2008. nov.
28.
28.
Hunnia - 19. rész
Írta: ungvaryzsolt.hu 
VISSZAVÁGÁS
Az elõzõ rész tartalmából: Homoki Alíz lányát, Lillát, elrabolják a magyar titkosszolgálatok, hogy rajta keresztül zsarolják Hunnia befolyásos politikusát. Az asszony hajlana akár a lemondásra is, de Székely lebeszéli: nem lehet megfutamodni, mert akkor vérszemet kap az ellenfél.
Erõt kell mutatni, visszavágni, mert a bolsevikok csak ebbõl értenek. Molnár Zoltán, Lilla barátja, akár szabadcsapatot is szervezne a lány kiszabadítására. Forrai, a színész azonban közbelép. Bemutatja õt Anitának, aki eredetileg a nemzetbiztonsági hivatal ügynökeként bukkant fel a szigeten. Anita, úgy tûnik, hajlandó segíteni?
A tiszt teát rendelt magának és Anitának is, aztán várakozóan pillantott a nõre. Anita hosszú ideje nem tett jelentést, ezért különleges izgalmat keltett, amikor végre jelentkezett. Sikerült nagyon ügyesen beférkõznie a hunniai legfelsõ vezetés környezetébe, de értékelhetõ adatot ennek ellenére mostanáig semmit sem közölt.
- Milyen a hangulat? - kérdezte a tiszt. Elsõsorban ez érdekelte a feletteseit. Összeomlott-e már lelkileg a kis közösség, belátták-e, hogy képtelenek kormányozni magukat, felütötte-e a fejét a torzsalkodás, a megosztottság, a beépített emberek teszik-e a dolgukat. Bár Asztalossal, aki annak idején még a fõkapitány helyettese is volt, befürödtek, mert leleplezõdött, és kénytelen volt szökni.
- A hangulat remek. Már úgy értem, az õ szempontjukból - mondta Anita.
- De már csak kezdenek elõkerülni a problémák... Féltékenység a vezetésen belül... Visszaesés az életszínvonalban...
- Speciel ilyesmirõl nem tudok beszámolni.
- De csak szidják a vezetõiket? A magyar ember általában rühelli a fõnököt.
- A rossz fõnököt mindenki rühelli.
- A fõnök szükségképpen rossz, mert követel, ellenõriz. A magyar ember pedig alapvetõen lusta és rebellis szemléletû.
- Hát ha ilyen a fõnöke, akkor lehet, hogy azzá lesz. Ezt én nem tapasztaltam.
- És a polgármesternõ lánya ügyében? Mit gondolnak? Kinek hisznek?
- Ezzel kapcsolatban szeretnék mutatni valamit... - szólt sejtelmesen a nõ.
- Mutasson!
- Itt nem lehet.
- Itt? - nézett körül a tiszt. - Hát akkor menjünk.
Kifizette a teákat, felállt, és Anita nyomában kiment a presszóból. A Váci utcán sokan jártak, a nõ megtorpant, tekintetét gyorsan körbejártatta. Aztán határozott léptekkel megindult a Vörösmarty tér felé. A férfi alig gyõzött vele lépést tartani.
- Messzire megyünk?
- Mindjárt...
Kiértek a sétáló utcáról, jobbról gépkocsik jöttek, meg kellett állniuk. Egyszer csak fékezett mellettük egy szürke autó, Anita izgatottan meglökte a tisztet.
- Ez az.
A férfi már tudta, hogy baj van. Mégis, annyira gyorsan történt minden; kinyílt a kocsi hátsó ajtaja, Anita erõteljesen taszított egyet rajta, belülrõl egy kinyúló kéz megragadta és berántotta az ülésre. Nem tartott öt másodpercig az egész, a járókelõk észre sem vették, vagy ha igen, nem törõdtek vele. A pesti embernek manapság akkor se rebben a szeme sem, ha mellette ordítoznak, verekszenek vagy gyilkolnak. Legfeljebb átmegy a túloldalra.
A nemzetbiztonsági hivatal munkatársa most ott szorongott két fiatalember között, akik pillanatok alatt megmotozták, és elvették tõle a mobiltelefonját.
- Nézd, még fegyvere is van!
- Azzal ne játsszon, öregem, meg van töltve.
- Reméltem is...
- Nagyon nagy hibát követnek el. Ez emberrablás. Én nemzetbiztonsági tiszt vagyok. Ügynök. Olyan, mintha rendõr lennék. Még olyanabb. Ezért sok-sok évig fognak börtönben ülni.
- Egyszeriben milyen kényesek lettek emberrablás ügyben... Ne próbálkozzon, az ajtó zárva van. Továbbá, amint említette, a fegyver is töltve. És most nálam van...
