– A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt! – bíztatta Robespierre a lelkes híveket. – Ne féljünk a leszámolástól, hiszen aki nincs velünk, az ellenünk van. Ha csak kicsit is gyanús valaki – polgár, nemes, pap, bárki –, mehet a guillotine alá. És ha kérditek: ki gyanús? Megmondta az öreg Bárczi: Mindenki gyanús nekem, aki él.
Azokban a napokban világossá vált: nincs többé a régi Isten. Új Isten van, a Legfőbb Lény, az avítt
kereszténység helyett erkölcsösebb és racionálisabb hit. A főpapja pedig ki más lehetne, mint maga
Robespierre, a Megvesztegethetetlen, a Tökéletes, a Maxi(milien).
És a szabadság hírhozói nem ismertek kegyelmet: dolgozott serényen a nyaktiló, gyűltek a vérszagra az éji vadak, és hullott a kosárba megannyi fő: asztalosinasé, földmunkásé, borkereskedőé és püspöké.
– Elszaladt veled a ló – feddte meg Danton a párttársát. – Egyenlőséget ígértünk meg testvériséget.
– Íme az egyenlőség: aki kimagaslik a tömegből, hát megrövidítjük egy fejjel.
– Tönkreteszed az eszmét...
– Az eszme én vagyok, Georges! Aki belém fojtja a szót, az engem árul el. És aki engem elárul, az
ügyünket árulja el.
– És mi a mi ügyünk? Vagy ahogy az olasz mondja: mi a cosa nostra?
– Én vagyok a cosa nostra. A bosszú, a megtorlás, a tagadás, a hatalom, a kizárólagosság, vagyis én
egymagam. A Legfőbb Lény. És aki utamba áll, pusztuljon.
Így került aztán Danton is hóhérkézre. Ahogy felsétált az emelvényre a Place de la Révolutionon, és
végignézett az ujjongó tömegen, kik tegnap még a girondiak kivégzésének tapsoltak, odakiáltott
Robespierre-nek:
– Követni fogsz ezen az úton!
És így is lett.