiugrott ügynök (valójában Erzsébet) esküvõjére a füzeskei templomban került sor. Néhányan csalódottak voltak, hogy végül nem a mátyáskúti plébános, a népszerû Tank atya adja õket össze, de a jól értesültek szerint Károly (Tank) atya nehezményezte, hogy az ifjú párt régebben nem sokat lehetett a templomban látni, és „Lehet hogy Füzeskén ebbõl nem csinálnak kardinális kérdést, de végtére is az egyház nem valami programszervezõ iroda, amelyik helyiséget meg szónokot biztosít!”. Mások szerint a Függetlenség Kupa elveszített teniszdöntõje miatt maradt tüske az idõsödõ papban, de ezt senki sem vette komolyan, pláne hogy az atya - valahányszor összefutott a színésszel - nem mulasztotta el soha megemlíteni, hogy lesz még visszavágó. Az egész összeesküvés-elmélet megbukott azonban akkor, amidõn az oltár mellett koncelebránsként csak felbukkant a mátyáskúti plébános is, és elsõnek ölelte meg gratuláló szavak kíséretében a fiatalokat.
A kis templom egyébként zsúfolásig megtelt, a VIP vendégek között a kormányzó és családja, a sziget négy polgármestere, sõt a magyarországi színházi élet több, nemzeti elkötelezettségû alakja is látható volt. Sokat elmond, hogy az eseményrõl nem csak a helyi média, hanem még a magyarországi is nagy felületen számolt be. (Néhány orgánum persze nem tagadta meg önmagát, és nem mulasztotta el kiemelni, hogy a közepes tehetségû Forrai extravagáns ötleteivel próbál magának publicitást szerezni, és a szélsõséges mozgalmakhoz való csatlakozással igyekszik népszerûséghez jutni. Ezzel azonban az adott médium burkoltan elismerte, hogy az állítólagos „szélsõségesség” népszerûséget hoz, tehát sokak szemében ez nem valami megvetendõ tevékenység, hanem bátor kiállás. Forrai egyébként annyira nem hajhászta a „népszerûséget”, hogy következetesen, egyetlen magyarországi tévécsatornának vagy bulvárlapnak sem adott interjút.)
Forrai szülein és rokonain kívül - akik nem költöztek Hunniába - eljöttek Anita szülei is, akik azonban egyáltalán nem tartoztak a nemzeti ellenállás jeles alakjai közé, mert sem nemzeti érzelmeik nem voltak, sem ellenállást nem tanúsítottak, amikor az MSZP-re kellett szavazniuk. Leányuk esküvõjét mégsem hagyhatták ki, de nem csináltak titkot belõle, milyen kényszeredetten és fenntartásokkal érkeztek az „emberevõk földjére”. Kezdeti bizalmatlanságuk azonban lassacskán szertefoszlott a tiszta utcák, rendezett közterek, a mosolygós, jó arcú és jól öltözött emberek láttán; továbbá megtapasztalva a kifogástalan kiszolgálást akár étterembe, akár üzletbe tértek be. Elõször nem is kívántak maradni, csak épp a szertartáson részt venni, de annyira megtetszett nekik a környezet, hogy kivettek egy szobát Etelváron, és éjszakára is maradtak a lakodalom után. A mama kissé kényszeredetten, enyhe lenézõ mosollyal közölte a szállodai portással:
- Mintha nem is Magyarországon lennénk...
- Nem is ott vannak - felelte egyszerûen a portás. - Ez itt már Hunnia Királyság.

+++++++++++++++++

A kormányzónál (az etelvári városházán, amely a kormányzói palota felépüléséig biztosított ehhez teret) rendszeresen tartottak munkaebédeket, amelyekre meghívták a sziget közéletének jelentõs szereplõit - de gyakorta egyszerû munkásokat, tanárokat, vállalkozókat is -, ahol politikai-gazdasági-kulturális kérdéseket tudtak megvitatni hivatalos formulák nélkül. Az étkezés közben az etikett szerint csak közömbös témákról beszélgettek, de asztalbontás után átvonultak a díszterem melletti kisebb társalgóba, és ott már szóba hozhattak kéréseket, kérdéseket; felhívhatták a vezetõk figyelmét veszélyes helyzetekre, esetleg személyekre, akik pozitívan vagy negatívan hatnak a közéletre.