- Kik maguk?
Csak pár pillanatig töprengett, a kép gyorsan összeállt. Hiszen Anita hozta ebbe a helyzetbe, vagyis a Hun-szigetet kell keresni a dolog mögött. Emberrablás... Homoki Alíz lányára, Lillára utaltak az elõbb. A tiszt ismerte az ügyet, sõt egyik támadóját is felismerte a fényképek alapján.
- Maga Molnár Zoltán, akit Somogyi Lilla elrablásával gyanúsítanak.
Váratlan bejelentése az ellenkezõ hatást érte el. Azt hitte, megijednek a tájékozottságától, megszeppennek, és õ támadásba mehet át. Ehelyett a fiatalember arcán elégedett mosoly jelent meg.
- Tehát maguk voltak. Ez nagyban megkönnyíti a dolgunkat.
Az autó csikorgó kerekekkel fordult rá a Soroksári útra, és a kora délutáni forgalomban viszonylag tempósan haladt dél felé.
- A szigetre visznek? - kérdezte a fogoly.
- Nem - rázta a fejét Molnár. - Nem egyszerûen a szigetre. Mi Hunniába visszük. Az ottani igazságszolgáltatás elõtt kell felelnie.
- Ez nevetséges.
- Én más szót használnék rá.
- Mindenesetre nem szeretnék a helyükben lenni. Óriási bajba keveredtek.
- Én úgy látom, inkább maga van pillanatnyilag bajban.
A tiszt próbált erõt mutatni, de kétségtelen, hogy lehetetlen helyzetbe keveredett. Nem volt kellõen elõvigyázatos, ki a fene hitte, hogy Hunniából képesek visszavágni. Molnár, mintha olvasna a gondolataiban, fecsegve folytatta:
- Azért, mert Magyarországon mindenki összecsinálja magát, ha a hatalom kettõt köhent, azért ne higgyék, hogy mindenkivel bármit megtehetnek. Aki erõt mutat, aki harcol, az elõbb ér el eredményt, mint aki örökösen meghúzza magát, és próbál jófiú lenni. Nekünk az albánok, a horvátok, az írek, a baszkok jelentik a példát, nem az a magyar politika, amelyik lenyeli, ha elterelik a határfolyót, tudomásul veszi, ha magyarokat vernek a soviniszták a Felvidéken vagy a Délvidéken. Azt hittétek - váltott tegezésre -, elraboljátok a polgármesterasszony lányát, erre mi mindjárt megadjuk magunkat? Hát új szabályokat kell tanulni.
Elérték a hidat, a kocsi átszáguldott rajta. Az etelvári rendõrkapitányságnál már tárt kapuk fogadták, s az autó behajtott az épület mélygarázsába. Az NBH-s tisztet két fegyveres, valamint Morczos Kálmán belügyminiszter fogadta.
++++++++++++++++++
Hunnia lakói - akárcsak más ország népei a XXI. században - elsõsorban a médiából tájékozódtak. Lelkiismeretesen megvették - vagy elõfizették - a Hunniai Értesítõt, nézték a helyi kábeltévét, de természetesen járattak pesti lapokat és figyelemmel kísérték a magyarországi televíziókat; a közszolgálati-, a hír- és a kereskedelmi csatornákat egyaránt. Mi tagadás, még a két földi sugárzású gagyiadóra is oda-odakapcsoltak, mivel filmeket a keresztény-nemzeti-konzervatív tévék nem nagyon adtak. (Ennek orvoslásán egy bizottság már dolgozott, és a tervek szerint a helyi kábeltévét két csatornára fogják bontani; egy "közszolgálatira" és egy bulvárosabb, szórakoztatóbb adóra.) Viszont a hunniaiak immunrendszere lényegesen fejlettebb volt kevésbé szerencsés kortársaikénál. Megnézték ugyan a film reklámidejébe beékelõdõ, ostoba híradókat, de egyetlen szavukat sem hitték el soha, mint ahogy nem is kell. Némi intelligenciával, normális értékítélettel, emberismerettel könnyedén kiszûrhetõ a félretájékoztatásból is az igazság, ami olykor nagyon egyszerû (éppen ellenkezõje annak, amit állítanak az ezért jól megfizetett bemondók és bemondónõk), néha kicsit bonyolultabb, amikor a hazugságok tömkelegében igazságmorzsákat is elszórnak, hogy még jobban megkavarják a nézõket. De kellõ odafigyeléssel ezen is át lehet látni.
