2008. júl.
22.
22.
Hunnia - 1. rész
Írta: ungvaryzsolt.hu 
HUNNIA SZIGET KIRÁLYSÁG TÖRTÉNETE 1.
ELÕZMÉNYEK
(A Nemzetõr c. lapban olvasható sorozat)
ELÕZMÉNYEK
(A Nemzetõr c. lapban olvasható sorozat)
2006 októberének elején, késõ este, autó fékezett a gyéren megvilágított kertvárosi utcán. A sofõr, egy negyvenes éveiben járó férfi, a kaputól távol parkolt le. Némi félelemmel jött el erre a találkozóra; meghívóját, Székely Leventét, régóta ismerte, egy rövid ideig még ugyanabban a pártban politizáltak is, de aztán elváltak az útjaik. Õ országgyûlési képviselõ lett a Fidesz színeiben, ami bizonyos elõnyökkel és bizonyos kötöttségekkel jár; Székely kilépett a pártból és maradt független értelmiségi.
A képviselõ megigazította a nyakkendõjét, mielõtt becsöngetett. Egy kutya csörtetett elõ ugatva, majd felgyulladt a lámpa, és a teraszról Levente integetett.
-Gyere be, nyitva van!
-És a kutya? - kérdezte bátortalanul.
-Csak a kommunistákat harapja meg.
A vendég bátortalanul benyitott. A kutya megszagolgatta, barátságtalanul morgott, de miután a gazdája rászólt, elsunnyogott a fal tövébe.
-Nem volt elég meggyõzõ - nevetett Székely. Kezet fogtak, beléptek a hallba, ahonnan három szoba is nyílott. - Erre, jobbra - mutatta. - Ha útelágazáshoz érsz, mindig jobbra indulj. Feltéve, ha ki tudod mondani a szót...
A képviselõ is elmosolyodott, de még nem oldódott fel egészen. Érdekelte is, vajon mi az a fontos, titokzatos dolog, amiért Székely meghívta õt, kicsit talán túl is misztifikálva a helyzetet; ugyanakkor tartott is tõle, nehogy valami vállalhatatlan dologba rángassák bele. Az õ pozíciójában, s különösen az elmúlt hetek történéseinek függvényében...
A szoba közepén kis dohányzóasztalkán süteményes tálka, ásványvizes üveg, gyümölcslé álltak. Egy széparcú, szemlátomást várandós asszony kínálgatta éppen négy vendégét; három férfit és egy nõt. Õk már igen belemerültek a beszélgetésbe, most, az új vendég felbukkanásakor hirtelen elhallgattak.
-Hadd mutassam be a legnagyobb ellenzéki párt frakciójának oszlopos tagját - szólt a házigazda, és megmondta a képviselõ nevét. A többiek udvariasan felálltak, kezet nyújtottak, elmormolták a nevüket. - Õk pedig - folytatta Székely - mindannyian polgármesterek a Hun-szigetrõl. A feleségemre emlékszel? - A képviselõ rámosolygott a hölgyre, biccentett. - Ismered a Hun-szigetet, ugye? - kérdezte Székely.
-Persze. A Csepel-szigettõl délre, a Dunában. Neked volt ott egy kis nyaralód, horgászstéggel. Jártam is ott halászlé-partin egyszer, még amikor kormányon voltunk...
-Így van. Parancsolj, ülj le!
Mivel a kanapén már nem maradt hely, a bõrfotelbe huppant bele.
-Kis sós süteményt? Gyümölcslét?
-Köszönöm.
A háziasszony sürgött-forgott, aztán az üres tállal kiment a konyhába.
-Azt hiszem - kezdte Székely -, a leghelyesebb, ha rögtön a lényegre térünk.
A képviselõ bólintott, s még az órájára is pillantott, jelezve, neki drága az ideje.
-Bizonyára élénken élnek benned a tavaszi választások, amikor honfitársaink, immár harmadszor, lelkesen visszaszavazták a hatalomba a bolsevikokat.
-Lehet azt elfelejteni?...
