2008. nov.
23.
23.
Hunnia - 18. rész
Írta: ungvaryzsolt.hu 
NEM ENGEDÜNK A ZSAROLÁSNAK!
A ház elõtt posztoló rendõr tisztelgett Homoki Alíznak, akit maga a kormányzó fogadott a kapuban, és bekísérte az ideiglenes rezidenciába, amely megegyezett Székelyék eredeti otthonával.
A lakásban az anyatej és a testápoló szerek illatának, valamint a pelenkák diszkréten büdös odõrjének az az összetéveszthetetlen egyvelege fogadta, ami csak ott érzõdik, ahol kisbaba van. Homoki egy pillanatra el is érzékenyült; eszébe jutott, hogy neki utoljára tizenhat éve volt kisbabája. Lilla, aki... Aki napokkal ezelõtt eltûnt, s aki miatt most itt van.
Székely kávéval kínálta a polgármesterasszonyt, aki azonban nem kért semmit. Sikerült a hátsó helyiségben - amit a körülményekre való tekintettel dolgozószobából afféle fogadóteremmé alakítottak át - aránylag háborítatlanul beszélgetniük.
- Majdnem biztos, hogy Lillát a nemzetbiztonságiak rabolták el - mondta az asszony; hangja keményen csengett.
- Zsarolni fognak?
- Más okát nem látom. Hacsak nem merõ bosszú a részükrõl.
- Nem hiszem - legyintett Székely. - Abból nem volna hasznuk. Márpedig ezek soha nem tesznek olyat, amibõl ne származna valami hasznuk.
- Akkor mit akarnak?
- Várjuk meg...
- Én nem tudok már várni - szólt idegesen az asszony. - Úgy döntöttem, lemondok a polgármesterségrõl és visszavonulok a politikától.
Székely már nyitotta a száját, de nem válaszolt azonnal. Felállt, a szobában fel-alá járkált. Neki is három gyereke volt, s amióta Lillát elrabolták, egyetlen pillanatra sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez vele is megtörténhetett volna. És megtörténhetne bármikor.
- Ez nem megoldás.
- Na jó, de a kislányom...
- Éppen miattuk vágtunk bele. A gyerekeink miatt. Hogy jövõjük legyen, normális életük legyen. Ne legyenek eleve esélytelenek a hazájukban.
- De ha meghalnak, akkor...
- Erre nem szabad gondolni. Ekkora hibát egyébként sem fognak elkövetni. Szerintem most elszámították magukat a fiúk odaát, mert ebbõl jól már nem tudnak kijönni.
- És ha megölik... Megölik, és ráfogják mondjuk a Molnár fiúra. Vannak erre utaló jelek. A médiájuknak már kiadták az utasítást, megy a hisztériakeltés, a sejtetés, hogy szerelemféltés van a dologban. "Még hogy titkosszolgálatok? Ugyan már! Összeesküvés-elmélet!" És ezt megkajolja mindenki. Tudjuk, mennyire manipulálhatók az emberek. Ezért váltunk ki.
- Éppen ezért nem adhatjuk fel az elsõ nehézségnél.
- Nehézség? Ezt te nehézségnek nevezed, kormányzó úr?
- Tudtuk, mit vállalunk.
Egymásra néztek. Mindketten ugyanarra gondoltak; mi lenne, ha most Székely Levente kereste volna fel a polgármesterasszonyt hasonló ügyben, s Homoki Alíz mondaná az izgatott apának: "Vállaltuk." Mindenesetre Székely demonstratívan nem kért nagyobb védelmet a családjának. "Nem állíthatunk minden hunniai polgár mellé egy rendõrszázadot. Nem falak mögött akarunk élni, hiszen éppen a falakat készültünk lebontani."
- A legjobb lenne - töprengett Székely -, ha a nyilvánossághoz fordulnánk. Teregessünk ki mindent. Ki van a háttérben, és mit akar.
- De hát nem tudjuk, mit akar.
- Legalább az is kiderül. Rákényszerítjük õket, hogy reagáljanak.
++++++++++++++ ++++++++
Elõször a hunniai kábeltelevízióban, majd nem sokkal késõbb a budapesti Hír TV-ben is hosszú beszélgetést láthattak a nézõk Homoki Alízzal, amelyben - eloszlatva a sok mendemondát, válaszolva a találgatásokra - a polgármesterasszony elmondta, hogy a lányát nagy valószínûséggel a párt- és kormányszolgálatba állított magyar titkosszolgálatok rabolták el. Céljuk minden bizonnyal az õ megzsarolása, a hunniai lakosok megfélemlítése, a királyság lejáratása és tönkretétele.