Mostanában két fontos ügy kavarta fel a hun-szigetiek kedélyét. Az egyik Etelvár polgármestere, Homoki Alíz lányának elrablása; bár a magyarországi média mindenféle sületlenségek traktálásával próbálta azt a látszatot kelteni, hogy a bûncselekmény mögött szerelemféltés van, és ez kizárólag Hunnia belügye, azért Etelváron senkinek sem volt kétsége afelõl, hogy Lillát a magyar titkosszolgálatok rabolták el, hogy ezzel zsarolják a függetlenségét frissiben elnyert állam vezetõit. Néhányan már a hadüzenetet szorgalmazták a budapesti kormány címére, de õket a józanabbak lehûtötték: "Mégsem háborúzhat magyar a magyarral." "A magyarral nem is", replikáztak, "csak a Gyurcsánnyal." "Vagy ha már a magyarral kell háborúzni", tették hozzá a vérmesebbek, "akkor arra ott van a Magyar Bálint."
A másik ügy - amely a Palkó cukrászdában (vagyis a legautentikusabb helyen) összeverõdõ szakértõk egybehangzó véleménye szerint provokáció Hunnia lejáratására - Fleisch Péternek, a csekély számú hun-szigeti szabad demokraták egyikének állítólagos bántalmazása volt. Noha a budapesti liberális kolónia iszonyatos lármát csapott belõle (ahogyan szokta, s ahogyan például egyetlen zokszót sem ejtettek a magyarsága miatt megvert nyitrai Malina Hedvigért), s az intolerancia, a kirekesztés, a fasizmus és a garázdaság szigetének állította be Hunniát. Ebben a kérdésben is meglehetõsen egységesnek mutatkozott az etelvári közvélemény: színtiszta provokáció, kamu az egész. Fleischet oly mértékben megvetette mindenki a lakóhelyén, hogy még a verésre is méltatlannak tartották. Mindenesetre szórakoztató volt figyelni a liberális média és a pesti SZDSZ hörgését egy sötét utcában állítólagosan lezajlott affér miatt, aminek áldozata egy szabad demokrata volt, párhuzamba állítva azzal a közönnyel és gúnnyal, amely Révész Máriusznak, egy országgyûlési képviselõnek a nyílt utcán, egyenruhás rendõrök (!) általi bántalmazását kísérte.
Akadtak persze kevésbé teátrális és izgalmas ügyek is, például a gazdaságról szóló tudósítások. Ilyen volt az is, ami arról szólt, hogy a kuponokat mindinkább pénzként használják. Már esett róla szó, hogy a piacon a kereskedõk a hun állam által kibocsátott kupont kaptak, amit a vásárlónak a kifizetett összeggel megegyezõ értékben kellett odaadniuk. A hiányzó kupon alapján fizettek a nap végén áfát; a kuponokat pedig a lakosok beválthatták hun forintra, illetve bizonyos köztartozásokat, állami- vagy önkormányzati költségeket - iskoláztatás, energiaszolgáltatás, gyógyszer; sõt kulturális kiadások, mint pl. színházjegy, teniszpálya-bérlet stb. - is leróhattak vele. Így a kuponok iránt egyre nagyobb érdeklõdés mutatkozott, és sokszor a kereskedõk maguk is eltettek belõle. Ennek következtében ugyan több áfát fizettek - nyereség az államnak -, de kedvezményesen igénybe tudtak venni bizonyos helyi szolgáltatásokat. Emiatt néhányan a kupon-rendszer megszüntetését kívánták, ám a pénzügyekért felelõs miniszter éppen örvendetesnek tartotta a hunniai valuta megerõsödését, sõt nem zárta ki, hogy idõvel a mesterséges árfolyamon bevezetett hun forintot a kupon váltja fel mint törvényes fizetõ eszköz, és a piac alakítja ki a tényleges árfolyamokat. Éppen nem szûkíteni, hanem bõvíteni szükséges a kuponok elfogadásának körét.
++++++++++++++++++
A magyar miniszterelnök meglehetõsen zordul fogadta a titkosszolgálatokat felügyelõ miniszterét.
- Nesze neked harc!
- Miféle harc?
- Te örvendeztél, hogy leszámolunk a hunokkal, meg hasonlók. Ezek elrabolták Budapestrõl egy szigorúan fedett ügynökünket.
- Megette a fene az ilyen ügynököket.
- Szakasztott az én véleményem. Elég nagy marha az ilyen ügynök, akit néhány kölyök elrabol. Rám is így vigyáznak?
- Az más eset. Ezt kicsit elbaltáztuk. De te akartad túl elegánsan megoldani. Én mondtam, hogy tegyük el láb alól a csajt, akkor...
- Az marha jó lett volna. Akkor nem marad semmi a kezünkben, csak egy felbõszült ellenség...
- Nem felbõszült. Egy megroppantott ellenség...
- Akik menten összecsinálják magukat, mi?
