A miénkkel látszólag semmi probléma, hiszen olyan nyilvánvaló Budapest központi szerepe. Jóllehet ezen a néven csak 1873 óta, három korábbi település egyesítésével létezik. A középkorban azonban nem volt mindig egyértelmű, mi is az ország székhelye. Esztergom, Székesfehérvár, Visegrád, Buda, Pozsony, sőt rövid ideig Temesvár vagy Debrecen is betöltötte ezt a szerepet.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy egy márciusi hétvégén visegrádi wellness-es, kirándulós pihenést tartottunk a feleségemmel kettesben. A gyerekek már túl nagyok, az unoka sajnos még túl kicsi ahhoz, hogy velünk jöjjenek. (Csak zárójelben: a város megannyi ilyen-olyan csillagos szállodái és panziói tele voltak, a velünk együtt reggeliző vagy szaunázó-pezsgőfürdőző közönséget elnézve nem úgy látszott, hogy a gazdagok kiváltsága lenne az efféle kiruccanás. Teljesen hétköznapi emberek, középkorú- és idősebb házaspárok, kisgyerekes családok szállták meg a Duna-kanyar vendéglátó helyeit. Nem a felső tízezer, hanem a széles alsó középosztály, amelynek nem jelent gondot egy száz-százötvenezer forintos kiruccanás, jó eséllyel évente többször is. És hogy az ország azért elég jól működik, arra egy apró adalék: az autónk akkumulátora éppen ezt az alkalmat választotta ki, hogy bevégezze küldetését. Első pillanatra reménytelennek tűnt szombat reggel a szervizelés kérdése, de egy kis internetes keresés és telefonálás eredményeként egy vállalkozás már hozta is Pestről a gépkocsinkba való aksit, be is szerelték, s bár megkérték az árát, nem volt megfizethetetlen a vis maior megoldása.)

Visegrád tehát egykor a Magyar Királyság tündöklő fővárosa volt, a renovált Fellegvár, az ásatások nyomán újjászülető palota vagy a vitatott múltú Salamon-torony tanúskodnak erről. Imponáló, hogy a Károly Róbert szobor, Nagy Lajosról, Zách Kláráról vagy Mátyás királyról nevezett utca itt nem a történelmünkből találomra kiválasztott hősöknek állít emléket, hanem a helyhez szorosan és közismerten kötődő alakoknak.

Itt raboskodott a XI. században Salamon, akit az unokatestvérei (Géza és László) megfosztottak trónjától (mostani számunkban az isztriai cikkben is bőven esik róla szó). Itt történt 1330-ban Zách Felicián sikertelen merénylete Károly Róbert ellen (Arany János Zách Klára című balladája vagy Orlai Petrich Soma festménye is emléket állít neki), a visegrádi királytalálkozó is ehelyütt zajlott 1335-ben, ami a közép-európai államok együttműködésének annyira szép példája volt, hogy a történelemtanár Antall József 1991-ben megismételte; ebből alakult ki a V4-es szövetség. A lengyel küldöttség itt kereste fel Nagy Lajost, hogy meghívják a lengyel trónra. Itt őrizték a Szent Koronát, és innen lopta el Kottanner Jánosné, hogy a csecsemő V. László fejére illesszék. (Ez is látható volt a most futó Hunyadi sorozatban.) De még az idős Görgey Artúr is itt lakott élete alkonyán.

Vajon mi lett volna, ha a mára alig kétezer lelkes lakosságával aprócskának számító város megtartja – vagy újra visszaszerzi, miként Buda a török alóli felszabadulást követően – a vezető helyet? Adottságai igen kedvezőek, ha állandó híd épült volna az átellenben lévő Nagymarosra, itt is létrejöhetett volna egyfajta összeolvadás; képzeljük el, ha Visegrádmaros lenne a főváros. Azt hinnénk, a hegyek gátat szabtak volna a terjeszkedésnek, de Buda is csupa hegy-völgy-domb. A Gellérthegy sziklatömbje a Duna partján semmivel sem tűnik anakronisztikusabbnak egy világváros közepén, mint a Visegrádi-hegység vagy akár a túlsó oldalon a Börzsöny emelkedői és csúcsai. Róma hét dombra épült (na jó, nem túl nagyokra), de például Bolívia fővárosa, La Paz 3650 méteres magasságban van, közel egymillió lakossal.

Ez persze csak játék, mert azért nagy szerencse, hogy a Fellegvárra nem lakótelepek között kapaszkodunk fel…