Már a honfoglalás is sajátos diadalmenet volt – az erről beszámoló Anonymusnál nyoma sincs komoly ellenállásnak, harcnak, véres csatáknak vagy a hódítóktól rettegő tömegeknek –, inkább emlékeztet áldomások sorozatára az újabb és újabb várak felkeresése, mintsem ostromra.

István aztán létrehozza a vármegyéket, amelyek beosztása némi változtatással, de napjainkig fennmaradt, még Erdélyben is; a Felvidéken megszüntették, de csak azért, hogy teljesen szürreális észak-déli közigazgatási egységek kialakításával elvegyék az esélyét magyar többségű megyék létezésének.

Ekkora területet, mint a Kárpát-medence átlátni is döbbenetes, nem hogy működő, központilag irányított, a térség nagyhatalmává váló államot alapítani. 300 évig szinte meg sem rezzen ez az egység – még a lakosság jelentős részét kiirtó tatárjárást is úgy-ahogy kiheverjük – , az Árpád-ház (pontosabban önelnevezésükkel hívhatjuk őket mi is Turul nemzetségnek, hiszen ők maguk sosem használták az „Árpád-ház” kifejezést) kihalásával beköszönt ugyan a feudális anarchia, de az Anjouk gyorsan helyre rántják, majd Zsigmond és Mátyás alatt sosem látott fényében ragyog az ország.

Azután jön a török megszállás, Hungária három részre szakad, ez már csakugyan a végzetnek tűnik, de mint a főnix madár, haló porainkból úgy feltámadunk, hogy 1848-49-ben, majd a Kiegyezést követően ismét áll az István-i haza. 1920-ban aztán ismét feldarabolják, most éppen itt tartunk, de a gazdasági, földrajzi, történelmi egység szükségszerűsége idővel óhatatlanul politikaivá is válik mindig.

Korábban utaltam rá itt a Magyar Turistában, hogy a Kárpát-medencét politikai egységgé csak mi magyarok tudtuk szervezni; ez még a rómaiaknak sem sikerült, a hunok vagy a Habsburgok pedig egy nagyobb birodalom részeként kezelték. (Mára, példátlanul, kilenc különböző ország osztozik rajta.)

Visszatérve Szent Istvánhoz: a tíz püspökség kijelölése is értő szemre vallott. Ugyan néhány központ azóta eljelentéktelenedett, illetve áthelyezték (ld. Csanád vagy Bihar), de többségük ezer év óta fontos székváros Győrtől Pécsig, Egertől Gyulafehérvárig.

Furcsa kakukktojás a sorban Kalocsa, amelyet még első királyunk tett meg érsekséggé Esztergom mellett. Élére azt az Asztrikot helyezte, aki a legenda szerint II. Szilveszter pápától a koronát hozta, és aki később esztergomi érsek és pannonhalmi apát is volt, és akiről – ha máshonnan nem, hát az István, a király rockoperából – mindannyian hallottunk.

Ezt a megelőlegezett fontos pozíciót valahogy Kalocsa nem tudta teljesen betölteni. Míg Győr vagy Pécs elhelyezkedése – talán a korábbi római városokra is épülve – végig központinak bizonyult, Kalocsa kicsúszott a történelem fő sodrából. Tomori Pál mohácsi fővezérsége ugyan mindenképpen felhelyezte históriánk gazdag tablójára, de a lényeges dolgok nem itt történtek. És míg Esztergom ma is a magyar egyház vezetője, Veszprém vagy Győr megkerülhetetlen nagyvárosok, Kalocsa megmaradt kisvárosnak. Szégyen ide vagy oda, én életemben most először jutottam el ide; autópálya nem vezet erre, forgalmas utak sem keresztezik, és valahogy soha nem történt olyasmi, amiért erre fordultam volna.

Pedig a főtér gyönyörű a székesegyházzal, az oda vezető utca is hangulatos; a közeli érseki kert kellemes pihenőhely. Valahogy mégis minden olyan kicsi, elhagyatott, mint a vezérek és királyok elbűvölő szobrai, amik inkább valamiféle makett világot idéznek, mintsem győzhetetlen armadát.

Vasárnap lévén, itt mentünk misére is – nekünk, katolikusoknak nagy ajándék, hogy az országban vagy a világban bárhol betérhetünk az istentiszteletünkre, mert nagyjából ugyanúgy zajlik –, ám az némileg csalódást okozott, hogy az évezredes érsekség főtemplomának nagymiséjén legfeljebb negyvenen lézengtünk.

Ennél azért István korában biztosan többen voltak…