2008. dec.
27.
27.
Hunnia - 23. rész
Írta: ungvaryzsolt.hu 
JOG, REND, SZABADSÁG
Morczos Kálmán, aki belügyminiszterként felügyelte Hunnia belbiztonságát mind a köztörvényes bûnözéssel, mind a politikai behatolási szándékokkal szemben, újabb találkozót kezdeményezett Molnár Zoltánnal, a talpraesett, lelkes fiatalemberrel, aki a blokád napjaiban a hídõrségben, majd késõbb, a polgármester lányának elrablásakor vakmerõ akciójával igazolta bátorságát, rátermettségét.
Ezek alapján szerette volna a korábbi rendõrkapitány, hogy a fiú lépjen be a hunniai elhárítás kötelékébe. Talán szokatlan, hogy maga a belügyminiszter gyõzködjön valakit a szolgálathoz való csatlakozásra, de a kis létszámú végrehajtó apparátusban sok feladat szakadt egy-egy ember nyakába. Amellett Morczos szerette is a kezében tartani a szálakat.
- Továbbra is fenntartásaim vannak a feladattal járó bizonyos tevékenységek miatt - szólt Molnár. - A besúgás ronda dolog, már az iskolában is a vamzereket utálja mindenki a legjobban.
Morczos a fejét csóválta.
- Másképpen néz ki mindez a tanár szempontjából. Mondjuk valamelyik gyerek tudja, hogy néhányan tüzet akarnak gyújtani az udvaron, az avarban. Felelõtlen, ostoba kölkök. Ha szól róla a tanárnak, az árulkodás. De anyagi értékeket, sõt, talán emberéletet lehet vele menteni. Jogos, ha a tanár arra ösztönzi a gyereket, hogy beárulja a társait?
- Ez szélsõséges eset. Többnyire az árulkodás visszataszító.
- Amit mi kérünk, az nem árulkodás. Nekünk kell felelnünk Hunnia biztonságáért, fennmaradásáért. Ha valaki szólt volna magának, hogy Lillát el akarják rabolni, megvetette volna ezt az informátort? Nem örülne annak, ha volnának informátorok, akik az ilyen dolgokról tudomást szereznek? Itt nem az a cél, hogy mások elárulásával elõrébb jussunk. Különben is, kár ezt az egész kérdést az árulásra kihegyezni. Én nem besúgókat toborzok, hanem nemzetbiztonsági alkalmazottakat. Akik élik a civil életüket, de közben figyelnek. Segítenek nekünk, s ha szükséges, akár feladatokat is kaphatnak.
- Nem az a cél, hogy a környezetemben lévõkrõl adatokat gyûjtsek?
- A fenét! Mi nem fogjuk a polgárainkat feleslegesen zaklatni. De tudnunk kell róla, ha valami készül ellenünk. Én értem, miért ódzkodik: mert látta, mit mûvelt a szociálliberális kormány fennhatósága alatt az elmúlt idõszakban az ávó; tanulta az iskolában vagy hallotta a szüleitõl, milyen volt a kommunista besúgó-rendszer, hogyan tett tönkre életeket... De nem magával az elhárítással van a gond. A történelemben minden normálisan mûködõ országnak szüksége volt valamilyen nemzetbiztonsági szolgálatra. A baj az, ha - mint a bolsevikok - ezt a hatalom a saját céljaira használja fel, és nem a nemzet, az állam, a közösség érdekeit védi, hanem saját magát védi éppen a közösségtõl. Nálunk errõl szó sincs. Mi nem Hunnia polgárait akarjuk megfigyelni. Mi Hunniát akarjuk megvédeni az ellenségtõl. Mert õk nem tétlenkednek. Azonfelül - tette hozzá - van egy történelmi küldetésünk is. Mint már beszéltünk róla, jelenleg Magyarország és a magyar nemzet érdekeit sem védi semmiféle nemzetbiztonsági apparátus. Éppen azért, mert az államilag fizetett szerv a hatalmon lévõk és az õ külföldi megbízóik érdekeit szolgálja. Nekünk tehát Hunnia védelmén felül az egyetemes magyar nemzetbiztonság képviselete is a nyakunkba szakad. Nagy teher ez, de szép feladat.
- Ez így már jobban hangzik - bólogatott Molnár.
- A múltkor gondolkodási idõt kért. Eleget gondolkodott már?
Molnár elmosolyodott.
- Próbáljuk meg!