Etelváron plakátok is megjelentek, amelyeken magyar kormányzati politikusok áthúzott arcképe fölött Hunnia jelképei ragyogtak és a "Nem hagyjuk magunkat" elszánt felirat. Az utca hangja, a közhangulat - ami épp úgy lecsapódott a Palkó cukrászdában, mint az etelvári kórházban, vagy az autóbuszok utasai körében - amellett volt, hogy semmiképpen sem szabad engedni a megfélemlítésnek.
Gyurcsány maga is roppant elcsodálkozott a reakció láttán, amikor a szolgálatokat felügyelõ miniszterével tárgyalt négyszemközt.
- Nem hittem volna, hogy így visszavágnak.
- Ugyan már - legyintett a titokminiszter. - Hepciáskodnak. A polgármesterasszony nem mérte fel a valós erõviszonyokat. Vagy nem kedveli túlzottan a lányát.
Gyurcsány az arcát vakargatta zavarában.
- Meg akarjátok ölni a lányt?
A miniszter rekedten hörrentett kettõt, amit akár kacagásnak is lehetne nevezni.
- Mi? Ugyan már? De hát mi közünk nekünk az egészhez? Ez a perverz kis barátja raboltatta el, jobb lenne, ha a hunniai rendõrség a körmére nézne. Mi szívesen átadunk minden ehhez kapcsolódó anyagot, segítjük a nyomozást. Szakszerûség, igazságosság, ez a fõ jelszó. Szolgálunk és védünk.
Gyurcsány az újságra csapott, amiben Homoki nyilatkozatát ismertették.
- Ezek után nem fog hinni nekünk senki.
- Ugyan már, ez csak egy vélemény. Legalább tíz egyéb vélemény is van. Vannak - lesznek! - nyomozati eredmények. Bizonyítékok. Egy többszörösen elfogult asszony - anya, rivális politikus, szakadár hõzöngõ satöbbi - véleménye alig nyom a latban.
- Ha a lánynak baja lesz, abból hosszú és elkeseredett harc alakul ki.
- Nem ismerek rá, Fletó. Mikor hátráltál meg egy kis harctól?
- Nem szeretem, ha visszalõnek.
- Rád nem lõnek. Itt vannak a kormányõrök, az In-Kal, mi kell még? Csak nem félsz?
- Ugyan - nevetett erõltetetten a miniszterelnök. - De azért várjunk még.
- Cáfolatot adjunk ki?
- Persze, azt mindenképpen. Egy szerencsétlen, megkeseredett ember alaptalan vádaskodásai, amit megértünk blabla, hiszen mégis az egyszem... Egyszem?
- Két fia is van még...
- Az egyszem lányáról van szó, de a leghatározottabban visszautasítjuk az ilyen felelõtlen vádaskodásokat, amelyek a Magyar Köztársaság szakszolgálatait, sõt kormányát kvázi terroristákként láttatja.
- És különösen aggályos ez olyanok részérõl - folytatta kéjjel a miniszter -, akik maguk bizonyultak terroristáknak, amikor felfegyverkezve támadtak rá a magyar rendõrségre, sõt az egész országra megosztó politikájukkal...
- Jó, jó, ennyi már elég lesz!
+++++++++++++++
Molnár Zoltán, az elrabolt Lilla barátja, nem hagyta annyiban a dolgokat. Különösen azok után, hogy a magyar sajtó egy része nem is burkoltan õt nevezte meg bûnösnek. A Hun-szigeten persze senki sem hitte ezt el, de mégis, kellemetlen, ha az ember nem tudhatja, mikor és kik néznek rá úgy mint emberrablóra. Amellett mint szerelmes ifjúnak sem volt közömbös számára a lány sorsa. Romantikus ábrándjaiban szabadcsapatot toborzott, és annak segítségével szabadította ki a lányt; ám fogalma sem volt, merre keresse egyáltalán.
Forrai Márton Bendegúz, a népszerû színész, aki mióta faképnél hagyta pesti színházát (illetve ahonnan végül is kirúgták hunniai szerepvállalása miatt), most Etelváron szervezett elõadást. Sikerült két kitûnõ erdélyi színésszel megállapodnia, s már folytak egy kamaradarab próbái a mûvelõdési házban. Éppen a Palkó cukrászdában gyûjtött erõt és gondolatokat két krémes elfogyasztása közben, amikor felfigyelt a somlói galuskája fölött gondterhelten elrévedõ fiatalemberre. Látásból ismerte is, a híd elleni támadás éjszakáján találkoztak is egy pillanatra, amikor Molnár a sebesült Lillát eltámogatta a kórházba. Az elmúlt napok eseményeit pedig ugyancsak figyelemmel kísérte. Fogta hát tányérját a maradék fél krémessel, és átült Molnárhoz.