Egy immár klasszikussá váló téma uralta most is a találkozót. A sajtóban is fel-felbukkant ez a probléma, amire hivatalosan a hunniai politikai vezetés sosem reagált. A kormányzó álláspontja ettõl függetlenül közismert volt. Ez az úgynevezett izolációs problematika. Azaz beavatkozzon-e Hunnia a magyar ügyekbe, vagy tartsa magát távol mindattól, ami a Duna két túlsó partján történik.
Molnár Zoltán - aki a helyi fiatalság meghatározó tagjaként, a Hun Gárda közkedvelt kapitányaként volt jelen, s akirõl Morczos belügyminiszteren kívül értelemszerûen nem tudták a jelenlévõk, hogy a hun titkosszolgálatnak is tagja - a beavatkozást támogatta.
- Ez részben lelkiismereti kérdés - mondta komolyan, nem zavartatva magát, hogy beszélgetõpartnerei közül nem egynek a fia, sõt unokája lehetett volna -, részben felelõsség. Nem nézhetjük tétlenül, passzívan, amint a magyarság a pusztulásba rohan. Ez az elárulása az õseinknek épp úgy, mint annak a gondolkodásmódnak, amely Hunniát életre hívta.
Ludányi fõorvos egyetértõen bólogatott.
- Nem szûkíthetjük le a magyarságot százezer emberre. Rokonaink, ismerõseink, tisztességes magyarok tömegei maradtak ott megszállva. Nem tartanám teljesen kizártnak akár egy felszabadítási akció eltervezését sem...
Morczos Kálmán a bajsza alatt kuncogott.
- Érdekes, hogy a fiatal hév és az idõsebb tapasztalat hogy egymásra talál ebben a kérdésben. De már megbocsásson, fõorvos úr, azzal a rettenetes haderõvel, amely fölött diszponálunk... Ezt már kifejtettem fiatal barátunknak is... - pillantott fejcsóválva Molnárra.
- Mi megpróbáltuk - mondta a kormányzó. - Azok között voltunk itt nem kevesen, akik 89-90-ben rendszerváltást akartunk, hogy a bolsevik diktatúra helyett demokratikus magyar rend legyen. Ebbõl aztán minden lett, csak demokratikus, magyar meg rend nem. Tizenhat évig jó képet vágtunk hozzá, próbáltunk az adott keretek között részt venni a közéletben. De ennek vége. A magyar társadalom és a magyar politikai elit olyan mélyre süllyedt, hogy nem maradt más választásunk: vagy süllyedünk velük vagy elmenekülünk. Itt nem az a tét, hogy kihúzzuk-e a másik tízmilliót a szarból - már bocsánat a kifejezésért -, hanem hogy egyáltalán maradjon valaki, aki tovább élteti Magyarországot.
- Azért szakadtunk el, hogy nyugodtan, biztonságban, magyarként élhessünk - avatkozott közbe Homoki Alíz is.
- Ez önzés - mondta Molnár, és zavartan krákogott, mert Homoki Alízt már a leendõ anyósának tekintette, és nem akart vitatkozni vele; ez azonban nem gátolhatta meg abban, hogy kimondja a véleményét.
- Az - egyezett bele rövid töprengés után az etelvári polgármesterasszony. - Igaza van a kormányzó úrnak. Tizenhat évig azt hittük, a magyar társadalomnak van igénye és vágya egy szebb jövõre. 2006-ban végleg kiderült, hogy nincs. Mi ahhoz gyengék vagyunk, hogy megváltoztassuk õket.
- Csak felülrõl lehet egy népet elõre vinni. Nekünk most sem a magyar néppel van vitánk, hanem a vezetõivel.
- A vezetõit maga választotta - mondta a kormányzó. - És nem véletlenül húzta mellé az ikszet, ezt 2004. december 5-e és 2006 után már nem lehet mondani. Ezek voltak azok, akik 56-ban lõttek ránk, ezek rohantak 45-ben az oroszokhoz, ezek engedték be 18-ban az antantot. Én nem hiszek ebben a „szegény, nem tehet róla” címû süketelésben. Meg az Ady-féle „Betyár urai így nevelték, nem rúg vissza, csak búsan átkoz...” Hát miért hagyta magát így nevelni? Minket nem tudtak ilyenné nevelni! A magyar populáció rettenetesen materialistává és önzõvé lett. Ez a baj. Ezen pedig egy szimpla kormányváltás nem segít. Itt évtizedek kellenek a változáshoz; ha egyáltalán lesz változás.
- Nincsenek évtizedeink - mondta kissé indulatosabban Ludányi fõorvos úr a vejének. Közben egyre többen gyûltek köréjük, és az egyéb témákat (almalé-üzem; turisztika-vendéglátás; a helyi focibajnokság stb.) háttérbe szorította a beavatkozás-benemavatkozás problémaköre.
