Ez a történet regény, fikció. Az események, a személyek mind kitaláltak, még ha olykor a valóságos viszonyokon alapulnak is.

Az elõzõ rész tartalmából: Anita jelenti Morczosnak, hogy Málnási korábbi célzásai alapján arra következtet: Talabér Gergõt meggyilkolták. Morczos házkutatást tart az újságírónál, és rengeteg érdekes anyagra bukkannak.
Gombás (a mátyáskúti polgármester) is aggódik, akit szintén Málnási fenyegetett meg arra az esetre, ha az útjába áll. Az idegenek ugyanis, magukat befektetõnek álcázva – a Sziklavíz Kft. képében –, mindenáron ki akarják terjeszteni befolyásukat a szigetre.
A Fidesz tapogatódzó tárgyalásokba kezd a hunniai kormányzóval: egy esetleges jobboldali siker esetén megfontolnák-e az egyesülést. Erre egyelõre nincs kiérlelt álláspont Etelváron. „Elõbb nyerjenek, aztán meglátjuk!”, ez a válasz.

Miközben a politika boszorkánykonyhájában a sok mérgezõ étket kifõzték, s mialatt a hunniai elhárítás bõszen dolgozott az ellenmérgek kikísérletezésén, a sziget lakossága azért alapvetõen jó hangulatban és békében éldegélt. Láthattuk, teljesen nem tudták magukat függetleníteni a külvilágtól, de mindennapi életükbe nem tört be olyan elemi erõvel a pusztító depresszió, a kilátástalanság, a levertség, mint az õket körülvevõ csonkaország lakóinál.
Természetesen a többség érdeklõdve – és persze gyakran bosszankodva – követte a magyarországi eseményeket, de mindez nem uralta el teljesen a hangulatukat. Bõven volt okuk az örömre, lelkesedésre.
Legújabban például a Somfai család Bence nevû fia miatt; szinte mindenki ismerte, Füzeskén nõtt fel. Tudták róla, hogy a papa rengeteg idõt és pénzt szán a gyerekre, teniszezni járatja, de az utóbbi idõben nem sokat látták. A büszke rokonság be is számolt róla, hogy ilyen-olyan junior versenyeken van, hol Kínában, hol Amerikában. Az idõsebbek hümmögtek – „Nofene, teniszezni Amerikába… Kac-kac…” –, de senki sem irigykedett rá. Még ha a gimnázium igazgatója – nem a mostani, hanem még az elõzõ, Bordó Kornél – meg is jegyezte, hogy a tehetséget és pénzt értelmesebb, nemesebb célokra is felhasználhatnák Somfaiék. A megerõsítés nem várt helyrõl érkezett: maga Tank atya, a mátyáskúti plébános vette védelmébe a szülõk elképzelését.
- A sport nemes elfoglaltság, a test edzése egyenértékû a szellem pallérozásával. No persze, egyik nélkül a másik mit sem ér. S ha azt kérdeznétek, mi haszna ebbõl a közösségnek? Mert hiszen mindannyian csak annyit érünk, amennyit mások javára teszünk. Hát azt mondom, igenis nagy erõ van a sportban. Mert ha sikeres, tehetséges versenyzõnk van, akkor arra büszkék lehetünk, mindez javítja közérzetünket, kedvünket, önbecsülésünket. Hírünket viszi a világba, és manapság bizony sokkal inkább aszerint ismernek és becsülnek egy nemzetet a glóbuszon, milyen sportolói vannak, mint mondjuk a kultúrájuk vagy hadvezéreik alapján. Lehet, ez nem ildomos. De tény. Rólunk, magyarokról mit tudnak? Puskás és az aranycsapat. Ha azt mondom, soroljatok fel tíz híres brazilt, abból hány sportoló lesz és hány agykutató? Ebben a mediatizált világban lényeges szerep jut a sportnak. Ki tudja, hol húzzák meg a trianoni határokat, ha az ’54-es vébédöntõ után kerül erre sor? Lett volna-e mersze Clemenceau-nak szembemenni a világ közvéleményével? Amellett a nemzeti érzés felélesztésére és ébren tartására is a sport maradt talán az egyetlen legális lehetõség. Hol lenghet annyi trikolór szabadon, mint egy focimeccsen? Nem véletlen, hogy a Fidesz elnök is rákapott erre a „Hajrá, magyarok!”-ra. Ebben erõ van. Mozgósítás, büszkeség, hit, jövõ, összetartás. Én helyeslem a Somfai fiú pályaválasztását.
És hogy mennyire a próféta beszélt Tank atyából, az rövidesen kiderült: Bence ugyanis bejutott egy nagy nemzetközi torna negyeddöntõjébe, és mérkõzését az Eurosport is közvetítette. A magyar szpíker ugyan zavarban volt kissé, hogy drukkolhat-e nyíltan a hun fiúnak (az Eurosportnak egyelõre csak magyar kommentárral ellátott adása volt, értelemszerûen külön hun nem), de a programba Budapestrõl nem tudtak beleszólni. Végül azért csak meg-megemelte a hangját a budapesti stúdióban ülõ kommentátor is Bence egy-egy szép poénjánál, és bízzunk benne, hogy ezért nem mosták meg a fejét a csatorna vezetõi.
A nézõtéren egy maroknyi csoport is felbukkant, és vidáman lengette a vörös-ezüst csíkozású zászlót, Hunnia hivatalos lobogóját.
- Na, ez ellen tiltakozzanak most a szocik – dörzsölték a tenyerüket a képernyõ elõtt ülõ hunniaiak, amikor Bence nyertes poénjai után a kamera mutatta, amint a diszkréten figyelõ amerikai közönség feje felett lelkesen rázzák az Árpád-sávos zászlókat.
Az okozott csak némi gondot, hogy a rendezõség nem tudta, milyen „felségjelzést” biggyesszen Somfai neve mellé. A logikusnak látszó „hun” már foglalt volt, hiszen a magyar versenyzõket ezzel a három betûvel szokták jelölni. Maga Bence tiltakozott ez ellen, mondván, õ egy önálló ország polgára, nem Magyarországé (Hungary), hanem Hunniáé. Na, ezen kétségbe estek a derék amerikaiak. „Nem HUN, mert nem magyar, hanem hun.”
Noha hivatalosan az USA nem ismerte el a független Hunniát, végül a sportdiplomáciában nagy gyõzelmet arattak Somfaiék. A fiú neve után a Regnum Hunniae nyomán RH jelzés állt. És amikor Bence sikerrel vette ezt az akadályt is, és bejutott a legjobb négy közé, a poént nem tudták kihagyni, és a nagy nemzetközi lapok így tudósítottak róla: Somfai RH+.
- Ez kicsit komikussá teszi a dolgot… - sopánkodott Homoki Alíz a sok rh pozitív láttán.
- Ellenkezõleg – tiltakozott Tank atya. – Most ismert meg minket a világ. Légiblokád, cigány-ügyek, Szathmári-gyilkosság, autonómia mind smafu. Azt se tudta a nyugati polgár, mi fán terem ez az egész. De most már értik: van egy Hunnia nevû ország.
- Hát, elég szomorú, hogy ebbõl tudták meg.
- Elég szomorú ez az egész nyugati világ… - legyintett Tank atya, de aztán csillogó szemmel hozzátette: - Viszont ez a srác remekül teniszezik.

