Talán a szocializmus örökségeként, és a fényképeken úszógumikba
burkolózva lebegők láttán azt képzeltem, oda kizárólag a beteg, idős nyugdíjasok mennek
sztk-beutalóval, a reumájukat áztatni. Ha ez valaha így is volt, most egészen más kép fogad, s
már nem is tűnt abszurdnak a hévízi hétvége gondolata. (Bár igazság szerint a szombat-
vasárnapi kiruccanást a gyerekeinktől kaptuk ajándékba még a harmincadik házassági
évfordulónkon, júliusban…)
A városban különös időutazás élmény ért, de nem úgy, mint sok helyütt, ahol esetleg az
elhanyagoltság, az ötven-hatvan éve változatlan körülmények, a világháborús sebeket őrző
épületek, a civilizáció hiánya – vagy, mint Olaszországban, a középkor óta mit sem változó
sikátorok és városképek – okozta ezt, hanem a békebeli, a monarchiát idéző hangulat.
Ilyesminek képzelem az előző századforduló Karlsbadját, Herkulesfürdőjét… Minden ép,
tiszta, működőképes, de – ha a gépkocsikat nem számítom – körbetekintve úgy érezhetem,
mintha 1896-ban lennénk. A magyar mellett sokféle idegen szó – leginkább német és orosz –,
főleg korosabb házaspárok, egy-egy konszolidált kisgyerekes család és néhány fiatal.
Az öltözőszekrényeket nyitó, a háromórás intervallumot jelző karórák és leolvasók megint
csak a huszonegyedik századot idézik, de a tó fölé hatalmas oszlopokra épített fürdőházba
kisétálva megint csak egy százéves fotón látjuk magunkat, amilyenek akár a tengeri, akár a
balatoni fürdőházakról készültek. Mi végül is mégsem onnan, hanem a tó széléről megyünk
be, mint egy balatoni strandon, csak éppen a kissé már borongós, hűvös októberből
belemerülünk a meleg vízbe. Éppen fordítva, mint nyáron, amikor a kánikula elől a tavakban
keresünk felüdülést, most a hidegből menekülünk a langyos tóba. Mi nem béreltünk gumit,
inkább megpróbáljuk körbeúszni a tavat.
Délután kisétálunk a középkori Egregy településre, ami mára Hévíz részét képezi. Itt
összeérnek az idősíkok; a valamikori Pannónia nyomát nem csak a római romok őrzik, hanem
a legendák is. Állítólag a hőforrások létezése egy későbbi császárhoz, a birodalomban a
kereszténységet államvallássá tevő Tehodosiushoz kapcsolódik. Egy keresztény dajka
könyörgő imádságaira ugyanis itt fakasztotta a Szent Szűz azokat a vizeket, amelyek a tavat
táplálták; a melegtől, a gőzölgő iszaptól a beteg, csenevész kisfiú felgyógyult, aki nem más
volt, mint a nagy Theodosius. (Aki egyébként katonaként valóban állomásozott Pannóniában,
de nem valószínű, hogy gyerekkorában járt volna itt.)
Évszázadokkal később, a honfoglaló magyarok is megtelepedtek a környéken, az Árpád-kori
templom őrzi is ennek nyomait, bár belmérete alapján nagyon sok aktív hívőre nem
következtethetünk… A temetőhöz s a templomhoz egy borúton át juthatunk, mi sajnos nem
élünk ilyesmivel, ezért szégyenszemre csak egy kapucsínóra ültünk be az Árpád borozóba.
A dicső magyar múltra emlékeztetnek a várromok is szerte az országban, különösen ha
elképzeljük, milyenek lehettek fénykorukban. Rezi erődítményéből sem maradt sok, a kilátás
viszont kárpótol a kaptatókért. A köveket ugyan elhordták a történelem viharai, de a
lelkünkben ott maradtak, s mindannyiunkban a valós (némileg szerényebb) jelen mellett él az
az ország, amikor Reziben (Kerekiben, Szigligeten és másutt) álltak a várak.
Kár, hogy Reziben csak egy megtépázott magyar zászló leng, mintha hasonulni akarna a vár
állapotához. Együtt szimbolizálják, mennyire múlandóak a tárgyak, a fűvel benőtt egykori

termek falmaradványai között lépkedve viszont tudatosul bennünk, hogy az emberi emlékezet
képes ezeket kipótolni, ha a szándék megvan rá.