-Én akkor azt éreztem, s azt hiszem, sokan mások - nézett a másik négyre, akik egyetértõen bólogattak -, hogy ebben az országban, ezzel a birkanéppel együtt nem lehet élni. Ezek mindig keresztbe fognak feküdni elõttünk, ha valami jobbat, szebbet akarunk, mindig elgáncsolják a boldogulásunkat, és egy tányér levesért eladják a hazánkat bárkinek, aki kellõen elhülyíti õket?
-Na, ez azért így túlzás, hiszen rengetegen szavaztak a polgári oldalra is, és gondolj 98-ra, amikor...
-98-ban alacsony volt a részvétel, szerencsére akkor a sok birkát nem tudták mozgósítani. De a többség ebben az országban érzéketlen a nemzeti sorskérdések iránt, kizárólag materiálisan képes gondolkodni, ráadásul hülye is: a saját érdekei ellen is mozgósítható, mert ostoba és manipulálható.
-Bocsáss meg, de ha ennyire rossz véleménnyel vagy a saját népedrõl...
-Nem fogalmaztam pontosan. Természetesen nem az egész magyarságról, hanem annak egy jelentõs rétegérõl beszélek. De ez a réteg mindig hajlamos lesz arra, hogy gazemberek uszályába kerüljön. Ezen a demokrácia nem hogy nem segített, hanem még rontott is. A diktatúrában legalább meg lehetett az az illúziónk, hogy az emberek normálisan gondolkodnak, de a megtorlástól való félelem, a megszálló hadsereg elrettentõ ereje miatt sunyítanak. Most viszont már tudjuk: a média, a titkosszolgálatok, a megmaradt bolsevik hálózat demokráciában is azt tesz ezekkel az emberekkel, amit akar. És ha még csak velük tenné, hát mondhatnánk, hogy az õ bajuk. De a mi életünket, a mi jövõnket, a gyerekeink sorsát is tönkre teszik. Az egész országot vakvágányra tudják állítani, és beletolják szépen a szakadékba.
-Tehát ki akarsz vándorolni? Megteheted, de vajon meggondoltad-e, hogy a gyerekeid majd angol iskolába járnak és...
-Egy frászt! - kiáltott indulatosan Székely. - Én vándoroljak ki? Aki itt születtem, a szüleim is itt éltek, a nagyapám harcolt mind a két világháborúban! Apámat 56 miatt lecsukták? Nekem ez a hazám, az egész családomnak ez jelentette az örömet, a boldogságot, a megpróbáltatásokat. Dehogy akarom, hogy a gyerekeim angolul beszéljenek, s majd angol, német vagy kongói feleséggel toppanjanak be egy szép napon. Szegény nagyapám megfordulna a sírjában, ha néger ükunokái lennének. Lehet, azt dünnyögné: ezért ugyan kár volt gyereket nevelni, annyit dolgozni, nélkülözni, megsebesülni Isonzónál, és hazagyalogolni mínusz negyven fokban a Don-kanyarból. Ennyi erõvel már apám kimehetett volna 56-ban, s akkor mi most nem itt ülnénk, hanem egy müncheni vagy egy londoni lakásban, s nem arról beszélnénk, amirõl mindjárt fogunk, hanem a tudományos pályánkat elemeznénk, esetleg koktélokat szopogatnánk, és elrettenve néznénk a televízióban Budapestrõl sugárzott képeket, arra gondolva: milyen jó, hogy a fater kijött ötvenhatban, különben egy polgárháború szélén álló, szerencsétlen, elnyomorított, frusztrált, jövõjétõl és múltjától megfosztott országban kellene azon töprengenünk: hogyan tovább.
-Na és? Hogyan tovább? - kérdezte türelmetlenül a képviselõ, aki eleget hallott hasonló hõzöngõ szövegeket, és egy kicsit már unta.