+++++++++++++++++++++++++

A Talabér-ügyben folytatott nyomozásnak egy már-már komikus, de az események szempontjából jelentõs mellékszála is akadt. Forrai – akinek a felesége, Anita kezdettõl aktivizálta magát a dologban – az egyik reggel belenyúlt a zakója zsebébe, és kivett egy apró tárgyat. Szórakozottan forgatta, aztán hirtelen világosság gyúlt az agyában.
- Nézd csak, Anita – adta oda az asszonynak. – Ezt a pendrive-ot még szegény Talabér adta oda néhány nappal a halála elõtt.
Anita egészen elsápadt.
- És ezt csak most mondod? Nem tûnt fel, hogy milyen felhajtás van napok óta ekörül?
- Nem jutott eszembe – vont vállat a színész. – Gondolom, írt az öregfiú valami színdarabot, szerette volna, ha elolvasom, és esetleg bemutatjuk. De hát Gergõ ügyes újságíró volt, ám nem hiszem, hogy drámaírói képességei…
- Elolvastad? – szakította félbe az asszony türelmetlenül.
- Ha én minden papírt, e-mailt, floppyt és hasonlókat elolvasnék, amit önjelölt szerzõk a kezembe nyomnak vagy nekem elküldenek, akkor egész nap mást se csinálnék, sõt a huszonnégy óra elég sem lenne.
De még be sem fejezte a szóáradatot, a felesége már kikapta a kezébõl, bekapcsolta a laptopot, és bedugta a pendrive-ot.
- Valami érdekes? – pillantott Forrai a képernyõre a nõ válla fölött.
- Azonnal elviszem Morczosnak – határozott az asszony, lecsukta a laptop tetejét, berakta a retiküljébe az aprócska adathordozót, és már öltözködött is.