- Ki kellene szabadítani... - mondta minden bevezetõt mellõzve. Molnár meglepve kapta fel a fejét.
- Honnan tudja?
- Színész vagyok és rendezõ. Ismerem az emberi lélek rezdüléseit. Olvasok az arcokból... Meg aztán teljesen logikus. Ha nekem rabolnák el a szerelmemet, nem haboznék felmászni a vár fokán, hogy legyõzzem a sárkányt... Bocsánat, kicsit elragadtattam magam.
Molnár mosolygott.
- Azt se tudom, hol van a vár.
- Az bizony baj.
- Nincsenek embereim...
- Ez még megoldható. Barátok bizonyára vannak. A hunniai fiúk elszántak és bátrak. Láttam õket a blokád napjaiban.
- Persze, de hogy nyomozzuk ki, hol van Lilla. Egyáltalán él-e még...
Forrai töprengett.
- Bemutatok neked... Tegezõdjünk, fiatal barátom, jó, szervusz, én vagyok az idõsebb... Szóval, bemutatok valakit, aki talán... Hm, ez érdekes... - Maga is meglepõdött a saját ötletén. De hát miért is ne?
++++++++++++++++
Ani ta, akit eredetileg a titkosszolgálat azzal a megbízatással küldött a szigetre, hogy épüljön be Székely Levente környezetébe és kompromittálja a férfit, jelenleg Etelváron lakott albérletben, ám Székely helyett Forraival alakított ki bensõségesebb viszonyt. Noha errõl soha nem esett közöttük szó, a színész pontosan ismerte a nõ megbízatását, és Anita is tudta róla, hogy tudja.
Most, amikor Molnárral együtt becsöngettek Anitához, a nõ kedvesen invitálta õket.
- Nem akarunk visszaélni a vendégszeretettel - magyarázta Forrai. - Csak szerettem volna bemutatni ifjú barátunkat. Õ az, akinek a menyasszonyát...
- Még nem a menyasszonyom... - tiltakozott a fiú.
- ...leendõ menyasszonyát elrabolták.
Anita bólogatott.
- Ismerem az esetet.
Néhány percig udvariasan beszélgettek a fiatalságról, egyetemi tanulmányokról, hasonlókról, míg végül Forrai rátért a lényegre. Amióta ismerték egymást most elõször utalt konkrétan Anita eredeti küldetésére.
- Tartja még a kapcsolatot a szolgálattal?
Anita megköszörülte a torkát. De õ is megértette, hogy most nincs helye a meghökkenésnek, a tagadásnak, a dolgok elkenésének. Forrai ismeri a múltját, de mégis megbízik benne. Helytelen volna a bizalmat nem honorálni.
- Napi szinten nem. Hivatalosan nem léptem ki.
- És nem hivatalosan?
A nõ kacéran mosolygott.
- Mit gondol?
- Különben nem lennék itt.
- Na látja.
Molnár Zoli közben csak kapkodta a fejét.
- Úgy érti, hogy a nemzetbiztonságiaknak dolgozott?
- Részben - bólintott a nõ. - De már hunniai lakos vagyok.
- Tudna segíteni ennek a kislánynak a hazajuttatásában? - kérdezte a színész.
- Nincs nekem olyan tekintélyem, hogy a szavamra elengedjék.
- Nem is ilyesmire gondoltam. De például jelentkezhetne az összekötõ tisztjénél, hogy új információi vannak.
- Nagyon régen nem jelentkeztem...
- Mert adatokat gyûjtött. Konspirált.
- És ha csakugyan így van? Miért bíznak meg bennem?
- Nincs rá okunk?
- Majd kiderül. Tehát, mire gondolt?
