2009. febr.
05.
Hunnia - 26. rész
KI ÉRTI

A Hunniai Értesítõben a napi hírek (Hunniából és a nagyvilágból) mellett helyi érdekességek, politikai-gazdasági-kulturális aktualitások is szerepeltek, és a lap gyakorta adott teret gondolatébresztõ írásoknak és az ezek nyomán kibontakozó vitának is. Az etelvári értelmiség számára mindig beszédtéma volt, ami az Értesítõben megjelent.
Az alábbi publicisztika például a kórház egyik belgyógyászától származik, aki - mint a cikkbõl kiderül - történelmi, közéleti kérdések iránt is meglehetõsen fogékony. Az alábbiakban - némi kihagyással - közöljük a Hunniai Értesítõben megjelent dolgozatot:
„Ahogyan az elsõ világháború valójában nem ért véget a versailles-i békerendszer megalkotásával (és tulajdonképpen a két háború közötti idõszak lényegében csak egy tûzszüneti periódusnak tekinthetõ, és eljövendõ korok történészei bizonyára egy egységként fogják majd kezelni a két világháborút), úgy a második sem ért véget 1945-ben. Szemben azokkal, akik az 1989-90-es úgynevezett rendszerváltások idején - Szovjetunió szétesése, kommunizmus látszólagos bukása, határmódosulások, délszláv polgárháború, a szövetségi rendszerek átalakulása - felvetették „Most ért véget a második világháború”, én azt gondolom, az ma sem zárult le, pontosabban következményei még ma is egyoldalúan befolyásolják Európa történelmét. A gyõztesek-vesztesek kategóriáját még mindig nem tudtuk meghaladni; az eszméket, a viszonyítási pontokat még ma is a Németországot és szövetségeseit megsemmisítõk szemüvegén keresztül kell néznie mindenkinek. A tények objektív feltárását - és ezzel együtt az esélyegyenlõséget - lehetetlenné teszi az az ideológiai kizárólagosság, amellyel a baloldali-liberális-antifasiszta erõk élnek. Ezt a legyõzöttek kénytelen-kelletlen tudomásul veszik, sõt, elfogadják és olykor magukévá is teszik alternatíva híján, az Illyés Gyula által megírt elv szerint: „Eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe.”
Ma már nehéz lenne vitatni, hogy valószínûleg Európának, de Magyarországnak mindenképpen jobb lett volna, ha a németek nyerik a világháborút. Különbözõ érdekek feszültek egymásnak, és számunkra mindenképpen a nekünk - az etnikai elvet figyelembe véve - területeket visszajuttató Németország gyõzelme volt kívánatos. A késõbbi szovjet megszállás - és a nyomában járó véres diktatúra, amely emberek millióit pusztította el, hagyományos társadalmi rétegeket irtott ki, felbomlasztott évszázados közösségeket, értékeket - szinte utólag legitimált minden olyan eszmei és politikai irányzatot, amely legfõbb törekvésének a bolsevizmus térhódításának megakadályozását tekintette - bármi áron. Ezt mi magyarok hatványozottan éreztük a Trianonnál is súlyosabb párizsi béke nyomán, a megszállt területekrõl kiûzött, a Délvidéken lemészárolt, Erdélyben, Felvidéken hontalanná tett, üldözött magyarok sorsán keresztül.
A legegyszerûbb egy háború végén mindent a vesztesek nyakába varrni, miközben az elsõ világháborút olyan igazságtalan, esztelen békével zárták le, amely magában hordozta egy újabb világégés csíráját. Amit Németországgal, Magyarországgal mûvelt az antant, azt nem lehetett - nem szabadott - tudomásul venni.
Az 1919-20-as Párizs környéki békék tönkretették Európát, elvetették a magvát az újabb háborúnak. Mellesleg a gyõztesek nem tanultak, és a másodikat ugyanilyen ostobán zárták le. Jellemzõen amint egy kicsit fellazult a jaltai rendszer (89-90 után) szét is esett majd minden konglomerátum, amit a békékben létrehoztak - Csehszlovákia, a Szovjetunió, Jugoszlávia; a kettészakított Németország egyesült; csak mi magyarok nem kapunk soha elégtételt. Hogy ne is követeljünk, ezért folyton hazaárulókat, strómanokat ültetnek a nyakunkba. (...)