- Így van. Kicsit szomorkodnak, kicsit lármáznak, de aztán megunják és behúzzák fülüket-farkukat és szépen hazamennek. Hiszen te megmondtad.
- Úgy nagy általánosságban igen. De nem mindenki olyan beszari gyáva alak, mint ahogyan én azt feltételeztem. Kicsit alábecsültük ezeket az önállósodó gyerekeket...
- Nem olyan rettentõ nagy kár azért a tisztért. Ha ilyen hülyén hagyta magát elrabolni, igazán nem nagy veszteség. Szerintem hagyjuk sorsára, esetleg varrjuk a nyakába az emberrablást, sõt mindjárt a gyilkosságot is...
- Túl sok krimit nézel mostanában. Mi nem a CIA vagyunk meg a KGB és a Moszad egyszerre. Mindenki akkora pályán ugrálhat, amekkorát kijelöltek neki. Képzeld el, micsoda blamázs lenne, ha híre futna, hogy ez a pár múltba révedõ hõzöngõ fogta magát és elrabolt egy NBH-s tisztet, miután mi elraboltattuk a... Hm... Érted te ennek a következményeit?
- Arról volt szó, hogy hetek alatt kicsináljuk ezt a hun-szigeti anakronizmust...
- Sok mindenrõl volt szó. Egyelõre ott tartunk, hogy túszcserét ajánlanak. Õk elengedik a te balfék tisztedet, cserébe mi elengedjük a lányt, kiadunk egy semmitmondó kommünikét, és mindenki marhára örül.
- Hát ez szép lenne. De ellenzem.
- Ellenzed?
- Presztízsveszteség.
- Ezen már túl vagyunk. Ezt csúnyán elkúrtuk.
- Szerintem vonuljunk be a Hun-szigetre...
-...és mészároljunk le mindenkit. Szép lenne. Nekem is tetszene. De erre most nem érett meg az idõ. Még nem. Bõven elég frontot nyitottunk az utóbbi idõben...
++++++++++++ ++++++++
A sajtóban csak egy rövid hír jelent meg arról, hogy az etelvári polgármester lányát elengedték az emberrablók. Az újságok azt sejttették, hogy a hunniai vezetõk valamiképpen megegyeztek velük. Többet a család kérésére nem kívántak nyilvánosságra hozni.
- A politika mocskos dolog - mondta Székely Levente, amikor a felszabadult anyával beszélt négyszemközt a túszcsere lebonyolítása után.
- Vannak, akik mocskot kevernek bele. Nem lenne szükségszerû, hogy az legyen.
- Ha nem volnának hataloméhes, hiú, korrupt, erkölcstelen gazemberek, hanem csupa grál-lovag vezetné a világot. Szép lenne. De elképzelhetetlen. Mindenesetre - tette hozzá a kormányzó eltöprengve -, azért küldtem üzenetet Gyurcsánynak a mi kis tisztünkkel.
- Azt gondoltam, a fickó elrablása önmagában is elég üzenet.
- Attól tartok, ezek csak a direkt szavakból értenek. Szóval, jeleztük, hogy ilyesmit többé ne tegyenek. Hunniát nem az általuk megismert birka-magyarok lakják. Ha minket bántanak, mi visszaütünk. Nekik is vannak gyerekeik. Még ennek a pojácának is van talán olyasmije, amit nem szívesen veszítene el...
- Gondolod, ez az üzenet elég lesz?
- Bízom benne. Én országot szeretnék vezetni, emberek sorsát segíteni, egy prosperáló szép világot felépíteni. Nem pedig bûnözõkkel hadakozni. Én nem ezt nevezem politikának...
++++++++++++ +++++
Azért konspiráció ide vagy oda, teljesen és sokáig nem lehetett mindent titokban tartani. Hunniában is mindenki beszélt az ügyrõl, Lillát, Molnár Zolit, Talabért - a helyi lap fõszerkesztõjét - is épp eleget faggatták ahhoz, hogy a ködösítés dacára összeálljon a kép.
A magyarországi sajtó persze a maga szemszögébõl tálalta az eseményeket. A Fleisch-ügyben már amúgy is csúcsra járatott agresszív, kirekesztõ hunniai huligánok képe mellé most feltálalták az önbíráskodó, nemzetbiztonsági tiszteket elrabló, primitív, barbár emberek képét.
"Ez nem Európa!", mennydörögte a Népszava, amelynek újságírói különösen avatottak voltak "európaiság" dolgában. "Ez nem civilizáció! Ez az õskor! Ez Ázsia. Ezek Attila barbárjai."
Ez már persze a magyarországi nemzeti tábornak is sok volt.