-Rátérek. - Székely kortyolt az almalébõl, mert kiszáradt a szája. - Magyar termék - mutatott a dobozra. - Ott csinálják a Hun-szigeten. Apropó, a sziget! Néhány barátommal, s azok barátaival, ismerõseivel - csupa megbízható, tisztességes magyar ember! - összegyûltünk a választások után. Én ismertem jól a Hun-szigetet, ott még 2006-ban is 70 százalék körüli volt a jobboldal támogatottsága. Nem akármilyen vidék; az más kérdés, hogy annak idején a választókerületeket úgy osztották be, hogy a sziget két külön körzethez tartozzék? Nos, a barátaim, s azok barátai, meg akikhez õk szólni tudtak, úgy 3-4 ezer család az ország minden részébõl, vásároltak telket, házat, nyaralót a szigeten. Gazdátlan területeket parcellázott fel az önkormányzat - itt rákacsintott vendégeire -, és én is megvettem egy nagyobb földet, amelyen olyan családok építkezhettek, akiknek hasonlóképpen elege lett abból, hogy történjék bármi, a többség itt a bolsikra szavaz. Be is jelentkeztünk oda valamennyien, így nem csoda, hogy most elsején, az önkormányzati választásokon mind a négy településen (vagyis Etelváron, Szigetfalun, Füzeskén és Mátyáskúton) a jobboldali összefogás jelöltjei gyõztek - mutatott a négy polgármesterre.
-Nagyon derék - krákogott zavartan a képviselõ. - És?
-Azt hittem, már rájöttél. Az a tervünk - és ehhez szeretnénk némi politikai pártfogást találni a legnagyobb ellenzéki pártnál -, hogy 23-án kikiáltjuk a függetlenséget. A Hun-sziget elszakadna a gyurcsányi Magyarországtól.
A fideszes köhögni kezdett, és kis híján kiköpte a süteményt.
-Ez abszurdum!
-Miért lenne az? Gondolj Monacóra vagy San Marinóra. De Liechtensteinnek sincs több lakosa, mint amennyivel mi számolunk egy sikeres elszakadás esetén.
-Ez butaság, Levente! A demokrácia természete olyan, hogy néha ez gyõz, néha meg az. Legközelebb mi nyerünk, és jó irányba fordítjuk az ország szekerét.
-Ezen már túl vagyunk. Sose fogtok nyerni! Vagy ha mégis, marad minden. Ez egy birka nép, amelynek nagyon hosszú munkával esetleg fel lehetne nyitni a szemét, de az általános választójogon alapuló parlamentáris demokrácia erre nem alkalmas. Ha gyõzni akartok, nektek is ígérgetni kell össze-vissza, gazsulálni a proliknak, befogni a hõzöngõk száját, gesztusokat tenni a megfelelõ üzleti köröknek... Megfelelõ nagyhatalmaknak és kishatalmaknak... És akkor majd, egyszer, öt, tíz vagy száz év múlva nyertek? Nekünk erre nincsen idõnk.
-De hát két Magyarország lenne?
-Volt már ilyen. Gondolj az Erdélyi Fejedelemségre.
-Az történelmileg alakult ki...
-Ez is történelmileg alakult. A bolsik nem képesek a normális együttélésre. Nem ismerik el az egyenlõ jogokat, sõt egyáltalán nem ismernek el jogot a sajátjukon kívül! Minden kell nekik, és közben mindent tönkretesznek, összenyálaznak, amihez hozzáérnek. Érzéketlenek a nemzeti értékek és érdekek iránt. Neked magyarázzam? De ha mégis - folytatta gyorsan Székely - valami csoda folytán felnyílna a többség szeme, és végre tisztességes magyar kormányt választanának, akkor természetesen újraegyesülnénk. Amikor az ország három részre volt szakadva, akkor is az egyesítés lehetõségét várták. Mi szeretnénk a legjobban, ha a Kárpát-medencében újra egy erõs, egységes és lelkileg egészséges Magyarország lenne.
A fideszes a fejét csóválta.
-Akármit is mondasz, ezt úgy fogják tekinteni, hogy megosztjuk az embereket. Így is folyamatosan kirekesztéssel, árokásással vádolnak minket.