Nem kizárólagosan valamiféle orosz gonoszság a felelõs mindezért; Churchill például Közép-Európa nyakára hozta a bolsevizmust, amikor kiegyezett Sztálinnal csak azért, hogy a kontinensen megerõsödõ Németország ne foglalhassa el az õt megilletõ helyet Európa hierarchiájában; megágyazott ennek a liberális, materialista, kaotikus, önpusztító, önfelélõ világnak. Ráadásul saját céljaiban is vereséget szenvedett: elvesztette Anglia nagyhatalmi státuszát is a gyarmatokkal együtt. Sikertelen politikus vagy iszonyú nagy gazember? (...)
A problémák egyébként hasonlóak voltak már a húszas-harmincas években is a mostaniakhoz. A fogyasztói mentalitású, plutokrata, nemzetietlen, libertinus, antiklerikális, materialista, hedonista, felélõ, az Istentõl elrugaszkodott és a globális katasztrófa felé hajló (a maihoz hasonló devianciáktól terhelt) abnormális élet állt szemben a hagyományos, értékteremtõ, család-, otthon-, hazacentrikus, hosszú távon gondolkodó életformával. Ebben a harcban az abnormitás gyõzött, s látjuk, hová jutott a világ. (Az elképesztõ és indokolatlan anyagi jólét Nyugat-Európában az árulók egy-két generációjának a földi bõség rövid korszakát hozta, cserébe az erkölcsi összeomlás, s majd ennek nyomán az anyagi következik be. A Sátán legyõzte a fehér embert.)
Világos, hogy két pólus van: az élet és a halál kultúrája. Ebben nincs átmenet, nincsenek „belgák”. Választani kell! A gyõztesek, a legitimációjukban folyton a megfoghatatlan „antifasizmusra” hivatkozók rendje káosz és zsákutca. Mi csak a másik oldalon állhatunk.” (...)

+++++++++++++++

De nem minden cikk volt a doktor úréhoz hasonlóan hosszú, kicsit talán körülményes és talán egy napilap kereteit meghaladó. Egy lelkes irodalombarát például a Szózathoz fûzött néhány megjegyzést.
„Megszámoltam”, kezdi a szerzõ, „Vörösmarty Szózatában tízszer fordul elõ a pusztulás, halál - akár szó szerint, akár költõibben megfogalmazva; pl. Keservben annyi hû kebel szakadt meg a honért; S elhulltanak legjobbjaink stb. - és további négyszer a sír, temetés, hant. Szép kis kilátások! És mindezek után jön még a Reformkor legszebb szakasza, a magyar nemzet újjáébredése, a forradalom és szabadságharc. Olyan nagyságok, mint Petõfi, Arany, Jókai; Széchenyi, Kossuth, Deák. A század végén pedig a gazdasági fellendülés. Mindez egyfelõl bíztató (korábban is tûnt már rettentõ nagynak a baj - lásd még a török idõket „Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!”; kérdezi Bornemissza Péter 1567-ben -, de aztán mindig kievickéltünk); másfelõl elkeserítõ, hogy csak nem jutunk egyrõl a kettõre, újra és újra ugyanazok a problémáink. (...)”

++++++++++++++++

Füzeskén, a Duna partján egész üdülõparadicsom épült ki csónakházakkal, nyaralókkal, horgászstégekkel; vízisíelési, motorcsónakázási lehetõségekkel. A terület egyik legnagyobb befektetõje Barabás Hunor volt, a székelyföldi vállalkozó, aki az alkalmazottait érdekeltté tette a minél színvonalasabb szolgáltatással elért bevételek megszerzésében. Akiknek a munkáját kimagaslónak tartotta, azoknak átadta a tulajdonjogot (elõbb csak meghatározott próbaidõre, s ha továbbra sem lehetett rájuk panasz, akkor véglegesen), az ügyetlenek helyett pedig másokat vett fel. Így a szolgáltatások minõsége egyre javult, s noha az ingatlanok jó része egy kézben volt, mégis kialakult a verseny közöttük. Eleinte csak Magyarországról jöttek vendégek, de a politikai helyzet normalizálódásával Nyugat-Európából, sõt a tengeren túlról is érkeztek turisták. A legjobban azért mégis a hun-szigetiek szerettek elüldögélni és horgászgatni a parton; többségük eleve azért költözött ide, vagy vásárolt hétvégi házat valamelyik faluban, hogy a Duna-parti nyugalmat megtalálja.