++++++++++++++++++++++++++

A sziget lakosait – sok más mellett, mint már utaltunk rá fentebb – erõsen foglalkoztatták a közelgõ magyarországi választások. Különösen a közvélemény-kutatási adatok függvényében. (Bár azt már Kovács László megmondta – akinek a neve újabban ismét elõbukkant potenciális MSZP-s miniszterelnök-jelöltként, ha jól fizetõ brüsszeli állásából hazarendeli a maffia, illetve a párt –, hogy nem közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást. És ehhez a szocialisták jó ideje tartják is magukat, úgyhogy 2010-ben is lehetnek még meglepetések.) Mindenesetre a társadalmi párbeszéd fõ kérdése az volt: mit várhat Hunnia egy esetleges nemzeti kormánytól, és felmerüljön-e ebben az esetben az újraegyesülés.
A viták színtereként egyaránt szolgált a helyi újság és televízió éppen úgy, mint a különbözõ közösségi terek: a Palkó-féle cukrászda, amit sokan a Pilvaxhoz hasonlítottak. (Ezen Palkó Géza büszkén mosolygott, s szabadkozva hozzátette: innen még nem indult ki forradalom. Amire a vendégek megveregették a vállát: csak várd ki, Géza, mi fog még innen kiindulni.) De az éttermek, orvosi rendelõk, utcasarkok, buszmegállók és persze a piac éppen úgy a társadalmi vita terepét jelentette, mint a rómaiaknál a fórum. (Amikor ezt a kormányzó egy beszédében megemlítette, késõbb sok e-mailt és telefont kapott a titkárság, hogy szépek a történelmi hasonlatok, de a „fórum” szónak a mai politikában pejoratív kicsengése van Dávid Ibolya szereplésének köszönhetõen. Ezért Székely Levente inkább a görög agórát használta ezentúl.)
Néhányan hallani sem akartak az egyesülésrõl. A másik oldal viszont azt vallotta:
- Mégiscsak egy Magyarország van. Területileg rengeteg darabra, lelkileg is jócskán szétszabdalva, de azért a haza egy. Nekünk nem a nemzettel, nem a magyar szimbólumokkal, nem az államisággal van gondunk, hanem a gazember vezetõkkel.
- Na de a gazember vezetõk mögött ott áll egy gazember és/vagy ostoba réteg, amely nélkül nem tudnának ugrálni – ellenkeztek a minden áron függetlenség pártiak. – Hiába a választási csalások, hiába az újkeletû diktatúra, azért ne feledjük, hogy nem lehetnének hatalmon, ha nem nyújtana mégis valamifajta támogatást és legitimációt nekik az ostobák és megtévesztettek hada. Ezekhez nekünk semmi közünk. És ha alakulna is egy jobboldali kormány, az nem változtatna azon, hogy ezek a szerencsétlenek megmaradnának, és továbbra is ott lappanganának a nemzet testében mint egy kórokozó, amelyik csak a pillanatra és a kedvezõ körülményekre vár, hogy aktivizálódjon. És az elsõ nehézségek, az elsõ provokáció hatására újra elõbújnak, visszaadják a hatalmat a gazemberek kezébe, és mi szakadhatunk el újra.
Így beszélgettek és tanakodtak Hunniában, azzal a kellemes érzéssel, hogy a döntés mégis csak az õ kezükben van. Akadtak persze olyanok is, akik szerint hiába ugrál bárki is, valójában a globális hatalmi erõk döntik el, mi lesz Magyarországon, mi lesz – és mi lehet – Hunniában, Európában, Amerikában, a Közel-Keleten. Ezt a jól megszõtt, erõs hálót egy-egy kis lázadó nép vagy ország nem tudja szétszakítani. Egyszerre kellene mindenütt a megtévesztetteknek hirtelen megvilágosodniuk.
- Erre még várhatunk – dünnyögték a szkeptikusak.
- A Szovjetunió is hirtelen omlott össze, pedig reménytelennek látszott.
- És jobb lett?
- Na, errõl nem nyitok vitát. A szovjet megszállásnál, a kommunista rendszernél minden jobb.
- Van helyette másmilyen megszállás. És a kommunisták sem tûntek el.
Ez már egy újfajta polémia volt, ami szintén sokakat megmozgatott, és meddõ, éjszakába nyúló vitákat eredményezett.