++++++++++++++++++++
Az APEH feljelentést tett közben Székely Levente ellen, mivel nem jelent meg a hónapokkal korábban ellene indított vagyonvizsgálaton. A hunniai kormányzó nyilatkozata szerint minden szükséges iratot letétbe helyezett még akkor, és egy független adószakértõnek hajlandó is átadni. A hatóságként eljáró, kormányzati utasításokat végrehajtó hivatallal azonban semmiképpen sem tárgyal, ráadásul mint egy másik ország polgára - amely mellesleg sem az EU-nak, sem az ENSZ-nek nem tagja - nem is tartozik az APEH joghatósága alá.
Természetesen gyanúsítgatások, vádaskodások sora kísérte Székely ?kibújását? az ellenõrzés alól. Ezek a hangok akkor is csak részben csitultak, amikor több különbözõ - közte tekintélyes nemzetközi - könyvvizsgáló cég is megállapította, hogy öt évre visszamenõleg mindent rendben találtak a kormányzónál.
(- Akkor meg minek szívózott? Biztos vaj van a fején - vélte az egyszeri magyar tévénézõ proletár. - Megvette ezt a sok vizsgálgató embert, futja neki, miután ellopták az egész Hun-szigetet. Holnap majd én találom ki, hogy a Ságvári utca az enyém...
- Sokra menne vele, Józsi bácsi - szólt nevetve a szomszédja. - Csináltathatná meg a csatornát, burkoltathatná az úttestet és oszthatná a segélyt meg a nyugdíjat. Nagy biznisz volna! Meg kicserélni az utcanév-táblákat...
- Azt meg minek?
- Mégse nevezhetnek el egy magántulajdonban lévõ utcát egy kommunista agitátorról...
- Oszt már mér? ne? Ötven éve így hívják, én nem is emlékszek más nevére.
- De ötven évig nem volt a magáé...
- Na, hát most se kéne! Úgyse mennék vele semmire.
- Na látja, Józsi bácsi, a Hun szigettel se menne semmire.
- Az más. Ott dõl a pénz.
- Ha magára bíznák, Józsi bácsi, ott se dõlne.
- Gondolod? - vigyorgott az öreg. - He! Akkor legalább kínálj meg abbú a múltkori pálinkábú, öcsém!)
Az APEH egyébként is sokat kellemetlenkedett; nem kevesen voltak olyanok, akik hun állampolgárként, ottani bejelentett lakhellyel Magyarországon dolgoztak. A két ország közötti keretszerzõdés erre módot adott; a fizetésükbõl ugyanúgy vonták a nyugdíj-, az egészségügyi- és egyéb járulékokat, a személyi jövedelemadó kérdése azonban nyitva maradt. A hun érvelés szerint azt a lakóhely alapján kell fizetni, s mivel Hunniában nem létezik ez az adófajta, ezért a hun illetõségû munkavállalótól nem is vonható. Azért a magyar kifizetõhelyek - az APEH-hel egyetértésben - levonták. "Majd igényeljék vissza!", szólt vigyorogva az APEH osztályvezetõje a tiltakozásokra.
A levont társadalombiztosítás alapján viszont Hunnia követelte, hogy az etelvári kórháznak folyósítsák az ellátás után járó összegeket, aminek jogosságát ugyan senki sem vitatta, de a pénzt egyelõre nem utalták.
- Egyéb források bevonásával segítjük a kórházat - nyugtatgatta a fõorvos-igazgatót Homoki Alíz, amikor ez a hiányzó pénz szóba került.
- De a kutyafáját! - mondta az igazgató, aki indulatos, tettrekész ember volt. - Ha beszedik a pénzt a polgárainktól, akkor állják is belõle a cechet, ha átküldjük nekik. Az nem úgy van, hogy beszedem valamire az adót, a tb-t, az ehót meg egyebeket, aztán beintek, ha valaki számon kéri, hová teszem.
- De, fõorvos úr, ez így van - mondta Homoki Alíz, az etelvári polgármester. - Magyarországon így van. Többek között ezért is váltunk le onnan.
- Na de ez akkor is disznóság! És ezt nem csak velünk csinálják meg, hanem minden járulékfizetõvel. Ez voltaképpen rablás!
- Az - bólogatott elgondolkodva Homoki. - Rablás. Sõt, ha a kórházaktól elvont pénz miatt bekövetkezõ egészségkárosodást, haláleseteket nézzük, akkor voltaképpen gyilkosság is. De ez a magyarországi populációt nem izgatja. Különleges élõlény a Homo Hungaricus.
