Tisza István a Parlament északi oldalához érkezett, a felújításba temetkezett Margit-híd felõl. Lelki vezetõje bíztatóan mondta neki:
- Ne a tárgyakat nézze, kegyelmes uram! A tárgyak múlandók, ami örök, az nem látható.
- Hogyne, persze – bólogatott az egykori miniszterelnök, hiszen õ már színrõl-színre látta, s ezért fölül emelkedett mindenen. De azért mégis… Megtorpant a botra támaszkodó, idõs férfi szobránál. Az arcvonások már gyanút keltettek benne, de elolvasta a feliratot is…
- Mi mégis eltévedtünk, cicerone! – csóválta bosszúsan a fejét. – Ez nem lehet Magyarország! Károlyit ilyen becsben tartják, aki gyilkosokat küldött rám azon a gyászos, rettenetes õszi napon… - Beleborzongott az utolsó földi emlékképbe. Annyi vigasza azért lehetett, hogy odafönt nem találkozott a vörös gróffal. – Ha azonban ez igaz – folytatta most már szarkasztikus mosollyal megpaskolva az emlékmûvet -, akkor nekem viszont bizonyára nincsen szobrom Budapesten.
Fehér lovon, tengerésztiszti egyenruhában érkezett az újabb vendég az Alkotmány utca felõl.
- Nekem sincsen szobrom – szólt oda Tiszának. Katonásan leugrott a nyeregbõl, a kantárt odadobta egy posztoló rendõrnek, aki azonban a semmibe bámult, mintha nem látná a jelenetet. A két elhunyt államférfi parolázott, s együtt léptek be a fõkapun, amely csikorogva tárult ki elõttük.
A díszpáholyban már sokan várakoztak. Üdvözölték Esterházy Jánost, Klebelsberget, Kós Károlyt és Márton Áront, de ott volt Rákóczi, Széchenyi, sõt a háttérben, egy méterrel a talaj felett lebegve a szent királyok, István és László is. Még a száz éve halott Mikszáth is eljött, annyi idõ után újra átlépve az országgyûlés kapuját. Ott szorongott velük együtt a horvát Zrínyi, a szerb Damjanich, a sváb Herczeg Ferenc és Puskás Öcsi, no és József Attila, akinek anyja kun volt, apja pedig félig székely, félig román (vagy tán egészen az?). Kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, legtöbbjük sosem járt még itt. Szent László el volt ragadtatva; mekkora lehet az a birodalom, amelyiknek ilyen gyönyörû épületben üléseznek a vezetõi.
A parlamenti patkó baloldala üresen ásítozott, a jól tájékozott bennfentesek elmagyarázták az üdvözülteknek, mi is az az MSZP. Néhányan értetlenkedve hallgatták, de akadt, aki bólogatott.
- Persze, persze, a mi idõnkben is voltak Jászi Oszkárok, Károlyik… Láttuk odakint a szobrát. Csak azt nem értjük, hogy állhat még mindig, ha csak ilyen kevesen hiányoznak…
De a bosszúság csak pillanatokig tartott, az ásítozó széksorok nem vehették el az örömöt. Végre a Parlament megszavazta a nemzeti összetartozás emléknapját!
- Na, hát ezt magyaráztam én is Salamonnak – szólt László. István és Koppány, Széchenyi és Kossuth egymás kezét szorongatták.
- Elvégre mind magyarok vagyunk. És ez a lényeg!
Még Ady is bocsánatot kért Tiszától.
- Ki kellene tárni a kapukat – javasolta Esterházy János, a Felvidék mártírja. – Jöjjenek be a délvidéki mészárlás ártatlan áldozatai, a Szárazajtán meggyilkolt székelyek, Trianon megannyi megszenvedõje.
És elözönlötték a Házat, elfoglalták a szocialisták árva székeit. Az élõk nem láthatták õket, de érezték, hogy ott vannak. Zengett a Szózat, Tisza a szemét törölgette.
- Már megint álmodom. Kilencven éve ugyanazt…
- Ez nem álom – verte hátba barátságosan Horthy. – Ez most már egy másik évezred.