-Ez a ti fõ bajotok: mindig azt lesitek, mit szól hozzá az MSZP, mit írnak az újságok, hogyan értékelik a nyugat-európaiak, tetszik-e Washingtonnak, Brüsszelnek, Tel Avivnak... Mi nem így gondolkodunk. Mi megfogalmazzuk, mit akarunk, illetve azt, hogyan lehet ezt keresztülvinni. Nem próbáljuk elõre kitalálni, kinek miért nem fog tetszeni. Ezért tart ott a pártod, ahol. Évek óta vezet a közvélemény-kutatásokban, mindenkinek gazsulál, de nem tud kormányozni. Talán nem is akar. Egyébként pedig a megosztással kapcsolatban: meg van ez az ország osztva úgyis, hála a negyven plusz nyolc év bolsevizmusnak. Ki riogatott itt 23 millió románnal? Ki gúnyolja a nemzeti múltat, ki gyalázza 56-ot? Ávós csemeték, pufajkások, munkásõrök meg besúgók mindenütt. Ezekkel akarsz te összeborulni?
-A nemzet mégis csak egy és oszthatatlan. Közösséget kell vállalni a...
-Közösséget? Pufajkással? Haynauval, bolsikkal? Akik eladták és eladják a hazámat, tönkretették, elvették a jövõmet, sõt újabban a múltamat is? Hát több közöm van a nyaralóm postaládájába fészkelõ cinkéhez, mint ezekhez. Inkább tartozom Rákóczihoz, Széchenyihez, hiába haltak meg már régen, mint a ma élõkhöz; Gyurcsányhoz, Kókához, Vereshez meg a többihez? - Egészen elragadta az indulat, a képviselõ kézmozdulattal próbálta leinteni. - Ne csitítgass engem, legalább idehaza ne! Lassan úgyis lehallgatnak, megfigyelnek mindenütt, telekép lesz, mint Orwellnél. De addig azért a saját házamban azt mondom, amit akarok!
-Nézd, Levente - kezdte hivatalos hangon a képviselõ. - Elragadtak az érzelmeid, ami érthetõ. Nekem is gyakran ökölbe szorul a kezem. De végtére is ezt akartuk, ezért küzdöttünk. Demokrácia van, szabad választások, és majd...
-Én nem ezért küzdöttem! Én nem akarok négy évente választani, ha a vége úgyis az, hogy maradnak a kommunisták. Én ebben a struktúrában nem látok kiutat. Úgyhogy kikiáltjuk a Hun-sziget függetlenségét, nekünk többé Gyurcsány nem a miniszterelnökünk, ehhez a vircsafthoz semmi közünk.
-Nem képzeled, hogy ezt bárki is tudomásul veszi? Mibõl akartok megélni? Iskolákat, kórházakat fenntartani?
-Kénytelenek lesznek tudomásul venni. Megvan a forgatókönyvünk. Iskolája, óvodája most is van mind a négy településnek. Etelváron gimnázium és kórház. Vannak orvosok, tanárok, mérnökök, vannak helybéli parasztok, iparosok. A beköltözõk között vagyonos emberek... Nem menekültszállót építünk, hanem országot! Nem is akármilyet! Elvégre a mi vállunkon lesz a valódi és szabad Magyarország eszméjének továbbvitele. Mint annak idején az erdélyi fejedelmek, majd mi õrizzük a lángot?
-Ne haragudj, Levente, de ez anakronizmus a XXI. században. Ez a te hóbortod...
-Ez nem pusztán az õ hóbortja - szólt közbe, elõször az este folyamán a társaságban lévõ hölgy, Etelvár polgármestere. - Sokak nevében beszélt, akik a Hun-szigetre költöztek, s akik a - ha szabad így mondanom - õslakosokkal együtt nagyon várják a szabadságot. Nem hisznek és nem bíznak többé senkiben, csak magukban. Mi, a sziget településeinek polgármesterei õket képviseljük.
-Én viszont - állt fel a fideszes férfi - a Magyar Köztársaságra tettem esküt, a választóimat képviselem, a demokratikus Magyarországot. Nem nyújthatok politikai segítséget egy ilyen kalandor lépéshez. És ezt - emelte fel szinte fenyegetõen az ujját - nem csak a magam, hanem a pártom nevében is biztosan állíthatom.
-Ez az utolsó szavad?
-Ez.
Székely Levente is felállt, és félreérthetetlenül jelezte, hogy ebben az esetben a vendégség véget ért. Kikísérte a kapun a képviselõt - a kutyát hátraparancsolta -, és megvárta, amíg az autó eltûnik az éjszakában.