+++++++++++++++ +++++
Szép napsütéses idõben, többezer fõs ünneplõ tömeg elõtt, Árpád-sávos és magyar zászlókat lengetõ meleg szélben tartották az etelvári Duna-híd névadó ünnepségét. A híd ezen a napon vette fel hivatalosan is a blokád idején légihidat építõ, mártírhalált halt Reinhardt Péter nevét. Az avatóra meghívták a bátor férfi özvegyét és testvérét is, akik könnyes szemmel leplezték le a hídfõnél felállított emlékmûvet: egy törött repülõgép-propellert emel a magasba két szárnyas angyal; mintha a Szent Korona két oldalán ábrázolt angyalok másai lennének.
A beszédet Székely Levente tartotta, kitérve Reinhardt életútjára; akit a kommunista diktatúra elûzött szülõföldjérõl, de Németországból is visszatért, amikor úgy érezte, segíteni tud. Nem azt kérdezte, ki fogja õt kárpótolni, ki kér tõle bocsánatot, azt kérdezte, mit tud õ segíteni. Nem is kérdezte; csak jött és segített. Gyáva pribékek idegen érdekeket szolgáló uraik parancsára lelõtték a gépét, de áldozata nem volt hiábavaló. A nemzetközi felháborodástól és önnön gazemberségétõl is megszeppent magyar kormányt könnyebben lehetett tárgyalóasztalhoz kényszeríteni. Hogy ma - ha csak egy csöppnyi szigeten is, de - ismét van szabad, független Magyarország (mert ne legyünk álszentek, barátaim: Hunnia ma ugyanaz, ami a török idõkben Erdély volt: a magyar államiság valódi örököse), abban nagy szerep jutott Reinhardtnak. Aki génjeiben sváb õseit vitte tovább, de lelkében mindig magyar volt, s meg is maradt annak a halálig, mégpedig a hõsi halálig.
- Ma Hunnia a túlélést jelenti - folytatta a kormányzó az iménti gondolatot. - A magyar túlélést, minden szempontból. Genetikailag, biológiailag; ez talán a legfontosabb. Mert, ahogy a költõ írja: "Lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?" A lengyelek elveszítették az országukat. De a lengyel anyák szültek, megtanították gyermekeiket lengyelül, õrizték a hitet, az erõt, a bizakodást, és ebben a számunkra oly tragikus huszadik században õk fõnixként támadtak fel. Az albánok élni akarásukkal egyszerûen kiszaporodták a szerbeket Koszovóból, és sajnos ugyanezt tették velünk a románok Erdélyben. Ezért számunkra nem véletlenül a legfontosabb a családok sorsa, a gyermekek megszületésének elõsegítése, támogatása. Ráadásul a gyerek nem pusztán statisztikai adat, nem kromoszóma-halom és biológiai fegyver. A gyermek öröm, életünk kiteljesedése. Gyermeket a világra hozni, felnevelni, értelme fejlõdését figyelni, kibontakozásában segíteni a legszebb és legnemesebb önmegvalósítás, amire ember képes lehet.
A hallgatóság soraiban sokan álltak babakocsikkal; apukák nyakában, a fûben botladozva kicsik százait hozták el a helyiek.
- De a mi felelõsségünk az is - folytatta a szónok -, hogy a magyar kultúrát õrizzük és ápoljuk, mert az erre hivatottak ezt ma mintha elhanyagolnák a Duna két partján. Mára ott tartunk, hogy a valós történelmünket, a nemzeti eszmét, õsi szimbólumainkat elhallgatják fiataljaink elõl, sõt hazudnak nekik reggel, délben, este és minden hullámhosszon.
Újabb taps szakította félbe a kormányzót.
- Mi emlékezünk és emlékezni fogunk. Ezért is áll itt ez a szobor és ezért áll itt ez a tábla Reinhardt Péter nevével.
Az ünnepség végén elénekelték a magyar és a székely himnuszt, valamint a Boldogasszony anyánkat, aztán a meghívottak átsétáltak a Szent László templomba, a hálaadó misére. Az emberek lelkesen integettek, aki tehette, kezet rázott a kormányzóval, vagy megveregette a vállát. Testõröknek híre-hamva sem volt. Székely Leventének nem volt oka félni a népétõl.
+++++++++++++ +++
Látszólag egy véletlen ellenõrzésen bukott le az a magyar állampolgárságú férfi, aki válltáskájában füves cigarettákat, extasy tablettákat, és körülbelül fél kilónyi heroint hozott be a szigetre. A hun hatóságok bizonyára fülest kaphattak, hiszen a menetrendszerinti buszjáraton érkezõ drogfutárt célzottan, gyors szakszerûséggel kapcsolták le, amikor leszállt az etelvári Attila téren. Azzal védekezett, hogy kizárólag saját használatra van nála az anyag, ám ez a kihallgató tisztet nem hatotta meg.