++++++++++++++++++ +++++
A régi buszgarázs hatalmas fedett csarnokában az önkormányzat piacot alakított ki, ahová eleinte csak a hunniai õstermelõknek biztosítottak árusítási lehetõséget, késõbb azonban, az érdeklõdés növekedésével a Duna túloldaláról is érkeztek árusok. Kizárólag õstermelõk kaphattak helyet, ahol tejet, gyümölcsöt, zöldséget és húst kínáltak. Helypénzt nem szedtek, csak az áfát kellett befizetni minden este piacbontáskor. A forgalmat úgy ellenõrizték, hogy nyitáskor minden árus meghatározott számú fémszálas hunniai kupont kapott. A vevõk fizetéskor a vételárral megegyezõ összegû kupont kaptak vissza az eladótól, így a záráskor mutatkozó kupon-hiány volt a bevétel. A lakosok viszont a kuponokat ? egy a tízhez arányban ? készpénzre válthatták a Hun Nemzeti Bankban (az egyetlen helyi bank fiókjaiban), így érdekeltek voltak abban, hogy a kereskedõk visszaadják a kuponokat. Ezt egyébként szúrópróbaszerûen ellenõrizték is a piacfelügyelõk, és az elsõ szabálysértés után pénzbüntetésre, a második után kizárásra ítélték a vétkeseket. Mivel az áfa volt az egyetlen, bevételt terhelõ adó, a kereskedõk nem nagyon kockáztattak, az állam pedig tiszta nyereséghez jutott, ráadásul azonnal realizálódó készpénz formájában.
A viszonylag alacsony árak, a jó minõség és a kizárólag helyi áru (például nagy mennyiségben fogyott a híres füzeskei almalé, amelyért egészen messzirõl is eljöttek, és kartonszámra vitték) ide vonzotta a magyarországi termelõket és vásárlókat is. Elõfordult - jellemzõen a Duna túlsó partján uralkodó abnormális állapotokra -, hogy egy alföldi városból érkezõ vásárló a szomszédos alföldi falu termelõjétõl Etelváron vásárolta meg a zöldséget és gyümölcsöt.
A piac is a kialakuló hunniai közéleti terek egyik meghatározó helyszínévé nõtte ki magát, ahol mindig az aktuális izgalmakról esett szó. Mostanában például a polgármesterasszony lányának elrablásáról. Alapvetõen senkinek egy percnyi kétsége sem volt afelõl, hogy politikai motivációt kell keresni a háttérben, és a kemény fellépést is mindenki helyeselte.
- Nagyon derék dolog! - magyarázta egy középkorú férfi, és elismerõen csettintett, miután felhajtott egy pohárral az almaléból. - Éppen azért szakadtunk el, hogy megszabaduljunk ezektõl a barmoktól...
Hogy barmok alatt kizárólag a magyarországi vezetést vagy részben a lakosságot is érti, azt nem fejtette ki bõvebben.
Egy idõs asszony, aki - miután kényeskedve végigválogatta valamennyi kofa kínálatát - vitába szállt vele:
- Ha a maga gyerekét rabolják el, akkor is ilyen nagylegény volna?
- Megvédem én a családomat, ha hagyják. Az a baj "odaát" (ez alatt általában mindenki Magyarországot értette), hogy a rendõrök nem a rendre vigyáznak, hanem a politikai ellenfeleket zaklatják, meg a szemüket lövik ki. Ez még hagyján...
- Azért ez se hagyján... - szólt közbe egy árus.
- Jó, ez se hagyján, elvégre az én adómból ne velem harcoljon a zsernyák. Oké. De nem elég, hogy félnem kell a rendõrtõl, azt se engedik, hogy megvédjem, ami az enyém. Akkor már én leszek az agresszor. Ez minálunk elképzelhetetlen. Ne féljen, az én lányomat rabolnák el, lenne nemulass.
- Aztán mit tudna tenni, szájhõs? - replikázott a vénasszony. - A kisember tehetetlen az erõsekkel szemben. Mindig így volt és így is lesz.
- Na, ha beletörõdünk, akkor tényleg így lesz. De mi nem azért kiáltottuk ki a függetlenséget, mert olyan beletörõdõsek vagyunk. Nem is értem magát, nem az önállóságra szavazott? Jobban szereti a Kutyák dalát?
- Milyen dalt?
- A Kutyák dalát. Petõfitõl. Ezt minden hunniai tudja. Megmondta a kormányzónk: mi nem a Kutyák dalát, hanem a farkasokét énekeljük.
Az öregasszony annyira értetlenül nézett, hogy az árusban gyanú ébredt.
- Maga nem is hun-szigeti?
- Baj az? - vágott vissza rögtön élesen. - Jogom van itt vásárolni. Szép is lenne, ha megtiltanák.
- Senki se tiltja meg, kézcsókom! De itt ne bomlasszon! Vegye meg a krumplit meg az almalét, aztán menjen Isten hírével.
- Igazat írt az újság, hogy itt kirekesztik a másként gondolkodókat... - dünnyögte a nõ.