-Mit gondolsz? - kérdezte Füzeske polgármestere a visszatérõ házigazdát.
-Nagyjából erre számítottam. És õ még a rugalmasabbak közül való... Semmi vész, azt hiszem, tisztább is így a helyzet. Csak magunkra számíthatunk.
-Nem fog beszélni? - kérdezte aggódva Mátyáskút polgármestere, a távozóra célozva.
-Most már nem árthat. Talán még reklámot is jelent. Jobb nagy csinnadrattával csinálni, mint halkan. Folytatjuk, amit elkezdtünk!
-És a kutya? - kérdezte bátortalanul.
-Csak a kommunistákat harapja meg.
A vendég bátortalanul benyitott. A kutya megszagolgatta, barátságtalanul morgott, de miután a gazdája rászólt, elsunnyogott a fal tövébe.
-Nem volt elég meggyõzõ - nevetett Székely. Kezet fogtak, beléptek a hallba, ahonnan három szoba is nyílott. - Erre, jobbra - mutatta. - Ha útelágazáshoz érsz, mindig jobbra indulj. Feltéve, ha ki tudod mondani a szót...
A képviselõ is elmosolyodott, de még nem oldódott fel egészen. Érdekelte is, vajon mi az a fontos, titokzatos dolog, amiért Székely meghívta õt, kicsit talán túl is misztifikálva a helyzetet; ugyanakkor tartott is tõle, nehogy valami vállalhatatlan dologba rángassák bele. Az õ pozíciójában, s különösen az elmúlt hetek történéseinek függvényében...
A szoba közepén kis dohányzóasztalkán süteményes tálka, ásványvizes üveg, gyümölcslé álltak. Egy széparcú, szemlátomást várandós asszony kínálgatta éppen négy vendégét; három férfit és egy nõt. Õk már igen belemerültek a beszélgetésbe, most, az új vendég felbukkanásakor hirtelen elhallgattak.
-Hadd mutassam be a legnagyobb ellenzéki párt frakciójának oszlopos tagját - szólt a házigazda, és megmondta a képviselõ nevét. A többiek udvariasan felálltak, kezet nyújtottak, elmormolták a nevüket. - Õk pedig - folytatta Székely - mindannyian polgármesterek a Hun-szigetrõl. A feleségemre emlékszel? - A képviselõ rámosolygott a hölgyre, biccentett. - Ismered a Hun-szigetet, ugye? - kérdezte Székely.
-Persze. A Csepel-szigettõl délre, a Dunában. Neked volt ott egy kis nyaralód, horgászstéggel. Jártam is ott halászlé-partin egyszer, még amikor kormányon voltunk...
-Így van. Parancsolj, ülj le!
Mivel a kanapén már nem maradt hely, a bõrfotelbe huppant bele.
-Kis sós süteményt? Gyümölcslét?
-Köszönöm.
A háziasszony sürgött-forgott, aztán az üres tállal kiment a konyhába.
-Azt hiszem - kezdte Székely -, a leghelyesebb, ha rögtön a lényegre térünk.
A képviselõ bólintott, s még az órájára is pillantott, jelezve, neki drága az ideje.
-Bizonyára élénken élnek benned a tavaszi választások, amikor honfitársaink, immár harmadszor, lelkesen visszaszavazták a hatalomba a bolsevikokat.
-Lehet azt elfelejteni?...
-Én akkor azt éreztem, s azt hiszem, sokan mások - nézett a másik négyre, akik egyetértõen bólogattak -, hogy ebben az országban, ezzel a birkanéppel együtt nem lehet élni. Ezek mindig keresztbe fognak feküdni elõttünk, ha valami jobbat, szebbet akarunk, mindig elgáncsolják a boldogulásunkat, és egy tányér levesért eladják a hazánkat bárkinek, aki kellõen elhülyíti õket?
-Na, ez azért így túlzás, hiszen rengetegen szavaztak a polgári oldalra is, és gondolj 98-ra, amikor...