- Hunniában sem birtokolni, sem fogyasztani és értelemszerûen terjeszteni sem lehet a kábítószert.
- Van errõl törvény? - akadékoskodott az õrizetes. - Úgy tudom, nem fogadták még el a büntetõ törvénykönyvet, tehát ex lex állapot van...
- Hiába játssza nekem itt a jogászt. A kábítószer-kereskedelmet még a liberális magyar btk is bünteti.
- És itt a magyar btk van érvényben?
- Nem. Itt Hunnia alkotmánya van érvényben, amely kiemelten rendelkezik az élet védelmérõl. Ez értelemszerûen jelenti, hogy a legsúlyosabb ítélettel sújt mindenkit, aki ez ellen vét.
- És mi itt a legsúlyosabb ítélet? - dõlt hátra flegmán, keresztbe tett lábbal a férfi, aki nem titkolta enyhe lenézését az aprócska ország rendfenntartóival szemben.
- A halálbüntetés - szólt egyszerûen a rendõr. A fogoly elõrezöttyent a székkel, szeme kerekre nyílt, enyhe szájremegéssel kérdezett vissza.
- Halálbüntetés?
A rendõr bólintott.
- De hiszen Európában... Európában sehol sincs halálbüntetés...
- Európában nagyon sok minden nincs és nagyon sok minden van másképpen, mint nálunk. Európában engedélyezik ártatlanok meggyilkolását abortusszal, kábítószerrel, euthanáziával. És nem engedik bûnösök, társadalmilag kártékony gazemberek megbüntetését jogi úton. Hát mi ezt fordítva csináljuk. Mi védjük az ártatlant, és büntetjük a bûnöst.
A drogfutár megrázta a fejét.
- Az nem lehet, hogy engem kivégezzenek.
- Majd meglátjuk - szólt lakonikusan a rendõr, mint aki maga is kíváncsi a végkimenetelre. - Ez a bíróság dolga. Nálunk egyértelmûen szétválnak a hatalmi ágak és a jogkörök. Nálunk a rendõr nyomoz, a bíróság ítél.
- Abból... Abból nemzetközi felhördülés lesz, ha itt valakit halálra ítélnek...
- Jellemzõ, hogy abból sosincs nemzetközi felhördülés, ha tüntetõk szemét lövik ki vagy százmilliárdokat lopnak el például metróépítés címén. De ha egy ilyen kis mocskos kábítószercsempészt fenékbe rúgnak, abból hörgés van. - A rendõr legyintett. - Én nem vagyok politikus. Ha hörgés lesz, majd a politikusok lerendezik. Én csak a kötelességemet teljesítem. S mivel nekem is van két iskolás korú srácom, hát nagy örömmel csípem nyakon az ilyen szarházi drogdílereket, mint te. Szívesebben, mint hogy magyar zászlókat tapossak, vagy békés hazafiakat verjek gumibottal.
++++++++++++++++++++
Va sárnap délelõttönként, a kilences és a tízes mise után a Szent László templomból kijövõ emberek megálltak az Attila tér árnyas fái, a nagy hun király szobra alatt, és beszélgettek. A családról, az ebédrõl - aranyszínû húslevesekrõl, fûszerekrõl, rántott szeletekrõl, sült krumpliról, salátákról -, az idõjárásról, a termésrõl. A kormányzó családjáról, cseperedõ gyerekeirõl; a híd névadó ünnepségérõl, a gimnáziumról, a Duna vízállásáról, horgászversenyekrõl, a Hun Harmat nevû ásványvízrõl, a fatüzelés és a napenergia összehasonlításáról. Utána kisétáltak a folyópartra, az idõsebbek leültek a padokra és nézték a gyerekeket, akik futkároztak vagy labdáztak; a kislányok játék-babakocsikban tologatták szépen felöltöztetett játékbabáikat, míg mögöttük szüleik egymást átkarolva mentek, és mosolyogva figyelték õket. Esetleg a nagyobb lurkók nyomában haladva tolták az igazi babakocsit, benne az igazi babával.
