Az emberélet útjának felén (kétharmadán?, háromnegyedén?) egy nagy sötétlõ erdõbe jutottam. Lehetett a Városliget vagy a Népliget, más zöld felület aligha maradt már Pesten. Átbukdácsoltam egy kapun (rajta felirat: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”), s egyszer csak Vergilius jött szembe.
- Megmutatom neked a vörös folyosót – mondta.
Egy csillogó termen kellett keresztülmenni, ahol mulattak, ettek-ittak, patakokban folyt a bor, a szõkített olaj, az arany; nokiás dobozokban a forint, offshore-számlákon az euró. Az üres tányérokon és poharakon látszott, hogy a dínom-dánom már a végéhez közeledik. Amerrõl bejöttünk, bezárult a fal, s az út csak egyetlen irányba folytatódott tovább. Vezetõmmel együtt ide léptünk be. Szûk, hosszúkás folyosóra értünk, amelyrõl cellák nyíltak bal felõl. Lakóikat vörös lángok nyaldosták, elõttük gazdagság és hatalom hevert, de ha a kezüket kinyújtották utána, az rögtön elenyészett. Márpedig reflexbõl újra és újra kinyújtották, de ezúttal mindig csak a semmit markolászták.
Az elsõ szobában fiatal ember verte a fejét ütemesen a falba.
- Olyasmivel viccelõdött, ami még neki sem lett volna szabad – magyarázta Vergilius. – Sok pénzt vett el a közösbõl, de nem pusztán a saját szakállára. Nem hajlandó megmondani, kik mûködtek még együtt vele. Abban bízik, ha egyszer kikerül innen, megkapja érte a jutalmát. De csalódni fog. Akiket véd, nem tartják be az ígéretüket. Már csak azért sem, mert sorra itt lesznek mellette. Nézd! Ez polgármester volt. Papíron még ma is az. Õ egész házakat és városrészeket lopott el. S ha azt hiszed, ez már a csúcs, hát figyeld a következõt. Kövérnek találod? Láttad volna fél éve. Õ egy egész közlekedési vállalatot tett zsebre, s mi mindent még! El sem hinnéd!
- Hány cellából áll a vörös folyosó?
- Senki sem tudja. Újra és újra megnyúlik, s a végét csak sejteni lehet. Egyelõre ellátunk az utolsóig, megmutathatom, de ki tudja, lesz-e még.
- Hiszen ez üres – nyitottam be.
- Most még. De már készen áll fogadni a vendéget.
- Lesz lakója?
- Mi az hogy! Nagyon is! A Dínom-dánom terembõl ugyanis kifelé nem vezet út. Aki részt vett a lakomán, elõbb-utóbb megtalálja itt a helyét.
- És mi hogyan jutunk ki? – aggódtam. Vezetõm mosolyogva mutatott egy létrára. – Õk nem tudnak feljönni? – pillantottam vissza a lakókra.
- Fel tudnának, de lehúzza a zsebüket a sok arany, az összelopott, harácsolt vagyon, a bûn rettenetes súlya.
- Na de ha kidobálják a zsebükbõl?…
- Nem képesek rá. Éppen ez a bajuk. Száz éve vergõdnek ebben a csapdában, ezért telnek a vörös folyosó cellái. Mert ha le tudnának mondani a lopásról, nem is kerülnének ide. Ám aki egyszer megízlelte a Dínom-dánom teremben a bõséget, nem képes szabadulni tõle.
- Ez meddig folytatódik így?
- Most lezártuk a bejáratot. Oda többé senki sem mehet.
- No és ha akadna mégis valaki, aki újra megpróbálná felnyitni, megint kezdeni a dõzsölést, a táncot?
- Azért hoztalak magammal. Írd meg, meséld el mindenkinek, hogy láttad a vörös folyosót a cellákkal. Nem mernek majd kísérletezni.
(Megjelent a Magyar Hírlapban, 2010.05.29-én)