-98-ban alacsony volt a részvétel, szerencsére akkor a sok birkát nem tudták mozgósítani. De a többség ebben az országban érzéketlen a nemzeti sorskérdések iránt, kizárólag materiálisan képes gondolkodni, ráadásul hülye is: a saját érdekei ellen is mozgósítható, mert ostoba és manipulálható.
-Bocsáss meg, de ha ennyire rossz véleménnyel vagy a saját népedrõl...
-Nem fogalmaztam pontosan. Természetesen nem az egész magyarságról, hanem annak egy jelentõs rétegérõl beszélek. De ez a réteg mindig hajlamos lesz arra, hogy gazemberek uszályába kerüljön. Ezen a demokrácia nem hogy nem segített, hanem még rontott is. A diktatúrában legalább meg lehetett az az illúziónk, hogy az emberek normálisan gondolkodnak, de a megtorlástól való félelem, a megszálló hadsereg elrettentõ ereje miatt sunyítanak. Most viszont már tudjuk: a média, a titkosszolgálatok, a megmaradt bolsevik hálózat demokráciában is azt tesz ezekkel az emberekkel, amit akar. És ha még csak velük tenné, hát mondhatnánk, hogy az õ bajuk. De a mi életünket, a mi jövõnket, a gyerekeink sorsát is tönkre teszik. Az egész országot vakvágányra tudják állítani, és beletolják szépen a szakadékba.
-Tehát ki akarsz vándorolni? Megteheted, de vajon meggondoltad-e, hogy a gyerekeid majd angol iskolába járnak és...
-Egy frászt! - kiáltott indulatosan Székely. - Én vándoroljak ki? Aki itt születtem, a szüleim is itt éltek, a nagyapám harcolt mind a két világháborúban! Apámat 56 miatt lecsukták? Nekem ez a hazám, az egész családomnak ez jelentette az örömet, a boldogságot, a megpróbáltatásokat. Dehogy akarom, hogy a gyerekeim angolul beszéljenek, s majd angol, német vagy kongói feleséggel toppanjanak be egy szép napon. Szegény nagyapám megfordulna a sírjában, ha néger ükunokái lennének. Lehet, azt dünnyögné: ezért ugyan kár volt gyereket nevelni, annyit dolgozni, nélkülözni, megsebesülni Isonzónál, és hazagyalogolni mínusz negyven fokban a Don-kanyarból. Ennyi erõvel már apám kimehetett volna 56-ban, s akkor mi most nem itt ülnénk, hanem egy müncheni vagy egy londoni lakásban, s nem arról beszélnénk, amirõl mindjárt fogunk, hanem a tudományos pályánkat elemeznénk, esetleg koktélokat szopogatnánk, és elrettenve néznénk a televízióban Budapestrõl sugárzott képeket, arra gondolva: milyen jó, hogy a fater kijött ötvenhatban, különben egy polgárháború szélén álló, szerencsétlen, elnyomorított, frusztrált, jövõjétõl és múltjától megfosztott országban kellene azon töprengenünk: hogyan tovább.
-Na és? Hogyan tovább? - kérdezte türelmetlenül a képviselõ, aki eleget hallott hasonló hõzöngõ szövegeket, és egy kicsit már unta.
-Rátérek. - Székely kortyolt az almalébõl, mert kiszáradt a szája. - Magyar termék - mutatott a dobozra. - Ott csinálják a Hun-szigeten. Apropó, a sziget! Néhány barátommal, s azok barátaival, ismerõseivel - csupa megbízható, tisztességes magyar ember! - összegyûltünk a választások után. Én ismertem jól a Hun-szigetet, ott még 2006-ban is 70 százalék körüli volt a jobboldal támogatottsága. Nem akármilyen vidék; az más kérdés, hogy annak idején a választókerületeket úgy osztották be, hogy a sziget két külön körzethez tartozzék? Nos, a barátaim, s azok barátai, meg akikhez õk szólni tudtak, úgy 3-4 ezer család az ország minden részébõl, vásároltak telket, házat, nyaralót a szigeten. Gazdátlan területeket parcellázott fel az önkormányzat - itt rákacsintott vendégeire -, és én is megvettem egy nagyobb földet, amelyen olyan családok építkezhettek, akiknek hasonlóképpen elege lett abból, hogy történjék bármi, a többség itt a bolsikra szavaz. Be is jelentkeztünk oda valamennyien, így nem csoda, hogy most elsején, az önkormányzati választásokon mind a négy településen (vagyis Etelváron, Szigetfalun, Füzeskén és Mátyáskúton) a jobboldali összefogás jelöltjei gyõztek - mutatott a négy polgármesterre.