Dél körül kiürült a Duna-part, mindenki hazament ebédelni, vagy beültek valamelyik vendéglõbe, ahol fehér abroszok, szolgálatkész pincérek várták õket. A Szindbád tulajdonosa, Szathmári Feri bácsi például személyesen, az ajtóban állva fogadta vendégeit; mindenkihez volt néhány közvetlen szava, és rejtély, honnan, de szinte mindenkirõl - nem csak a törzsvendégekrõl, hanem az alkalmiakról is - tudta, hol lakik, mit dolgozik, hány gyereke van és mi a hobbija.
Kora délután aztán újra megélénkültek az utcák, s a családok beültek egy krémesre, egy kávéra, gesztenyepürére vagy dobostortára a Palkó cukrászdába.
- Továbbra is fenntartásaim vannak a feladattal járó bizonyos tevékenységek miatt - szólt Molnár. - A besúgás ronda dolog, már az iskolában is a vamzereket utálja mindenki a legjobban.
Morczos a fejét csóválta.
- Másképpen néz ki mindez a tanár szempontjából. Mondjuk valamelyik gyerek tudja, hogy néhányan tüzet akarnak gyújtani az udvaron, az avarban. Felelõtlen, ostoba kölkök. Ha szól róla a tanárnak, az árulkodás. De anyagi értékeket, sõt, talán emberéletet lehet vele menteni. Jogos, ha a tanár arra ösztönzi a gyereket, hogy beárulja a társait?
- Ez szélsõséges eset. Többnyire az árulkodás visszataszító.
- Amit mi kérünk, az nem árulkodás. Nekünk kell felelnünk Hunnia biztonságáért, fennmaradásáért. Ha valaki szólt volna magának, hogy Lillát el akarják rabolni, megvetette volna ezt az informátort? Nem örülne annak, ha volnának informátorok, akik az ilyen dolgokról tudomást szereznek? Itt nem az a cél, hogy mások elárulásával elõrébb jussunk. Különben is, kár ezt az egész kérdést az árulásra kihegyezni. Én nem besúgókat toborzok, hanem nemzetbiztonsági alkalmazottakat. Akik élik a civil életüket, de közben figyelnek. Segítenek nekünk, s ha szükséges, akár feladatokat is kaphatnak.
- Nem az a cél, hogy a környezetemben lévõkrõl adatokat gyûjtsek?
- A fenét! Mi nem fogjuk a polgárainkat feleslegesen zaklatni. De tudnunk kell róla, ha valami készül ellenünk. Én értem, miért ódzkodik: mert látta, mit mûvelt a szociálliberális kormány fennhatósága alatt az elmúlt idõszakban az ávó; tanulta az iskolában vagy hallotta a szüleitõl, milyen volt a kommunista besúgó-rendszer, hogyan tett tönkre életeket... De nem magával az elhárítással van a gond. A történelemben minden normálisan mûködõ országnak szüksége volt valamilyen nemzetbiztonsági szolgálatra. A baj az, ha - mint a bolsevikok - ezt a hatalom a saját céljaira használja fel, és nem a nemzet, az állam, a közösség érdekeit védi, hanem saját magát védi éppen a közösségtõl. Nálunk errõl szó sincs. Mi nem Hunnia polgárait akarjuk megfigyelni. Mi Hunniát akarjuk megvédeni az ellenségtõl. Mert õk nem tétlenkednek. Azonfelül - tette hozzá - van egy történelmi küldetésünk is. Mint már beszéltünk róla, jelenleg Magyarország és a magyar nemzet érdekeit sem védi semmiféle nemzetbiztonsági apparátus. Éppen azért, mert az államilag fizetett szerv a hatalmon lévõk és az õ külföldi megbízóik érdekeit szolgálja. Nekünk tehát Hunnia védelmén felül az egyetemes magyar nemzetbiztonság képviselete is a nyakunkba szakad. Nagy teher ez, de szép feladat.
- Ez így már jobban hangzik - bólogatott Molnár.
- A múltkor gondolkodási idõt kért. Eleget gondolkodott már?
Molnár elmosolyodott.
- Próbáljuk meg!
++++++++++++++++++++
Az APEH feljelentést tett közben Székely Levente ellen, mivel nem jelent meg a hónapokkal korábban ellene indított vagyonvizsgálaton. A hunniai kormányzó nyilatkozata szerint minden szükséges iratot letétbe helyezett még akkor, és egy független adószakértõnek hajlandó is átadni. A hatóságként eljáró, kormányzati utasításokat végrehajtó hivatallal azonban semmiképpen sem tárgyal, ráadásul mint egy másik ország polgára - amely mellesleg sem az EU-nak, sem az ENSZ-nek nem tagja - nem is tartozik az APEH joghatósága alá.