- Akkor elpusztulnak... - szólt lakonikusan a kormányzó.
- És mi megmaradunk rezervátumnak? - kérdezett közbe Szepesi Ernõ, a mátyáskúti polgármester.
- Nélkülük mi sem maradhatunk meg - folytatta indulatosan Ludányi fõorvos. - Elsöpörnek, feltrancsíroznak, tönkretesznek, megölnek minket.
- Kicsoda?
- A globalizmus és a helyi ellenségeink. Mindkettõnek az életterünk kell. A vizünk, a termõföldünk, sõt még a történelmünk is... Az õsi jog... Már csak azon van a vita, hogy mi is kellünk-e olcsó munkaerõnek, vagy egyáltalán nincs ránk szükség. Amíg ezt eldöntik, addig élhetünk. A magyar kérdés vagonkérdés. Ismerik az urak...
- Ez a mi szigetünk nem más, csak egy kis játék - mondta rekedtes hangján Szepesi. - Kis kísérlet. De ha úgy szottyan kedvük, ránk fújnak, és végünk.
- Ezen az alapon - dühöngött Ludányi, és egész vörös lett a feje az indulattól - tényleg álljunk be már most rabszolgának. A gyerekeinket is eladhatjuk nyugodtan. Egy tál lencséért. Még rászorulhatunk...
- Csak nehogy génkezelt lencsét kapjunk - oldotta fel Homoki Alíz egy kis viccel a mind feszültebb helyzetet, s a kis csoport fel is oszlott.
Morczos Kálmán félrevonta Molnárt az egyik sarokba, és látszólag kedélyes beszélgetésbe merültek füzeskei almalé kortyolgatása közben. Valójában a rendõr rosszallóan dohogott.
- Ezt már letárgyaltuk, fiatalember, nem kellett volna ilyen szcenáriót rögtönözni.
- Mit ért szcenárión? - mosolygott Molnár.
- Ludányi fõorvos urat kis híján megütötte a guta - tért ki a pontos válasz elõl Morczos. - Megkapta a feladatot egy esetleges beavatkozási forgatókönyv kidolgozására. Hogy áll vele?
- Alakul - füllentette Molnár. - Egyelõre adatokat gyûjtök.
- Ez is része volt az adatgyûjtésnek?
- A közvélemény tesztelése - bólintott komolyan.
- Jobb, ha most nem provokál ezzel a kérdéssel. Ne verjük nagydobra, hogy ilyesmin járhat az eszünk. Ne jusson Gyurcsányék fülébe, hogy mit gondolunk errõl. Hogy egyáltalán gondolunk bármit is Magyarország „elhunnizálásáról”. Úgyis az a fõ aggodalmuk, hogy újabb szigetek születnek. S ha ezt egy pillanatig is komolyan veszik, lesöpörnek bennünket. A függetlenségünk hajszálon múlik. A kétoldalú egyezmény alapján jogfosztó hatású lehet, ha a status quót fel akarjuk rúgni.
- A kormányzó nem tud a tervünkrõl?
- Ez nem terv. Ez csak minden eshetõség számba vétele. És a kormányzó természetesen tud róla. De ez államtitok! Mellesleg a kormányzó magánvéleménye az, amit mondott. De mint politikus, számol egyéb lehetõségekkel is...

++++++++++++++++

Forrai Bendegúz és újdonsült felesége Itáliába indultak nászútra. A házasságkötéssel Anita is megkapta az állampolgárságot, s lelkesen rakta el kézitáskájába a hunniai igazolványait. Budapestig busszal mentek (Forrai eladta az autóját, amikor a pesti állását elveszítette), onnan pedig vonattal tovább Velencébe.
A Keleti pályaudvaron azonban - éppen amikor fel akartak szállni a vagonba - két rendõr állt eléjük, mintha csak rájuk várnának, és kérték az irataikat. Forraira épp csak egy gúnyos pillantást vetettek, Anita igazolványát hosszasan tanulmányozták, majd a magasabb rangú közeg egyszerûen zsebre vágta.
- Adja vissza a hölgynek! - szólt rá Forrai. - Nincsen joga elvenni, ezek az iratok a Hun Királyság tulajdonát képezik.
- A kisasszony magyar állampolgár - vigyorgott a rendõr.
- Asszony vagyok - mondta öntudatosan Anita. - És hun állampolgár.