- Ilyen marhaságokat olvas? Hát így mégiscsak nehezen fognak odaát kilábalni a bajból.
- Nincs ott semmiféle baj...
- Hát akkor miért idejön piacolni?
- Talán nem szabad?
- Hogyne lenne szabad!
De az öregasszonyt már nem lehetett megbékíteni. Miután összefogdosott, leszólt és megtapogatott mindent, sértetten felkapta a kosarát, és elviharzott.
Székely kávéval kínálta a polgármesterasszonyt, aki azonban nem kért semmit. Sikerült a hátsó helyiségben - amit a körülményekre való tekintettel dolgozószobából afféle fogadóteremmé alakítottak át - aránylag háborítatlanul beszélgetniük.
- Majdnem biztos, hogy Lillát a nemzetbiztonságiak rabolták el - mondta az asszony; hangja keményen csengett.
- Zsarolni fognak?
- Más okát nem látom. Hacsak nem merõ bosszú a részükrõl.
- Nem hiszem - legyintett Székely. - Abból nem volna hasznuk. Márpedig ezek soha nem tesznek olyat, amibõl ne származna valami hasznuk.
- Akkor mit akarnak?
- Várjuk meg...
- Én nem tudok már várni - szólt idegesen az asszony. - Úgy döntöttem, lemondok a polgármesterségrõl és visszavonulok a politikától.
Székely már nyitotta a száját, de nem válaszolt azonnal. Felállt, a szobában fel-alá járkált. Neki is három gyereke volt, s amióta Lillát elrabolták, egyetlen pillanatra sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez vele is megtörténhetett volna. És megtörténhetne bármikor.
- Ez nem megoldás.
- Na jó, de a kislányom...
- Éppen miattuk vágtunk bele. A gyerekeink miatt. Hogy jövõjük legyen, normális életük legyen. Ne legyenek eleve esélytelenek a hazájukban.
- De ha meghalnak, akkor...
- Erre nem szabad gondolni. Ekkora hibát egyébként sem fognak elkövetni. Szerintem most elszámították magukat a fiúk odaát, mert ebbõl jól már nem tudnak kijönni.
- És ha megölik... Megölik, és ráfogják mondjuk a Molnár fiúra. Vannak erre utaló jelek. A médiájuknak már kiadták az utasítást, megy a hisztériakeltés, a sejtetés, hogy szerelemféltés van a dologban. "Még hogy titkosszolgálatok? Ugyan már! Összeesküvés-elmélet!" És ezt megkajolja mindenki. Tudjuk, mennyire manipulálhatók az emberek. Ezért váltunk ki.
- Éppen ezért nem adhatjuk fel az elsõ nehézségnél.
- Nehézség? Ezt te nehézségnek nevezed, kormányzó úr?
- Tudtuk, mit vállalunk.
Egymásra néztek. Mindketten ugyanarra gondoltak; mi lenne, ha most Székely Levente kereste volna fel a polgármesterasszonyt hasonló ügyben, s Homoki Alíz mondaná az izgatott apának: "Vállaltuk." Mindenesetre Székely demonstratívan nem kért nagyobb védelmet a családjának. "Nem állíthatunk minden hunniai polgár mellé egy rendõrszázadot. Nem falak mögött akarunk élni, hiszen éppen a falakat készültünk lebontani."
- A legjobb lenne - töprengett Székely -, ha a nyilvánossághoz fordulnánk. Teregessünk ki mindent. Ki van a háttérben, és mit akar.
- De hát nem tudjuk, mit akar.
- Legalább az is kiderül. Rákényszerítjük õket, hogy reagáljanak.
++++++++++++++ ++++++++
Elõször a hunniai kábeltelevízióban, majd nem sokkal késõbb a budapesti Hír TV-ben is hosszú beszélgetést láthattak a nézõk Homoki Alízzal, amelyben - eloszlatva a sok mendemondát, válaszolva a találgatásokra - a polgármesterasszony elmondta, hogy a lányát nagy valószínûséggel a párt- és kormányszolgálatba állított magyar titkosszolgálatok rabolták el. Céljuk minden bizonnyal az õ megzsarolása, a hunniai lakosok megfélemlítése, a királyság lejáratása és tönkretétele.
Etelváron plakátok is megjelentek, amelyeken magyar kormányzati politikusok áthúzott arcképe fölött Hunnia jelképei ragyogtak és a "Nem hagyjuk magunkat" elszánt felirat. Az utca hangja, a közhangulat - ami épp úgy lecsapódott a Palkó cukrászdában, mint az etelvári kórházban, vagy az autóbuszok utasai körében - amellett volt, hogy semmiképpen sem szabad engedni a megfélemlítésnek.