-Nagyon derék - krákogott zavartan a képviselõ. - És?
-Azt hittem, már rájöttél. Az a tervünk - és ehhez szeretnénk némi politikai pártfogást találni a legnagyobb ellenzéki pártnál -, hogy 23-án kikiáltjuk a függetlenséget. A Hun-sziget elszakadna a gyurcsányi Magyarországtól.
A fideszes köhögni kezdett, és kis híján kiköpte a süteményt.
-Ez abszurdum!
-Miért lenne az? Gondolj Monacóra vagy San Marinóra. De Liechtensteinnek sincs több lakosa, mint amennyivel mi számolunk egy sikeres elszakadás esetén.
-Ez butaság, Levente! A demokrácia természete olyan, hogy néha ez gyõz, néha meg az. Legközelebb mi nyerünk, és jó irányba fordítjuk az ország szekerét.
-Ezen már túl vagyunk. Sose fogtok nyerni! Vagy ha mégis, marad minden. Ez egy birka nép, amelynek nagyon hosszú munkával esetleg fel lehetne nyitni a szemét, de az általános választójogon alapuló parlamentáris demokrácia erre nem alkalmas. Ha gyõzni akartok, nektek is ígérgetni kell össze-vissza, gazsulálni a proliknak, befogni a hõzöngõk száját, gesztusokat tenni a megfelelõ üzleti köröknek... Megfelelõ nagyhatalmaknak és kishatalmaknak... És akkor majd, egyszer, öt, tíz vagy száz év múlva nyertek? Nekünk erre nincsen idõnk.
-De hát két Magyarország lenne?
-Volt már ilyen. Gondolj az Erdélyi Fejedelemségre.
-Az történelmileg alakult ki...
-Ez is történelmileg alakult. A bolsik nem képesek a normális együttélésre. Nem ismerik el az egyenlõ jogokat, sõt egyáltalán nem ismernek el jogot a sajátjukon kívül! Minden kell nekik, és közben mindent tönkretesznek, összenyálaznak, amihez hozzáérnek. Érzéketlenek a nemzeti értékek és érdekek iránt. Neked magyarázzam? De ha mégis - folytatta gyorsan Székely - valami csoda folytán felnyílna a többség szeme, és végre tisztességes magyar kormányt választanának, akkor természetesen újraegyesülnénk. Amikor az ország három részre volt szakadva, akkor is az egyesítés lehetõségét várták. Mi szeretnénk a legjobban, ha a Kárpát-medencében újra egy erõs, egységes és lelkileg egészséges Magyarország lenne.
A fideszes a fejét csóválta.
-Akármit is mondasz, ezt úgy fogják tekinteni, hogy megosztjuk az embereket. Így is folyamatosan kirekesztéssel, árokásással vádolnak minket.
-Ez a ti fõ bajotok: mindig azt lesitek, mit szól hozzá az MSZP, mit írnak az újságok, hogyan értékelik a nyugat-európaiak, tetszik-e Washingtonnak, Brüsszelnek, Tel Avivnak... Mi nem így gondolkodunk. Mi megfogalmazzuk, mit akarunk, illetve azt, hogyan lehet ezt keresztülvinni. Nem próbáljuk elõre kitalálni, kinek miért nem fog tetszeni. Ezért tart ott a pártod, ahol. Évek óta vezet a közvélemény-kutatásokban, mindenkinek gazsulál, de nem tud kormányozni. Talán nem is akar. Egyébként pedig a megosztással kapcsolatban: meg van ez az ország osztva úgyis, hála a negyven plusz nyolc év bolsevizmusnak. Ki riogatott itt 23 millió románnal? Ki gúnyolja a nemzeti múltat, ki gyalázza 56-ot? Ávós csemeték, pufajkások, munkásõrök meg besúgók mindenütt. Ezekkel akarsz te összeborulni?