Talabér Gergõ, a Hunniai Értesítõ fõszerkesztõje, kicsit másnaposan szorongatta a botját, és távolba veszõ tekintettel kísérte a víz sodrásában dél felé csordogáló úszót. Füzesi Ballai Gedeon, a nagybajuszú, kevés szavú festõmûvész ölében jegyzetfüzettel figyelte a sirályokat, és közben rajzolgatott. Õ korábban a Duna-kanyarban élt, onnan csábította õt ide Székely Levente a függetlenség ígéretével.
- Én most is független vagyok! - legyintett Ballai (akkor még a Füzesi elõnevet nem használta).
- De most a haza is független lesz! - tromfolt Székely, amire a festõ csak annyit dünnyögött:
- Az más! - Összepakolta vásznait, festékeit, ecsetjeit, eladta a zebegényi házat és az árából vásárolt egy sokkal nagyobbat Füzeskén. (Akkor még ilyenek voltak az árfolyamok. Azóta egy etelvári lakás ára vetekedett egy budaörsi családi házéval, bár a dolog pusztán elméleti, mivel a Hun-szigeten gyakorlatilag lehetetlen volt ingatlant venni. Állampolgárságot meg éppenséggel törvénytelen is, mert azt megtiltotta a Gyurcsány-kormánnyal kötött kétoldalú szerzõdés.)
Ott volt velük még Szathmári Ferenc, a Szindbád vendéglõ tulajdonosa; ilyenkor a fiaira hagyta a dolgait, de délre, amikor kezdtek jönni a vendégek, már mindig az ajtóban állt. Palkó Gézával, a Palkó Cukrászda szülõatyjával beszélgetett, fõleg szakmai dolgokról. Szathmári kicsit lenézte az édességeket, a vendéglátás amolyan szükséges melléktermékének tekintette, míg Palkó szerint a közösségformálásnak sokkal fontosabb tere a cukrászda, mint egy elõkelõ étterem.
- Kávé és sütemény mellett, oldottabban lehet beszélgetni, mint miközben éhesen, késsel-villával trancsírozzuk a húsokat - vélte.
- Rendes ételekre mindig szükség lesz - ellenkezett Szathmári. - Hozzáteszem, hogy komoly embert mégse vihetek el krémesezni. Az a szerelmesek és a gyerekek világa.
- Szerelmesek és gyerekek nélkül nem is lenne világ. Arról nem is beszélve - morfondírozott Palkó Géza -, hogy egy rántott karajt, bablevest otthon is megsüt, megfõz az ember. De krémesért, gesztenyepüréért csak a cukrászdába ballag.
- Nem csak rántott karaj van nálunk - vonta össze a szemöldökét bosszúsan Szathmári. - És éppenséggel az asszonyok remek pitéket, beigliket, linzereket sütnek odahaza.
- Anyám mindig sütött valamilyen tésztát - szólt régi korok boldog emlékén elmerengve a festõ, miközben Talabér úszóját festette. - Kapásod van, nézd!
Talabér felriadt, bevágott, de elkésett.
- Férfiak is készíthetnek süteményt... - mondta Szathmári. - A Szindbádban is rendelhet palacsintát, somlói galuskát, aranygaluskát, sõt gesztenye pürét is. A legnagyobb fiam olyan aranygaluskát tud, hogy... Csoda! De egy cukrászdában hiába rendelnék vadas marhát knédlivel.
- Nagy marha lenne, aki vadast rendelne a cukrászdában - szólt hozzá Talabér.
Tõlük kicsit feljebb, egy kempingszéken magányos férfi üldögélt, s mostanáig a kora reggeli tájban, a színekben, az élõvilágban gyönyörködött. Felállt, és a horgászokhoz lépett.
- Sprechen Sie deutsch? - kérdezte. Talabér elég jól értette a nyelvet, a többiek kevesebb meggyõzõdéssel, de bólintottak. Az idegen bemutatkozott, és a késõbbiekben elsõsorban az újságíróhoz intézte szavait, aki, ha szükségesnek látta, tolmácsolt.
- Nem nagyon értem ezt a függetlenséget - mondta. - Ez valami kulturális, nyelvi különállás? Olyasmi, mint nálunk a bajor-szász-sváb különbség?
Talabér sóhajtott.
- Nem. Ez ideológiai különbség.
- Ideológiai alapon szervezõdik az ország? - vonta fel a német a szemöldökét.