"Funar és Slota hangja süvölt a Népszava újságíróinak szájából. Eddig csak a románok küldtek minket vissza Ázsiába, most már a magyar baloldal is oda kívánja politikai ellenfeleit? Ismerjük ezt a stílust. Ez Horn Gyula és Medgyessy szelleme, akik nem vitték volna az EU-ba a jobboldalt. Hát talán jobb is lett volna. Ázsia? Hiszen Ázsia a kultúra bölcsõje. Ha a Népszava hangja az európai hang, akkor igen; gyerünk Ázsiába!"
A tiszt teát rendelt magának és Anitának is, aztán várakozóan pillantott a nõre. Anita hosszú ideje nem tett jelentést, ezért különleges izgalmat keltett, amikor végre jelentkezett. Sikerült nagyon ügyesen beférkõznie a hunniai legfelsõ vezetés környezetébe, de értékelhetõ adatot ennek ellenére mostanáig semmit sem közölt.
- Milyen a hangulat? - kérdezte a tiszt. Elsõsorban ez érdekelte a feletteseit. Összeomlott-e már lelkileg a kis közösség, belátták-e, hogy képtelenek kormányozni magukat, felütötte-e a fejét a torzsalkodás, a megosztottság, a beépített emberek teszik-e a dolgukat. Bár Asztalossal, aki annak idején még a fõkapitány helyettese is volt, befürödtek, mert leleplezõdött, és kénytelen volt szökni.
- A hangulat remek. Már úgy értem, az õ szempontjukból - mondta Anita.
- De már csak kezdenek elõkerülni a problémák... Féltékenység a vezetésen belül... Visszaesés az életszínvonalban...
- Speciel ilyesmirõl nem tudok beszámolni.
- De csak szidják a vezetõiket? A magyar ember általában rühelli a fõnököt.
- A rossz fõnököt mindenki rühelli.
- A fõnök szükségképpen rossz, mert követel, ellenõriz. A magyar ember pedig alapvetõen lusta és rebellis szemléletû.
- Hát ha ilyen a fõnöke, akkor lehet, hogy azzá lesz. Ezt én nem tapasztaltam.
- És a polgármesternõ lánya ügyében? Mit gondolnak? Kinek hisznek?
- Ezzel kapcsolatban szeretnék mutatni valamit... - szólt sejtelmesen a nõ.
- Mutasson!
- Itt nem lehet.
- Itt? - nézett körül a tiszt. - Hát akkor menjünk.
Kifizette a teákat, felállt, és Anita nyomában kiment a presszóból. A Váci utcán sokan jártak, a nõ megtorpant, tekintetét gyorsan körbejártatta. Aztán határozott léptekkel megindult a Vörösmarty tér felé. A férfi alig gyõzött vele lépést tartani.
- Messzire megyünk?
- Mindjárt...
Kiértek a sétáló utcáról, jobbról gépkocsik jöttek, meg kellett állniuk. Egyszer csak fékezett mellettük egy szürke autó, Anita izgatottan meglökte a tisztet.
- Ez az.
A férfi már tudta, hogy baj van. Mégis, annyira gyorsan történt minden; kinyílt a kocsi hátsó ajtaja, Anita erõteljesen taszított egyet rajta, belülrõl egy kinyúló kéz megragadta és berántotta az ülésre. Nem tartott öt másodpercig az egész, a járókelõk észre sem vették, vagy ha igen, nem törõdtek vele. A pesti embernek manapság akkor se rebben a szeme sem, ha mellette ordítoznak, verekszenek vagy gyilkolnak. Legfeljebb átmegy a túloldalra.
A nemzetbiztonsági hivatal munkatársa most ott szorongott két fiatalember között, akik pillanatok alatt megmotozták, és elvették tõle a mobiltelefonját.
- Nézd, még fegyvere is van!
- Azzal ne játsszon, öregem, meg van töltve.
- Reméltem is...
- Nagyon nagy hibát követnek el. Ez emberrablás. Én nemzetbiztonsági tiszt vagyok. Ügynök. Olyan, mintha rendõr lennék. Még olyanabb. Ezért sok-sok évig fognak börtönben ülni.
- Egyszeriben milyen kényesek lettek emberrablás ügyben... Ne próbálkozzon, az ajtó zárva van. Továbbá, amint említette, a fegyver is töltve. És most nálam van...
- Kik maguk?
Csak pár pillanatig töprengett, a kép gyorsan összeállt. Hiszen Anita hozta ebbe a helyzetbe, vagyis a Hun-szigetet kell keresni a dolog mögött. Emberrablás... Homoki Alíz lányára, Lillára utaltak az elõbb. A tiszt ismerte az ügyet, sõt egyik támadóját is felismerte a fényképek alapján.
- Maga Molnár Zoltán, akit Somogyi Lilla elrablásával gyanúsítanak.