-A nemzet mégis csak egy és oszthatatlan. Közösséget kell vállalni a...
-Közösséget? Pufajkással? Haynauval, bolsikkal? Akik eladták és eladják a hazámat, tönkretették, elvették a jövõmet, sõt újabban a múltamat is? Hát több közöm van a nyaralóm postaládájába fészkelõ cinkéhez, mint ezekhez. Inkább tartozom Rákóczihoz, Széchenyihez, hiába haltak meg már régen, mint a ma élõkhöz; Gyurcsányhoz, Kókához, Vereshez meg a többihez? - Egészen elragadta az indulat, a képviselõ kézmozdulattal próbálta leinteni. - Ne csitítgass engem, legalább idehaza ne! Lassan úgyis lehallgatnak, megfigyelnek mindenütt, telekép lesz, mint Orwellnél. De addig azért a saját házamban azt mondom, amit akarok!
-Nézd, Levente - kezdte hivatalos hangon a képviselõ. - Elragadtak az érzelmeid, ami érthetõ. Nekem is gyakran ökölbe szorul a kezem. De végtére is ezt akartuk, ezért küzdöttünk. Demokrácia van, szabad választások, és majd...
-Én nem ezért küzdöttem! Én nem akarok négy évente választani, ha a vége úgyis az, hogy maradnak a kommunisták. Én ebben a struktúrában nem látok kiutat. Úgyhogy kikiáltjuk a Hun-sziget függetlenségét, nekünk többé Gyurcsány nem a miniszterelnökünk, ehhez a vircsafthoz semmi közünk.
-Nem képzeled, hogy ezt bárki is tudomásul veszi? Mibõl akartok megélni? Iskolákat, kórházakat fenntartani?
-Kénytelenek lesznek tudomásul venni. Megvan a forgatókönyvünk. Iskolája, óvodája most is van mind a négy településnek. Etelváron gimnázium és kórház. Vannak orvosok, tanárok, mérnökök, vannak helybéli parasztok, iparosok. A beköltözõk között vagyonos emberek... Nem menekültszállót építünk, hanem országot! Nem is akármilyet! Elvégre a mi vállunkon lesz a valódi és szabad Magyarország eszméjének továbbvitele. Mint annak idején az erdélyi fejedelmek, majd mi õrizzük a lángot?
-Ne haragudj, Levente, de ez anakronizmus a XXI. században. Ez a te hóbortod...
-Ez nem pusztán az õ hóbortja - szólt közbe, elõször az este folyamán a társaságban lévõ hölgy, Etelvár polgármestere. - Sokak nevében beszélt, akik a Hun-szigetre költöztek, s akik a - ha szabad így mondanom - õslakosokkal együtt nagyon várják a szabadságot. Nem hisznek és nem bíznak többé senkiben, csak magukban. Mi, a sziget településeinek polgármesterei õket képviseljük.
-Én viszont - állt fel a fideszes férfi - a Magyar Köztársaságra tettem esküt, a választóimat képviselem, a demokratikus Magyarországot. Nem nyújthatok politikai segítséget egy ilyen kalandor lépéshez. És ezt - emelte fel szinte fenyegetõen az ujját - nem csak a magam, hanem a pártom nevében is biztosan állíthatom.
-Ez az utolsó szavad?
-Ez.
Székely Levente is felállt, és félreérthetetlenül jelezte, hogy ebben az esetben a vendégség véget ért. Kikísérte a kapun a képviselõt - a kutyát hátraparancsolta -, és megvárta, amíg az autó eltûnik az éjszakában.
-Mit gondolsz? - kérdezte Füzeske polgármestere a visszatérõ házigazdát.
-Nagyjából erre számítottam. És õ még a rugalmasabbak közül való... Semmi vész, azt hiszem, tisztább is így a helyzet. Csak magunkra számíthatunk.
-Nem fog beszélni? - kérdezte aggódva Mátyáskút polgármestere, a távozóra célozva.
-Most már nem árthat. Talán még reklámot is jelent. Jobb nagy csinnadrattával csinálni, mint halkan. Folytatjuk, amit elkezdtünk!