09.
Vannak úgynevezett női regények. Általában szerelemről, romantikáról vagy kifejezetten női témákról szólnak.
Ez egy férfi regény.
A Parlament épületétől nem messze kis cukrászda bújt meg egy sarokházban. Nem voltak különösebben finom süteményeik, a kávéjuk is alig érte el az átlagost, de a jó fekvésnek köszönhetően sok képviselő és más politikus, üzletemberek és művészek fordultak meg itt, rövid találkozókat és megbeszéléseket lefolytatni.
A sarokban, félhomályban lévő kerek asztalkához azok ültek, akik szerettek volna kicsit rejtve maradni. Ezúttal Martin Haben, a legkisebb kormánypárt elnöke. Ő az, aki előző nap a szavazáskor lemaradt a külügyminiszteri posztról, miután több ellenzéki képviselőnő példátlan módon megszavazta a kormány összetételét. Beszélgetőtársa egy Fritz nevű ellenzéki képviselő volt.
– Gondolom, szintén bosszús az eredmény miatt – kezdte Martin, noha pontosan tudta a számítógépes névjegyzék alapján, miként voksolt a másik.
– Persze! Elképesztő! Ellenzéki szavazatokkal alakult meg a kormány. Ilyen még a mi fura demokráciánkban sem fordult elő soha.
– Na, hát ki lehetne javítani.
– Mire gondol?
– Biztos lesz a közeljövőben olyan törvényjavaslat, amelyiknek feltétlenül át kell mennie. Itt van a kórházi ellátással kapcsolatos körzetesítés módosító indítványa, ha ezt nem fogadják el, betegek maradnak ellátatlanul. Az pedig, ugye, elképzelhetetlen.
– Hát igen – bólintott Fritz, és kíváncsian várta, hova akar kilyukadni a másik.
– Nos, elképzelhető, hogy néhányan a frakciómból nem fogják megszavazni. Erre a nagyobb kormánypártok elkezdenek minket győzködni, hogy mégis fogadjuk el, és azt a feltételt fogjuk szabni…
– Mit hozhatok? – állt meg egy fiatal pincérlány az asztalnál.
Martin kizökkent, zavartan pillantott a nőre.
– Mit is… Valami édeset. Mint maga…
Ahogy kimondta, már tudta, hogy retteneteset hibázott, de annyira lekötötte a gondolatait az ügy, hogy szinte nem is figyelt rá, mit beszél.
A pincérnő szó nélkül sarkon fordult, és elsietett.
– Most mi lesz? – kérdezte Fritz, hangjában némi aggódással.
– Balhé – szólt lakonikusan Martin.
Nem tévedett. A lány egy marcona, középkorú asszonysággal tért vissza.
– Az üzletvezető vagyok – mutatkozott be, név nélkül, csak a funkcióval. – A kollegina verbális zaklatást jelentett. Köteles vagyok kihívni a rendőrséget. Addig maradjanak a helyükön.
Martin Haben a zsebében kotorászott, és egy igazolványt húzott elő.
– Nézze, országgyűlési képviselő vagyok, mentelmi jogom van. Ne szórakozzunk itt rendőrökkel. Bocsánatot kérek a hölgytől, és kérem, küldjön egy férfi pincért.
Rövid tanakodás után elfogadták a bocsánatkérést, és fél perc múlva hosszú haját copfban összefogó, festett körmű fiatalember lépett hozzájuk.
– Maga a férfi pincér? – sóhajtott Martin. – Hozzon két krémest és két eszpresszót.
A pincér bólintott, s miközben távolodott, félhangosan motyogta maga elé: „Két krémes, két presszókávé, hatos asztal. Két krémes, két presszó, hatos…”
– Szóval – kérdezte Fritz türelmetlenül –, milyen feltételt fognak szabni a koalíciós partnereiknek?
– Hogy szavaztassuk meg a Házat újra a miniszterek névsoráról. Mi ellene fogunk szavazni, győzze meg az ellenzéki képviselőket, hogy ők is szavazzanak ellene. Akkor az Alkotmánybírósághoz kerül az ügy, és ott ki fogják mondani remélhetőleg, hogy a több női miniszter ellentétes az antidiszkriminációs törvénnyel…
– Megpróbálhatjuk. De mit kapunk mi cserébe?
– Hogy mit? Kormányválságot. Kell ennél jobb az ellenzéknek?
– Meglátom, mit tehetek. Itt jön a kávénk.
– Két krémes, két kapucsínó – tette le a pincér eléjük a rendelést. A képviselők összenéztek, egyszerre csóválták meg a fejüket, de nem szóltak.