Váratlan bejelentése az ellenkezõ hatást érte el. Azt hitte, megijednek a tájékozottságától, megszeppennek, és õ támadásba mehet át. Ehelyett a fiatalember arcán elégedett mosoly jelent meg.
- Tehát maguk voltak. Ez nagyban megkönnyíti a dolgunkat.
Az autó csikorgó kerekekkel fordult rá a Soroksári útra, és a kora délutáni forgalomban viszonylag tempósan haladt dél felé.
- A szigetre visznek? - kérdezte a fogoly.
- Nem - rázta a fejét Molnár. - Nem egyszerûen a szigetre. Mi Hunniába visszük. Az ottani igazságszolgáltatás elõtt kell felelnie.
- Ez nevetséges.
- Én más szót használnék rá.
- Mindenesetre nem szeretnék a helyükben lenni. Óriási bajba keveredtek.
- Én úgy látom, inkább maga van pillanatnyilag bajban.
A tiszt próbált erõt mutatni, de kétségtelen, hogy lehetetlen helyzetbe keveredett. Nem volt kellõen elõvigyázatos, ki a fene hitte, hogy Hunniából képesek visszavágni. Molnár, mintha olvasna a gondolataiban, fecsegve folytatta:
- Azért, mert Magyarországon mindenki összecsinálja magát, ha a hatalom kettõt köhent, azért ne higgyék, hogy mindenkivel bármit megtehetnek. Aki erõt mutat, aki harcol, az elõbb ér el eredményt, mint aki örökösen meghúzza magát, és próbál jófiú lenni. Nekünk az albánok, a horvátok, az írek, a baszkok jelentik a példát, nem az a magyar politika, amelyik lenyeli, ha elterelik a határfolyót, tudomásul veszi, ha magyarokat vernek a soviniszták a Felvidéken vagy a Délvidéken. Azt hittétek - váltott tegezésre -, elraboljátok a polgármesterasszony lányát, erre mi mindjárt megadjuk magunkat? Hát új szabályokat kell tanulni.
Elérték a hidat, a kocsi átszáguldott rajta. Az etelvári rendõrkapitányságnál már tárt kapuk fogadták, s az autó behajtott az épület mélygarázsába. Az NBH-s tisztet két fegyveres, valamint Morczos Kálmán belügyminiszter fogadta.
++++++++++++++++++
Hunnia lakói - akárcsak más ország népei a XXI. században - elsõsorban a médiából tájékozódtak. Lelkiismeretesen megvették - vagy elõfizették - a Hunniai Értesítõt, nézték a helyi kábeltévét, de természetesen járattak pesti lapokat és figyelemmel kísérték a magyarországi televíziókat; a közszolgálati-, a hír- és a kereskedelmi csatornákat egyaránt. Mi tagadás, még a két földi sugárzású gagyiadóra is oda-odakapcsoltak, mivel filmeket a keresztény-nemzeti-konzervatív tévék nem nagyon adtak. (Ennek orvoslásán egy bizottság már dolgozott, és a tervek szerint a helyi kábeltévét két csatornára fogják bontani; egy "közszolgálatira" és egy bulvárosabb, szórakoztatóbb adóra.) Viszont a hunniaiak immunrendszere lényegesen fejlettebb volt kevésbé szerencsés kortársaikénál. Megnézték ugyan a film reklámidejébe beékelõdõ, ostoba híradókat, de egyetlen szavukat sem hitték el soha, mint ahogy nem is kell. Némi intelligenciával, normális értékítélettel, emberismerettel könnyedén kiszûrhetõ a félretájékoztatásból is az igazság, ami olykor nagyon egyszerû (éppen ellenkezõje annak, amit állítanak az ezért jól megfizetett bemondók és bemondónõk), néha kicsit bonyolultabb, amikor a hazugságok tömkelegében igazságmorzsákat is elszórnak, hogy még jobban megkavarják a nézõket. De kellõ odafigyeléssel ezen is át lehet látni.
Mostanában két fontos ügy kavarta fel a hun-szigetiek kedélyét. Az egyik Etelvár polgármestere, Homoki Alíz lányának elrablása; bár a magyarországi média mindenféle sületlenségek traktálásával próbálta azt a látszatot kelteni, hogy a bûncselekmény mögött szerelemféltés van, és ez kizárólag Hunnia belügye, azért Etelváron senkinek sem volt kétsége afelõl, hogy Lillát a magyar titkosszolgálatok rabolták el, hogy ezzel zsarolják a függetlenségét frissiben elnyert állam vezetõit. Néhányan már a hadüzenetet szorgalmazták a budapesti kormány címére, de õket a józanabbak lehûtötték: "Mégsem háborúzhat magyar a magyarral." "A magyarral nem is", replikáztak, "csak a Gyurcsánnyal." "Vagy ha már a magyarral kell háborúzni", tették hozzá a vérmesebbek, "akkor arra ott van a Magyar Bálint."