Gyurcsány maga is roppant elcsodálkozott a reakció láttán, amikor a szolgálatokat felügyelõ miniszterével tárgyalt négyszemközt.
- Nem hittem volna, hogy így visszavágnak.
- Ugyan már - legyintett a titokminiszter. - Hepciáskodnak. A polgármesterasszony nem mérte fel a valós erõviszonyokat. Vagy nem kedveli túlzottan a lányát.
Gyurcsány az arcát vakargatta zavarában.
- Meg akarjátok ölni a lányt?
A miniszter rekedten hörrentett kettõt, amit akár kacagásnak is lehetne nevezni.
- Mi? Ugyan már? De hát mi közünk nekünk az egészhez? Ez a perverz kis barátja raboltatta el, jobb lenne, ha a hunniai rendõrség a körmére nézne. Mi szívesen átadunk minden ehhez kapcsolódó anyagot, segítjük a nyomozást. Szakszerûség, igazságosság, ez a fõ jelszó. Szolgálunk és védünk.
Gyurcsány az újságra csapott, amiben Homoki nyilatkozatát ismertették.
- Ezek után nem fog hinni nekünk senki.
- Ugyan már, ez csak egy vélemény. Legalább tíz egyéb vélemény is van. Vannak - lesznek! - nyomozati eredmények. Bizonyítékok. Egy többszörösen elfogult asszony - anya, rivális politikus, szakadár hõzöngõ satöbbi - véleménye alig nyom a latban.
- Ha a lánynak baja lesz, abból hosszú és elkeseredett harc alakul ki.
- Nem ismerek rá, Fletó. Mikor hátráltál meg egy kis harctól?
- Nem szeretem, ha visszalõnek.
- Rád nem lõnek. Itt vannak a kormányõrök, az In-Kal, mi kell még? Csak nem félsz?
- Ugyan - nevetett erõltetetten a miniszterelnök. - De azért várjunk még.
- Cáfolatot adjunk ki?
- Persze, azt mindenképpen. Egy szerencsétlen, megkeseredett ember alaptalan vádaskodásai, amit megértünk blabla, hiszen mégis az egyszem... Egyszem?
- Két fia is van még...
- Az egyszem lányáról van szó, de a leghatározottabban visszautasítjuk az ilyen felelõtlen vádaskodásokat, amelyek a Magyar Köztársaság szakszolgálatait, sõt kormányát kvázi terroristákként láttatja.
- És különösen aggályos ez olyanok részérõl - folytatta kéjjel a miniszter -, akik maguk bizonyultak terroristáknak, amikor felfegyverkezve támadtak rá a magyar rendõrségre, sõt az egész országra megosztó politikájukkal...
- Jó, jó, ennyi már elég lesz!
+++++++++++++++
Molnár Zoltán, az elrabolt Lilla barátja, nem hagyta annyiban a dolgokat. Különösen azok után, hogy a magyar sajtó egy része nem is burkoltan õt nevezte meg bûnösnek. A Hun-szigeten persze senki sem hitte ezt el, de mégis, kellemetlen, ha az ember nem tudhatja, mikor és kik néznek rá úgy mint emberrablóra. Amellett mint szerelmes ifjúnak sem volt közömbös számára a lány sorsa. Romantikus ábrándjaiban szabadcsapatot toborzott, és annak segítségével szabadította ki a lányt; ám fogalma sem volt, merre keresse egyáltalán.
Forrai Márton Bendegúz, a népszerû színész, aki mióta faképnél hagyta pesti színházát (illetve ahonnan végül is kirúgták hunniai szerepvállalása miatt), most Etelváron szervezett elõadást. Sikerült két kitûnõ erdélyi színésszel megállapodnia, s már folytak egy kamaradarab próbái a mûvelõdési házban. Éppen a Palkó cukrászdában gyûjtött erõt és gondolatokat két krémes elfogyasztása közben, amikor felfigyelt a somlói galuskája fölött gondterhelten elrévedõ fiatalemberre. Látásból ismerte is, a híd elleni támadás éjszakáján találkoztak is egy pillanatra, amikor Molnár a sebesült Lillát eltámogatta a kórházba. Az elmúlt napok eseményeit pedig ugyancsak figyelemmel kísérte. Fogta hát tányérját a maradék fél krémessel, és átült Molnárhoz.
- Ki kellene szabadítani... - mondta minden bevezetõt mellõzve. Molnár meglepve kapta fel a fejét.
