Gyerekkoromban mindenki számon tartotta, hány éves lesz 2000-ben. A különleges év, az izgalmas pillanat, ami el fog jönni, de majd csak nagyon-nagyon sokára, és olyan nehéz elhinni… Kicsit, mint a halál. Amikor elkövetkezett 2000, akkor értettem meg talán igazán, hogy egyszer meg fogok halni.

Ehhez képest a most kezdődő 2025-ös esztendő nem olyan kerek, bár mindenképpen fontos szám. Eltelt negyed század a huszonegyedikből, már a nevezetes kétezres dátum után születettek közül is sokan felnőtt emberek. A világ azonban mintha kiszámíthatatlanabb, sorsfordítóbb helyzetben lenne, mint az ezredfordulón volt. Rettegünk az éghajlat-változástól, elborít bennünket a magunk gyártotta megannyi szemét, megtapasztaltuk, hogyan zökkenti ki életritmusunkat megszokott medréből a rég meghaladottnak vélt járványveszély. Lassan három esztendeje háború dúl a szomszédunkban, és őrült politikusok olykor nagy komolyan felvetik a nukleáris fegyverek bevetésének gondolatát.

A hatodik század óta Krisztus születésétől számítjuk az időt, s bár az ezt rögzítő szerzetes, a szkíta családból származó Dionysius Exiguus néhány évet valószínűleg tévedett, mégiscsak ehhez az origóhoz viszonyítja azóta Európa (sőt a világ nagy része) magát. Ezért is nevetséges, amikor a kontinens meg akarja tagadni keresztény gyökereit, miközben minden nap az aktuális dátum leírásával is demonstrálja, hogy mit is tekint a kezdőpontnak. A francia forradalom vérgőzös jakobinusai és a bolsevikok nem kevésbé vérgőzös elvtársai megpróbáltak ugyan teljesen új naptárat bevezetni, de ez a kísérletük gyorsan hamvába holt.

A mi folyóiratunk elsősorban a turisztika (fizikai és szellemi erőfeszítések egyfajta sajátos keveréke) szemszögéből nézi a világot, de nem tudjuk magunkat teljesen kivonni a hétköznapi történésekből. A hegyek ugyan többnyire évmilliók óta változatlanok – legalábbis a mi életünkben ritkán mennek arrébb vagy nőnek magasabbra –, de hogy felkereshetjük-e őket, milyen országok területére kerülnek éppen, milyen harcok dúlnak a környezetükben, az már kihathat akár egy túrára is. A kulturális, emberalkotta szépségek pedig még esendőbbek. Nem lehetünk benne biztosak, meddig állnak azok a templomok, szobrok, emlékművek, épületek, amiket meg akarunk csodálni, vagy esetleg felgyújtják, lerombolják, kordonok mögé zárják őket.

Hónapok óta a világháborúval ijesztgetnek bennünket, ami talán túlzott aggodalmaskodásnak tűnhet, de ne feledjük, hogy bő száz éve sem gondolta senki a békés, nyugodt, fejlődő Európában, mi fog elkövetkezni.

Hiába a hihetetlen technikai fejlettség és gazdagság, mégsem nyugodhatnak a nagyhatalmak, a világot mozgató erők. Az emberek pedig – dacára a demokráciáknak – mintha mégse alakíthatnák eléggé a sorsukat.

Huszonöt évente a katolikus egyház szentévet rendel el; így lesz ez 2025-ben is. Ez kitűnő alkalom egy kis megállásra, számvetésre, emlékezésre. Az egyháznak kétezer éves története van, nekünk, egyénenként ennek töredéke jut. Ahogy a misekánon szövegében a „földi zarándokútját járó egyház”-ról szól a pap, úgy egyenként, egyénenként mi is járjuk a magunkét; nem csak a hegyi túrákat, a kis dombokat vagy száz kilométereket, amik után és között megállunk pihenni, hanem az egész életünket, ami hasonlít egy túrára. Tudjuk a célt, egyszer el fogjuk érni, örömök, fáradságok, résztávok, részsikerek után.

Az efféle kerek évfordulók arra is jók, hogy megtorpanjunk az életutunk állomásain; megpihenjünk, körülnézzünk. Honnan indultunk, hová jutottunk el, és mi van még hátra. Közeledünk a csúcsig vagy már túljutottunk rajta.

Divat manapság azt mondani, hogy az ember kárt tesz a világban: ha nem volna ember, mennyivel jobb lenne; tisztább levegő és folyók, több élettér jutna medvének és bazsarózsának, a tengerekben nem volnának mikroműanyagok és olajszennyeződés. Valóban, esztelenül pusztítani a természetet vagy az értékeket (háborúval, netán éppen a civilizáció elkényelmesítő kellékeivel és a fogyasztói társadalom habzsolásával), az nagy baj. De ha nem volna ember, az egésznek nem lenne semmi értelme. Mit érne egy havas hegycsúcs, egy kismadár, egy virágzó fa, egy cseppkőbarlang, egy gótikus katedrális, ha nem akadna, aki mindezt látja, értékeli, csodálja.

A Magyar Turista ezt a csodálatot próbálja hónapról-hónapra bemutatni.

És közben vigyázzunk a világra, hogy legyen mit csodálni, és vigyázzunk az emberre (magunkra), hogy legyen, aki csodálja mindezt.