Természetesen gyanúsítgatások, vádaskodások sora kísérte Székely ?kibújását? az ellenõrzés alól. Ezek a hangok akkor is csak részben csitultak, amikor több különbözõ - közte tekintélyes nemzetközi - könyvvizsgáló cég is megállapította, hogy öt évre visszamenõleg mindent rendben találtak a kormányzónál.
(- Akkor meg minek szívózott? Biztos vaj van a fején - vélte az egyszeri magyar tévénézõ proletár. - Megvette ezt a sok vizsgálgató embert, futja neki, miután ellopták az egész Hun-szigetet. Holnap majd én találom ki, hogy a Ságvári utca az enyém...
- Sokra menne vele, Józsi bácsi - szólt nevetve a szomszédja. - Csináltathatná meg a csatornát, burkoltathatná az úttestet és oszthatná a segélyt meg a nyugdíjat. Nagy biznisz volna! Meg kicserélni az utcanév-táblákat...
- Azt meg minek?
- Mégse nevezhetnek el egy magántulajdonban lévõ utcát egy kommunista agitátorról...
- Oszt már mér? ne? Ötven éve így hívják, én nem is emlékszek más nevére.
- De ötven évig nem volt a magáé...
- Na, hát most se kéne! Úgyse mennék vele semmire.
- Na látja, Józsi bácsi, a Hun szigettel se menne semmire.
- Az más. Ott dõl a pénz.
- Ha magára bíznák, Józsi bácsi, ott se dõlne.
- Gondolod? - vigyorgott az öreg. - He! Akkor legalább kínálj meg abbú a múltkori pálinkábú, öcsém!)
Az APEH egyébként is sokat kellemetlenkedett; nem kevesen voltak olyanok, akik hun állampolgárként, ottani bejelentett lakhellyel Magyarországon dolgoztak. A két ország közötti keretszerzõdés erre módot adott; a fizetésükbõl ugyanúgy vonták a nyugdíj-, az egészségügyi- és egyéb járulékokat, a személyi jövedelemadó kérdése azonban nyitva maradt. A hun érvelés szerint azt a lakóhely alapján kell fizetni, s mivel Hunniában nem létezik ez az adófajta, ezért a hun illetõségû munkavállalótól nem is vonható. Azért a magyar kifizetõhelyek - az APEH-hel egyetértésben - levonták. "Majd igényeljék vissza!", szólt vigyorogva az APEH osztályvezetõje a tiltakozásokra.
A levont társadalombiztosítás alapján viszont Hunnia követelte, hogy az etelvári kórháznak folyósítsák az ellátás után járó összegeket, aminek jogosságát ugyan senki sem vitatta, de a pénzt egyelõre nem utalták.
- Egyéb források bevonásával segítjük a kórházat - nyugtatgatta a fõorvos-igazgatót Homoki Alíz, amikor ez a hiányzó pénz szóba került.
- De a kutyafáját! - mondta az igazgató, aki indulatos, tettrekész ember volt. - Ha beszedik a pénzt a polgárainktól, akkor állják is belõle a cechet, ha átküldjük nekik. Az nem úgy van, hogy beszedem valamire az adót, a tb-t, az ehót meg egyebeket, aztán beintek, ha valaki számon kéri, hová teszem.
- De, fõorvos úr, ez így van - mondta Homoki Alíz, az etelvári polgármester. - Magyarországon így van. Többek között ezért is váltunk le onnan.
- Na de ez akkor is disznóság! És ezt nem csak velünk csinálják meg, hanem minden járulékfizetõvel. Ez voltaképpen rablás!
- Az - bólogatott elgondolkodva Homoki. - Rablás. Sõt, ha a kórházaktól elvont pénz miatt bekövetkezõ egészségkárosodást, haláleseteket nézzük, akkor voltaképpen gyilkosság is. De ez a magyarországi populációt nem izgatja. Különleges élõlény a Homo Hungaricus.
+++++++++++++++ +++++
Szép napsütéses idõben, többezer fõs ünneplõ tömeg elõtt, Árpád-sávos és magyar zászlókat lengetõ meleg szélben tartották az etelvári Duna-híd névadó ünnepségét. A híd ezen a napon vette fel hivatalosan is a blokád idején légihidat építõ, mártírhalált halt Reinhardt Péter nevét. Az avatóra meghívták a bátor férfi özvegyét és testvérét is, akik könnyes szemmel leplezték le a hídfõnél felállított emlékmûvet: egy törött repülõgép-propellert emel a magasba két szárnyas angyal; mintha a Szent Korona két oldalán ábrázolt angyalok másai lennének.