- Honnan tudja?
- Színész vagyok és rendezõ. Ismerem az emberi lélek rezdüléseit. Olvasok az arcokból... Meg aztán teljesen logikus. Ha nekem rabolnák el a szerelmemet, nem haboznék felmászni a vár fokán, hogy legyõzzem a sárkányt... Bocsánat, kicsit elragadtattam magam.
Molnár mosolygott.
- Azt se tudom, hol van a vár.
- Az bizony baj.
- Nincsenek embereim...
- Ez még megoldható. Barátok bizonyára vannak. A hunniai fiúk elszántak és bátrak. Láttam õket a blokád napjaiban.
- Persze, de hogy nyomozzuk ki, hol van Lilla. Egyáltalán él-e még...
Forrai töprengett.
- Bemutatok neked... Tegezõdjünk, fiatal barátom, jó, szervusz, én vagyok az idõsebb... Szóval, bemutatok valakit, aki talán... Hm, ez érdekes... - Maga is meglepõdött a saját ötletén. De hát miért is ne?
++++++++++++++++
Ani ta, akit eredetileg a titkosszolgálat azzal a megbízatással küldött a szigetre, hogy épüljön be Székely Levente környezetébe és kompromittálja a férfit, jelenleg Etelváron lakott albérletben, ám Székely helyett Forraival alakított ki bensõségesebb viszonyt. Noha errõl soha nem esett közöttük szó, a színész pontosan ismerte a nõ megbízatását, és Anita is tudta róla, hogy tudja.
Most, amikor Molnárral együtt becsöngettek Anitához, a nõ kedvesen invitálta õket.
- Nem akarunk visszaélni a vendégszeretettel - magyarázta Forrai. - Csak szerettem volna bemutatni ifjú barátunkat. Õ az, akinek a menyasszonyát...
- Még nem a menyasszonyom... - tiltakozott a fiú.
- ...leendõ menyasszonyát elrabolták.
Anita bólogatott.
- Ismerem az esetet.
Néhány percig udvariasan beszélgettek a fiatalságról, egyetemi tanulmányokról, hasonlókról, míg végül Forrai rátért a lényegre. Amióta ismerték egymást most elõször utalt konkrétan Anita eredeti küldetésére.
- Tartja még a kapcsolatot a szolgálattal?
Anita megköszörülte a torkát. De õ is megértette, hogy most nincs helye a meghökkenésnek, a tagadásnak, a dolgok elkenésének. Forrai ismeri a múltját, de mégis megbízik benne. Helytelen volna a bizalmat nem honorálni.
- Napi szinten nem. Hivatalosan nem léptem ki.
- És nem hivatalosan?
A nõ kacéran mosolygott.
- Mit gondol?
- Különben nem lennék itt.
- Na látja.
Molnár Zoli közben csak kapkodta a fejét.
- Úgy érti, hogy a nemzetbiztonságiaknak dolgozott?
- Részben - bólintott a nõ. - De már hunniai lakos vagyok.
- Tudna segíteni ennek a kislánynak a hazajuttatásában? - kérdezte a színész.
- Nincs nekem olyan tekintélyem, hogy a szavamra elengedjék.
- Nem is ilyesmire gondoltam. De például jelentkezhetne az összekötõ tisztjénél, hogy új információi vannak.
- Nagyon régen nem jelentkeztem...
- Mert adatokat gyûjtött. Konspirált.
- És ha csakugyan így van? Miért bíznak meg bennem?
- Nincs rá okunk?
- Majd kiderül. Tehát, mire gondolt?
++++++++++++++++++ +++++
A régi buszgarázs hatalmas fedett csarnokában az önkormányzat piacot alakított ki, ahová eleinte csak a hunniai õstermelõknek biztosítottak árusítási lehetõséget, késõbb azonban, az érdeklõdés növekedésével a Duna túloldaláról is érkeztek árusok. Kizárólag õstermelõk kaphattak helyet, ahol tejet, gyümölcsöt, zöldséget és húst kínáltak. Helypénzt nem szedtek, csak az áfát kellett befizetni minden este piacbontáskor. A forgalmat úgy ellenõrizték, hogy nyitáskor minden árus meghatározott számú fémszálas hunniai kupont kapott. A vevõk fizetéskor a vételárral megegyezõ összegû kupont kaptak vissza az eladótól, így a záráskor mutatkozó kupon-hiány volt a bevétel. A lakosok viszont a kuponokat ? egy a tízhez arányban ? készpénzre válthatták a Hun Nemzeti Bankban (az egyetlen helyi bank fiókjaiban), így érdekeltek voltak abban, hogy a kereskedõk visszaadják a kuponokat. Ezt egyébként szúrópróbaszerûen ellenõrizték is a piacfelügyelõk, és az elsõ szabálysértés után pénzbüntetésre, a második után kizárásra ítélték a vétkeseket. Mivel az áfa volt az egyetlen, bevételt terhelõ adó, a kereskedõk nem nagyon kockáztattak, az állam pedig tiszta nyereséghez jutott, ráadásul azonnal realizálódó készpénz formájában.