- Ennek utána kell nézni. Kérem, kövessen!
- És ha magyar állampolgár? Azért már nem szállhat fel Budapesten egy vonatra? A szemét nem akarják kilõni?
A rendõr a „szem” és „kilõni” szavakra összerezzent, arcán állatias düh jelent meg, és arrébb lökte Forrait, Anitát pedig taszigálni kezdték maguk elõtt. A színész a zsebébõl gyorsan elõvette mobiltelefonját, és Székely Leventét hívta. Mire a rendõrök észbe kaptak, és sikerült lefogniuk, addigra a legfontosabb történéseket már össze is foglalta a kormányzó számára.
- Nincs jogom telefonálni? - kiabált Forrai. Addigra már kisebb csõdület vette körül õket, s mivel sokan felismerték a színészt, akadtak, akik támogatásukról biztosították. Legalábbis szóban. Valakinek a táskájából elõkerült a Turul nemzetség egy aprócska méretû, piros-fehér csíkozású zászlaja, bár ezt azonnal kicsavarta a kezébõl egy civilruhás, bumfordi képû alak, akirõl - s most már másokról is - világosan látszott, hogy ugyancsak belügyesek.
A házaspárt a váróterembe kísérték, ahová a hajléktalanok büdös, koszos cuccain és a földön fetrengõ embereken keresztül igazi tortúrának számított belépni.
Eközben Hunnia kormányzója már fel is hívta a magyar miniszterelnököt.
- Ez nem ilyen egyszerû - csicseregte a titkárnõ. - Ha minden hívásra azonnal kapcsolnám a miniszterelnök urat, egész nap telefonon csacsogna minden hóbortos alakkal.
- Én nem hóbortos alak vagyok, hanem a Hun Királyság kormányzója. Súlyos atrocitás érte két állampolgárunkat, aminek a legsürgõsebben a végére szeretnék járni. Mivel diplomáciai képviseletünk nincsen az Önök fõvárosában, ezért választottam ezt a szokatlan módot.
- Majd meglátom, mit tehetek...
- Emlékeztetném kegyedet, hogy nem magyarországi ellenzéki majom vagyok, hanem egy független ország államfõje, amelyik nem tûri, hogy polgáraival szórakozzanak. Ott van maguknak tízmillió birka, akiket kedvükre egzecíroztathatnak. Ha a miniszterelnök úr sokat hezitálna, idézze fel neki az elrabolt titkosszolgálati tiszt esetét. Mi meg tudjuk védeni, és meg is fogjuk védeni minden körülmények között a polgárainkat.
Nem tudni, késõbb még mit beszélgettek, s különösen hogyan interpretálták mindezt a miniszterelnöknek, de tény, hogy alig szállt be a rendõrségi autóba a két fakabát a nászutas párral, már brekegett is az adó-vevõjük, hogy tévedés történt, és engedjék útjára Forrait és a feleségét.
Az egész olyan gyorsan lejátszódott, hogy le sem késték a vonatot.
- Mi drukkoltunk maguknak - súgta oda a kalauz, és kacsintott.
Forrai nyelvén volt, hogy ezzel most nem sokra mentek, ám váratlanul Anita szólalt meg élesen:
- Akkor meg miért élnek úgy, mint a románok Ceausescu alatt? Ez a pályaudvar úgy néz ki, mint egy balkáni lepratelep. Jól érzik ebben magukat?
- De hát mit tehetnénk? - csodálkozott a vasutas.
- Ne tûrjék! - javasolta Forrai.
- Ne tûrjük?
- Ne! - mondta, és beszállt a kupéba.

++++++++++++++

A Molnár Zoltán parancsnoksága alatt álló Hun Gárda egyelõre csak kisebb rendvédelmi feladatokat látott el. Mozgósíthatók voltak esetleges természeti csapások esetén, de a tagok kaptak fegyveres kiképzést is. A fiatal fiúk szinte mindnyájan (az alsó korhatár 16 év volt) beléptek. Esténként - a rendõrséggel egyeztetve - kisebb egységekben járõröztek, sõt kaptak az államtól hajókat is, amelyek a sziget és a két magyarországi part között cirkáltak. Szerencsére éles bevetésre egyelõre nem került sor, de a gárdistákat felkészítették rá, hogy ha szükség lenne rá, a legveszélyesebb helyzetben is megfelelõen reagáljanak. Csupa elszánt, kisportolt, egészséges, erõs, jó szándékú, tiszta arcú és tiszta fejû hunniai fiatalember...