A beszédet Székely Levente tartotta, kitérve Reinhardt életútjára; akit a kommunista diktatúra elûzött szülõföldjérõl, de Németországból is visszatért, amikor úgy érezte, segíteni tud. Nem azt kérdezte, ki fogja õt kárpótolni, ki kér tõle bocsánatot, azt kérdezte, mit tud õ segíteni. Nem is kérdezte; csak jött és segített. Gyáva pribékek idegen érdekeket szolgáló uraik parancsára lelõtték a gépét, de áldozata nem volt hiábavaló. A nemzetközi felháborodástól és önnön gazemberségétõl is megszeppent magyar kormányt könnyebben lehetett tárgyalóasztalhoz kényszeríteni. Hogy ma - ha csak egy csöppnyi szigeten is, de - ismét van szabad, független Magyarország (mert ne legyünk álszentek, barátaim: Hunnia ma ugyanaz, ami a török idõkben Erdély volt: a magyar államiság valódi örököse), abban nagy szerep jutott Reinhardtnak. Aki génjeiben sváb õseit vitte tovább, de lelkében mindig magyar volt, s meg is maradt annak a halálig, mégpedig a hõsi halálig.
- Ma Hunnia a túlélést jelenti - folytatta a kormányzó az iménti gondolatot. - A magyar túlélést, minden szempontból. Genetikailag, biológiailag; ez talán a legfontosabb. Mert, ahogy a költõ írja: "Lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?" A lengyelek elveszítették az országukat. De a lengyel anyák szültek, megtanították gyermekeiket lengyelül, õrizték a hitet, az erõt, a bizakodást, és ebben a számunkra oly tragikus huszadik században õk fõnixként támadtak fel. Az albánok élni akarásukkal egyszerûen kiszaporodták a szerbeket Koszovóból, és sajnos ugyanezt tették velünk a románok Erdélyben. Ezért számunkra nem véletlenül a legfontosabb a családok sorsa, a gyermekek megszületésének elõsegítése, támogatása. Ráadásul a gyerek nem pusztán statisztikai adat, nem kromoszóma-halom és biológiai fegyver. A gyermek öröm, életünk kiteljesedése. Gyermeket a világra hozni, felnevelni, értelme fejlõdését figyelni, kibontakozásában segíteni a legszebb és legnemesebb önmegvalósítás, amire ember képes lehet.
A hallgatóság soraiban sokan álltak babakocsikkal; apukák nyakában, a fûben botladozva kicsik százait hozták el a helyiek.
- De a mi felelõsségünk az is - folytatta a szónok -, hogy a magyar kultúrát õrizzük és ápoljuk, mert az erre hivatottak ezt ma mintha elhanyagolnák a Duna két partján. Mára ott tartunk, hogy a valós történelmünket, a nemzeti eszmét, õsi szimbólumainkat elhallgatják fiataljaink elõl, sõt hazudnak nekik reggel, délben, este és minden hullámhosszon.
Újabb taps szakította félbe a kormányzót.
- Mi emlékezünk és emlékezni fogunk. Ezért is áll itt ez a szobor és ezért áll itt ez a tábla Reinhardt Péter nevével.
Az ünnepség végén elénekelték a magyar és a székely himnuszt, valamint a Boldogasszony anyánkat, aztán a meghívottak átsétáltak a Szent László templomba, a hálaadó misére. Az emberek lelkesen integettek, aki tehette, kezet rázott a kormányzóval, vagy megveregette a vállát. Testõröknek híre-hamva sem volt. Székely Leventének nem volt oka félni a népétõl.
+++++++++++++ +++
Látszólag egy véletlen ellenõrzésen bukott le az a magyar állampolgárságú férfi, aki válltáskájában füves cigarettákat, extasy tablettákat, és körülbelül fél kilónyi heroint hozott be a szigetre. A hun hatóságok bizonyára fülest kaphattak, hiszen a menetrendszerinti buszjáraton érkezõ drogfutárt célzottan, gyors szakszerûséggel kapcsolták le, amikor leszállt az etelvári Attila téren. Azzal védekezett, hogy kizárólag saját használatra van nála az anyag, ám ez a kihallgató tisztet nem hatotta meg.
- Hunniában sem birtokolni, sem fogyasztani és értelemszerûen terjeszteni sem lehet a kábítószert.
- Van errõl törvény? - akadékoskodott az õrizetes. - Úgy tudom, nem fogadták még el a büntetõ törvénykönyvet, tehát ex lex állapot van...