++++++++++++++++++++++++

Az MSZP-ben már készültek a választási kampányra. Akadt ugyan olyan javaslat, amely szerint az egész tavaszi választást meg kellene akadályozni (polgárháború kirobbantásával, az ellenzéki pártok betiltásával – ehhez remek ürügyet lehet találni, amelyet akár még a harcos antifasiszta nyugat is elfogadna – vagy egyszerû szabotálással), azért alapvetõen a szocialisták is arra készültek, hogy 2010-ben szavazás lesz.
- Még mindig el lehet csalni… - vélte Draskovics. – Azt bármikor elsüthetjük.
- Persze, persze, ezt a verziót is tartsuk talonban, ám Rytkó Emília már nem vállalta…
- Mindig akad jelentkezõ – legyintett Draskovics bölcs emberismerettel. – Emília néni egyébként nagyon szép szolgálatokat tett nekünk, úgyhogy nem engedem bántani.
- Ki bántja? Õt is meg lehet érteni.
- Szerintem nekünk más dolgunk sincs, mint a szélsõségesek pusztításának vízióját a falra festeni! – kiabálta Lendvai.
- Nem unalmas ez már? – óvatoskodott Kiss Péter.
- Neked a fasizmus unalmas? – sipított a pártelnök.
- Amellett nincsenek más eszközeink – bólogatott Bajnai. – Az elért eredményekre mégse hivatkozhatunk. Én megtettem, de közröhejbe fulladt.
- A szélsõségesezés is közröhejbe fog fulladni – védte álláspontját Kiss Péter. – Nézzétek meg, a szadesz mekkora reklámot csinált a Jobbiknak azokkal az Árpád-sávos plakátokkal. A Jobbik kapott 15 százalékot, õk meg kettõt.
- Mert hülyén csinálták – szólt közbe a háttérbõl Gyurcsány. – Én konkrétumokra gondolok, nem általánosságban a szélsõségesekre. Azt kell például mondani: ha Orbán nyer és a Jobbik bejut, háborúba visznek minket a szlovákok ellen.
- Ez marhaság.
- Ez zseniális! – csillant fel Lendvai arca. – A háború, az remek. Ettõl beszarik az átlag magyar. Ez igen, ez vízió. Háború lesz, éhínség, nem lesz gáz és áram. Nem lesz tévé, a tévében Gyõzike meg Vágóka. Nem lesz benzin a kocsijába a prolinak… Nesze neked, szavazz az Orbánra!
- Én úgy emlékszem – dünnyögte Kiss -, hogy amikor 2002-ben a Fidesz átadta a hatalmat, kifejezetten jó volt a szlovák-magyar viszony. Mária Valéria híd… Ez a mi idõnkben lett elkúrva, Feri, már ne is haragudj. Polgárháborús helyzet is Õszöd óta van…
- Te kinek drukkolsz voltaképpen? – dörrent rá Gyurcsány.
- Ezekre egyedül te emlékszel, Péter… - motyogta Bajnai. – Kinek van ilyen hosszú távú memóriája?
- Majd ezt fogja ismételgetni Orbán a kampányban. Mi meg szarban maradunk.
- Nem, mert mi százszor is elmondjuk, hogy õk háborúba viszik az országot. És amekkora hisztéria itt van, hát el is fogják hinni. Az emberek mindig azt hiszik el, amit mi mondunk. A közvélemény-kutatóknak lódítanak ezt-azt, egy kicsit morgolódnak, mint apa a hülye gyerekére, de ha szavazni kell, hát mellénk húzzák az ikszet. A magyar ember már csak ilyen. A Fidesz nem ismeri a prolik lelkivilágát, ezért bukik el folyton. Mi pedig ismerjük, ezért nyerünk. Ilyen marha egyszerû.

++++++++++++++++++++++

A gimnáziumban már véget ért a tanítás, csak néhány srác kosarazott még az iskolaudvaron, amikor megállt az épület elõtt az etelvári kapitányság autója, és négy rendõr ugrott ki belõle. Fáy Balázs igazgató az ablakból figyelte õket. A rendõrkocsi mögött kisvártatva egy másik is érkezett, amibõl öt hun gárdista szállt ki, és felsorakoztak a bejáratnál. Fáy elfordult az ablaktól, de mire az irodájából kijöhetett volna, a rendõrök már odaértek.
- Igazgató úr, letartóztatjuk – lépett elõ Barta Tamás fõhadnagy. Intett az embereinek, akik megbilincselték a férfit.
- Mégis, mirõl van szó? – próbált Fáy ellenkezni.
- A belügyminiszter úr odabent mindenrõl tájékoztatni fogja.
- Szükséges ez a vacak? – emelte fel a kezét az igazgató, bilincseit rázva.
- Feltétlenül – mondta komolyan Barta. – Kifejezetten a lelkünkre kötötték, hogy nagyon figyeljünk, mert veszélyes bûnözõrõl van szó.