A másik ügy - amely a Palkó cukrászdában (vagyis a legautentikusabb helyen) összeverõdõ szakértõk egybehangzó véleménye szerint provokáció Hunnia lejáratására - Fleisch Péternek, a csekély számú hun-szigeti szabad demokraták egyikének állítólagos bántalmazása volt. Noha a budapesti liberális kolónia iszonyatos lármát csapott belõle (ahogyan szokta, s ahogyan például egyetlen zokszót sem ejtettek a magyarsága miatt megvert nyitrai Malina Hedvigért), s az intolerancia, a kirekesztés, a fasizmus és a garázdaság szigetének állította be Hunniát. Ebben a kérdésben is meglehetõsen egységesnek mutatkozott az etelvári közvélemény: színtiszta provokáció, kamu az egész. Fleischet oly mértékben megvetette mindenki a lakóhelyén, hogy még a verésre is méltatlannak tartották. Mindenesetre szórakoztató volt figyelni a liberális média és a pesti SZDSZ hörgését egy sötét utcában állítólagosan lezajlott affér miatt, aminek áldozata egy szabad demokrata volt, párhuzamba állítva azzal a közönnyel és gúnnyal, amely Révész Máriusznak, egy országgyûlési képviselõnek a nyílt utcán, egyenruhás rendõrök (!) általi bántalmazását kísérte.
Akadtak persze kevésbé teátrális és izgalmas ügyek is, például a gazdaságról szóló tudósítások. Ilyen volt az is, ami arról szólt, hogy a kuponokat mindinkább pénzként használják. Már esett róla szó, hogy a piacon a kereskedõk a hun állam által kibocsátott kupont kaptak, amit a vásárlónak a kifizetett összeggel megegyezõ értékben kellett odaadniuk. A hiányzó kupon alapján fizettek a nap végén áfát; a kuponokat pedig a lakosok beválthatták hun forintra, illetve bizonyos köztartozásokat, állami- vagy önkormányzati költségeket - iskoláztatás, energiaszolgáltatás, gyógyszer; sõt kulturális kiadások, mint pl. színházjegy, teniszpálya-bérlet stb. - is leróhattak vele. Így a kuponok iránt egyre nagyobb érdeklõdés mutatkozott, és sokszor a kereskedõk maguk is eltettek belõle. Ennek következtében ugyan több áfát fizettek - nyereség az államnak -, de kedvezményesen igénybe tudtak venni bizonyos helyi szolgáltatásokat. Emiatt néhányan a kupon-rendszer megszüntetését kívánták, ám a pénzügyekért felelõs miniszter éppen örvendetesnek tartotta a hunniai valuta megerõsödését, sõt nem zárta ki, hogy idõvel a mesterséges árfolyamon bevezetett hun forintot a kupon váltja fel mint törvényes fizetõ eszköz, és a piac alakítja ki a tényleges árfolyamokat. Éppen nem szûkíteni, hanem bõvíteni szükséges a kuponok elfogadásának körét.
++++++++++++++++++
A magyar miniszterelnök meglehetõsen zordul fogadta a titkosszolgálatokat felügyelõ miniszterét.
- Nesze neked harc!
- Miféle harc?
- Te örvendeztél, hogy leszámolunk a hunokkal, meg hasonlók. Ezek elrabolták Budapestrõl egy szigorúan fedett ügynökünket.
- Megette a fene az ilyen ügynököket.
- Szakasztott az én véleményem. Elég nagy marha az ilyen ügynök, akit néhány kölyök elrabol. Rám is így vigyáznak?
- Az más eset. Ezt kicsit elbaltáztuk. De te akartad túl elegánsan megoldani. Én mondtam, hogy tegyük el láb alól a csajt, akkor...
- Az marha jó lett volna. Akkor nem marad semmi a kezünkben, csak egy felbõszült ellenség...
- Nem felbõszült. Egy megroppantott ellenség...
- Akik menten összecsinálják magukat, mi?
- Így van. Kicsit szomorkodnak, kicsit lármáznak, de aztán megunják és behúzzák fülüket-farkukat és szépen hazamennek. Hiszen te megmondtad.
- Úgy nagy általánosságban igen. De nem mindenki olyan beszari gyáva alak, mint ahogyan én azt feltételeztem. Kicsit alábecsültük ezeket az önállósodó gyerekeket...