- Hiába játssza nekem itt a jogászt. A kábítószer-kereskedelmet még a liberális magyar btk is bünteti.
- És itt a magyar btk van érvényben?
- Nem. Itt Hunnia alkotmánya van érvényben, amely kiemelten rendelkezik az élet védelmérõl. Ez értelemszerûen jelenti, hogy a legsúlyosabb ítélettel sújt mindenkit, aki ez ellen vét.
- És mi itt a legsúlyosabb ítélet? - dõlt hátra flegmán, keresztbe tett lábbal a férfi, aki nem titkolta enyhe lenézését az aprócska ország rendfenntartóival szemben.
- A halálbüntetés - szólt egyszerûen a rendõr. A fogoly elõrezöttyent a székkel, szeme kerekre nyílt, enyhe szájremegéssel kérdezett vissza.
- Halálbüntetés?
A rendõr bólintott.
- De hiszen Európában... Európában sehol sincs halálbüntetés...
- Európában nagyon sok minden nincs és nagyon sok minden van másképpen, mint nálunk. Európában engedélyezik ártatlanok meggyilkolását abortusszal, kábítószerrel, euthanáziával. És nem engedik bûnösök, társadalmilag kártékony gazemberek megbüntetését jogi úton. Hát mi ezt fordítva csináljuk. Mi védjük az ártatlant, és büntetjük a bûnöst.
A drogfutár megrázta a fejét.
- Az nem lehet, hogy engem kivégezzenek.
- Majd meglátjuk - szólt lakonikusan a rendõr, mint aki maga is kíváncsi a végkimenetelre. - Ez a bíróság dolga. Nálunk egyértelmûen szétválnak a hatalmi ágak és a jogkörök. Nálunk a rendõr nyomoz, a bíróság ítél.
- Abból... Abból nemzetközi felhördülés lesz, ha itt valakit halálra ítélnek...
- Jellemzõ, hogy abból sosincs nemzetközi felhördülés, ha tüntetõk szemét lövik ki vagy százmilliárdokat lopnak el például metróépítés címén. De ha egy ilyen kis mocskos kábítószercsempészt fenékbe rúgnak, abból hörgés van. - A rendõr legyintett. - Én nem vagyok politikus. Ha hörgés lesz, majd a politikusok lerendezik. Én csak a kötelességemet teljesítem. S mivel nekem is van két iskolás korú srácom, hát nagy örömmel csípem nyakon az ilyen szarházi drogdílereket, mint te. Szívesebben, mint hogy magyar zászlókat tapossak, vagy békés hazafiakat verjek gumibottal.
++++++++++++++++++++
Va sárnap délelõttönként, a kilences és a tízes mise után a Szent László templomból kijövõ emberek megálltak az Attila tér árnyas fái, a nagy hun király szobra alatt, és beszélgettek. A családról, az ebédrõl - aranyszínû húslevesekrõl, fûszerekrõl, rántott szeletekrõl, sült krumpliról, salátákról -, az idõjárásról, a termésrõl. A kormányzó családjáról, cseperedõ gyerekeirõl; a híd névadó ünnepségérõl, a gimnáziumról, a Duna vízállásáról, horgászversenyekrõl, a Hun Harmat nevû ásványvízrõl, a fatüzelés és a napenergia összehasonlításáról. Utána kisétáltak a folyópartra, az idõsebbek leültek a padokra és nézték a gyerekeket, akik futkároztak vagy labdáztak; a kislányok játék-babakocsikban tologatták szépen felöltöztetett játékbabáikat, míg mögöttük szüleik egymást átkarolva mentek, és mosolyogva figyelték õket. Esetleg a nagyobb lurkók nyomában haladva tolták az igazi babakocsit, benne az igazi babával.
Dél körül kiürült a Duna-part, mindenki hazament ebédelni, vagy beültek valamelyik vendéglõbe, ahol fehér abroszok, szolgálatkész pincérek várták õket. A Szindbád tulajdonosa, Szathmári Feri bácsi például személyesen, az ajtóban állva fogadta vendégeit; mindenkihez volt néhány közvetlen szava, és rejtély, honnan, de szinte mindenkirõl - nem csak a törzsvendégekrõl, hanem az alkalmiakról is - tudta, hol lakik, mit dolgozik, hány gyereke van és mi a hobbija.
Kora délután aztán újra megélénkültek az utcák, s a családok beültek egy krémesre, egy kávéra, gesztenyepürére vagy dobostortára a Palkó cukrászdába.