A viszonylag alacsony árak, a jó minõség és a kizárólag helyi áru (például nagy mennyiségben fogyott a híres füzeskei almalé, amelyért egészen messzirõl is eljöttek, és kartonszámra vitték) ide vonzotta a magyarországi termelõket és vásárlókat is. Elõfordult - jellemzõen a Duna túlsó partján uralkodó abnormális állapotokra -, hogy egy alföldi városból érkezõ vásárló a szomszédos alföldi falu termelõjétõl Etelváron vásárolta meg a zöldséget és gyümölcsöt.
A piac is a kialakuló hunniai közéleti terek egyik meghatározó helyszínévé nõtte ki magát, ahol mindig az aktuális izgalmakról esett szó. Mostanában például a polgármesterasszony lányának elrablásáról. Alapvetõen senkinek egy percnyi kétsége sem volt afelõl, hogy politikai motivációt kell keresni a háttérben, és a kemény fellépést is mindenki helyeselte.
- Nagyon derék dolog! - magyarázta egy középkorú férfi, és elismerõen csettintett, miután felhajtott egy pohárral az almaléból. - Éppen azért szakadtunk el, hogy megszabaduljunk ezektõl a barmoktól...
Hogy barmok alatt kizárólag a magyarországi vezetést vagy részben a lakosságot is érti, azt nem fejtette ki bõvebben.
Egy idõs asszony, aki - miután kényeskedve végigválogatta valamennyi kofa kínálatát - vitába szállt vele:
- Ha a maga gyerekét rabolják el, akkor is ilyen nagylegény volna?
- Megvédem én a családomat, ha hagyják. Az a baj "odaát" (ez alatt általában mindenki Magyarországot értette), hogy a rendõrök nem a rendre vigyáznak, hanem a politikai ellenfeleket zaklatják, meg a szemüket lövik ki. Ez még hagyján...
- Azért ez se hagyján... - szólt közbe egy árus.
- Jó, ez se hagyján, elvégre az én adómból ne velem harcoljon a zsernyák. Oké. De nem elég, hogy félnem kell a rendõrtõl, azt se engedik, hogy megvédjem, ami az enyém. Akkor már én leszek az agresszor. Ez minálunk elképzelhetetlen. Ne féljen, az én lányomat rabolnák el, lenne nemulass.
- Aztán mit tudna tenni, szájhõs? - replikázott a vénasszony. - A kisember tehetetlen az erõsekkel szemben. Mindig így volt és így is lesz.
- Na, ha beletörõdünk, akkor tényleg így lesz. De mi nem azért kiáltottuk ki a függetlenséget, mert olyan beletörõdõsek vagyunk. Nem is értem magát, nem az önállóságra szavazott? Jobban szereti a Kutyák dalát?
- Milyen dalt?
- A Kutyák dalát. Petõfitõl. Ezt minden hunniai tudja. Megmondta a kormányzónk: mi nem a Kutyák dalát, hanem a farkasokét énekeljük.
Az öregasszony annyira értetlenül nézett, hogy az árusban gyanú ébredt.
- Maga nem is hun-szigeti?
- Baj az? - vágott vissza rögtön élesen. - Jogom van itt vásárolni. Szép is lenne, ha megtiltanák.
- Senki se tiltja meg, kézcsókom! De itt ne bomlasszon! Vegye meg a krumplit meg az almalét, aztán menjen Isten hírével.
- Igazat írt az újság, hogy itt kirekesztik a másként gondolkodókat... - dünnyögte a nõ.
- Ilyen marhaságokat olvas? Hát így mégiscsak nehezen fognak odaát kilábalni a bajból.
- Nincs ott semmiféle baj...
- Hát akkor miért idejön piacolni?
- Talán nem szabad?
- Hogyne lenne szabad!
De az öregasszonyt már nem lehetett megbékíteni. Miután összefogdosott, leszólt és megtapogatott mindent, sértetten felkapta a kosarát, és elviharzott.