- Nem csak - szólt közbe a Füzesi Ballai, a festõ.
- Most akkor maguk nem magyarok?
Na, erre felpattant a botja mellõl Palkó Géza.
- Hogy a csudába ne? - kiáltotta magyarul, aztán keresve a kifejezéseket, kicsit nyökögve, de átváltott németre: - Mi vagyunk igazán magyarok. Az igazi magyarok. Echte ungarische Menschen.
- Amennyiben - egészítette ki Talabér - a magyarságot vállalás, illetve felelõsség kérdésének tekintjük. Felelõsség a jövõért, és vállalva a múltat.
- De megértik a többi magyar nyelvét? - erõsködött a német, mert ezt tisztázni akarta.
- Fonetikailag, grammatikailag értjük egymást - bólogatott Talabér. - De valójában egészen különbözõ nyelvet beszélünk. Mást értünk olyan lényeges szavakon, mint haza, érték, hagyomány, életcél. De máshogy értelmezzük a bûn, disznóság, gazember, Gyurcsány szavakat is...
- Gyurcsány? Ezt már hallottam.
- Milyen kontextusban?
- Nem is emlékszem.
- Látja, pedig itt van a lényeg. A szövegkörnyezeten. Mi emiatt a szövegkörnyezet miatt szakadtunk el.
- A szövegkörnyezet miatt jött létre Hunnia?
- Lehet mondani.
- Ezt nem értem. Valóban különös. Ön németül beszél hozzám, elég szépen és választékosan, kitûnõ hangsúlyokkal, mégsem értem.
- Hát ez az! Így vagyunk mi is az ottani magyarokkal. Olykor egész normálisan beszélnek magyarul, a hangsúlyozásuk is megfelelõ - ebbe persze nem számítom bele a médiában gagyogók nyelvi képességeit -, mégsem értjük õket. Más fajta.
- Ez abszurdum.
- Nem teljesen. Egy tudós járt egyszer valami elzártan élõ, bennszülött népnél. Eltársalgott velük, persze tolmács segítségével. A tolmács hûen lefordította az õ kérdéseit és a bennszülöttek válaszait, mégsem értett meg belõle semmit. Erre a tudós megtanulta a nyelvet. Most már tolmács nélkül tudott velük társalogni, értette a szavukat, mégsem értette meg, mit is mondanak. Erre beleásta magát, és megtanulta a hitvilágukat, a szimbólumaikat, ott élt velük. És akkor már megértette õket.
A német eltöprengett.
- Költözzem ide, tanuljam meg a nyelvet, és akkor megértem a magyarok problémáit?
- Az még kevés. Tanulja meg a történelmet is, tanulmányozza a költõinket, a zenénket. Olvasson utána, ki volt és mit csinált Szent István, Mátyás király, Rákóczi, Kossuth, Károlyi Mihály, Kun Béla, Horthy, Rákosi, Nagy Imre, Kádár; legalább három különbözõ újságból nézzen utána, mit írtak a rendszerváltásról, kérdezzen meg öt, különbözõ pártállású embert, és még akkor sem fogja érteni. Olvassa el Anonymusnál Emese álmát a Turullal, aztán nézze meg a Turul szobrot, amit le akarnak bontatni. Aztán beszélgessen el a fõpolgármesterrel - már ha lehet vele értelmesen beszélgetni -, végül kérdezzen meg valakit, aki Demszkyre szavazott, hogy ugyan már, hogy jutott ilyesmi abba a kicsike eszébe.
- És akkor érteni fogom, miért szakadtak el Magyarországtól?
- Csak egy töredékét. De valószínûleg addigra már elege lesz az egészbõl, és inkább hazamegy Németországba.
A német elõször csak nézett csodálkozva, aztán elnevette magát, és otthagyta a horgászokat.
- Mit mondott neki? - kérdezte Szathmári, aki a hosszú szövegbõl csak a magyar neveket hallotta ki.
- Próbáltam elmagyarázni, miért szakadtunk el.
- Ja, azt értettem, hogy Gyurcsány...
Palkó Géza sóhajtott.
- Gondolják az urak, hogy csak a Gyurcsányon múlik? Ha megütné a guta, megint minden rendben lenne?
- Ennél bonyolultabb a dolog...
- Azért megüthetné a guta...
- No persze, mindentõl függetlenül, megüthetné. Nézze csak, fõszerkesztõ úr, megint kapása van.