- Nem olyan rettentõ nagy kár azért a tisztért. Ha ilyen hülyén hagyta magát elrabolni, igazán nem nagy veszteség. Szerintem hagyjuk sorsára, esetleg varrjuk a nyakába az emberrablást, sõt mindjárt a gyilkosságot is...
- Túl sok krimit nézel mostanában. Mi nem a CIA vagyunk meg a KGB és a Moszad egyszerre. Mindenki akkora pályán ugrálhat, amekkorát kijelöltek neki. Képzeld el, micsoda blamázs lenne, ha híre futna, hogy ez a pár múltba révedõ hõzöngõ fogta magát és elrabolt egy NBH-s tisztet, miután mi elraboltattuk a... Hm... Érted te ennek a következményeit?
- Arról volt szó, hogy hetek alatt kicsináljuk ezt a hun-szigeti anakronizmust...
- Sok mindenrõl volt szó. Egyelõre ott tartunk, hogy túszcserét ajánlanak. Õk elengedik a te balfék tisztedet, cserébe mi elengedjük a lányt, kiadunk egy semmitmondó kommünikét, és mindenki marhára örül.
- Hát ez szép lenne. De ellenzem.
- Ellenzed?
- Presztízsveszteség.
- Ezen már túl vagyunk. Ezt csúnyán elkúrtuk.
- Szerintem vonuljunk be a Hun-szigetre...
-...és mészároljunk le mindenkit. Szép lenne. Nekem is tetszene. De erre most nem érett meg az idõ. Még nem. Bõven elég frontot nyitottunk az utóbbi idõben...
++++++++++++ ++++++++
A sajtóban csak egy rövid hír jelent meg arról, hogy az etelvári polgármester lányát elengedték az emberrablók. Az újságok azt sejttették, hogy a hunniai vezetõk valamiképpen megegyeztek velük. Többet a család kérésére nem kívántak nyilvánosságra hozni.
- A politika mocskos dolog - mondta Székely Levente, amikor a felszabadult anyával beszélt négyszemközt a túszcsere lebonyolítása után.
- Vannak, akik mocskot kevernek bele. Nem lenne szükségszerû, hogy az legyen.
- Ha nem volnának hataloméhes, hiú, korrupt, erkölcstelen gazemberek, hanem csupa grál-lovag vezetné a világot. Szép lenne. De elképzelhetetlen. Mindenesetre - tette hozzá a kormányzó eltöprengve -, azért küldtem üzenetet Gyurcsánynak a mi kis tisztünkkel.
- Azt gondoltam, a fickó elrablása önmagában is elég üzenet.
- Attól tartok, ezek csak a direkt szavakból értenek. Szóval, jeleztük, hogy ilyesmit többé ne tegyenek. Hunniát nem az általuk megismert birka-magyarok lakják. Ha minket bántanak, mi visszaütünk. Nekik is vannak gyerekeik. Még ennek a pojácának is van talán olyasmije, amit nem szívesen veszítene el...
- Gondolod, ez az üzenet elég lesz?
- Bízom benne. Én országot szeretnék vezetni, emberek sorsát segíteni, egy prosperáló szép világot felépíteni. Nem pedig bûnözõkkel hadakozni. Én nem ezt nevezem politikának...
++++++++++++ +++++
Azért konspiráció ide vagy oda, teljesen és sokáig nem lehetett mindent titokban tartani. Hunniában is mindenki beszélt az ügyrõl, Lillát, Molnár Zolit, Talabért - a helyi lap fõszerkesztõjét - is épp eleget faggatták ahhoz, hogy a ködösítés dacára összeálljon a kép.
A magyarországi sajtó persze a maga szemszögébõl tálalta az eseményeket. A Fleisch-ügyben már amúgy is csúcsra járatott agresszív, kirekesztõ hunniai huligánok képe mellé most feltálalták az önbíráskodó, nemzetbiztonsági tiszteket elrabló, primitív, barbár emberek képét.
"Ez nem Európa!", mennydörögte a Népszava, amelynek újságírói különösen avatottak voltak "európaiság" dolgában. "Ez nem civilizáció! Ez az õskor! Ez Ázsia. Ezek Attila barbárjai."
Ez már persze a magyarországi nemzeti tábornak is sok volt.
"Funar és Slota hangja süvölt a Népszava újságíróinak szájából. Eddig csak a románok küldtek minket vissza Ázsiába, most már a magyar baloldal is oda kívánja politikai ellenfeleit? Ismerjük ezt a stílust. Ez Horn Gyula és Medgyessy szelleme, akik nem vitték volna az EU-ba a jobboldalt. Hát talán jobb is lett volna. Ázsia? Hiszen Ázsia a kultúra bölcsõje. Ha a Népszava hangja az európai hang, akkor igen; gyerünk Ázsiába!"