2008. szept.
28.
28.
Hunnia - 11.rész
Írta: ungvaryzsolt.hu 
NEM TÖRNEK ÁT!
Délelõtt futótûzként terjedt a hír: Füzeske és Mátyáskút között leszállt egy kis, kétszemélyes sportrepülõgép. Elõször a gyerekek gyûltek köréje izgatottan, rövidesen ott toporgott már a polgármester, a polgárõrök, sõt tíz percen belül a helyszínre ért Morczos Kálmán rendõrkapitány épp úgy, mint Székely Levente, aki biciklivel jött idáig vagy Homoki Alíz, aki robogóval. (A benzinnel spórolni kellett, hiszen amióta a Gyurcsány-kormány blokád alá vonta a szigetet, bizonytalanná vált a jövõbeni ellátás.)
A gépbõl délceg tartású, magas, õsz hajú, hatvan körüli férfi szállt ki. Úgy integetett, mint Lindbergh, miután átrepülte az óceánt. A dolog jelentõségét elsõre kevesen értették meg, néhányan csak a látnivaló egyedisége miatt jöttek ki. Székely Levente azonban rögtön a géphez kerekezett, és elsõként szorította meg a pilóta kezét.
- Isten hozta Hunniában. Székely Levente vagyok.
- Hát Ön az? - mosolygott a férfi. - Láttuk a tévében a... Nem is, dehogy, a tévében nem volt nálunk errõl semmi. Az interneten néztük meg a függetlenség kikiáltását. Jaj, bocsánat, milyen neveletlen vagyok. A nevem Reinhardt Péter, Münchenbõl.
Közben Homoki Alíz is odaért. A gyerekek a gép kerekeit csodálták, a felnõttek körbejárták, a férfiak - ahogy az lenni szokott - okos megjegyzéseket tettek lóerõre, méretre, fogyasztásra, holott egyáltalán nem értettek hozzá.
- Münchenbõl érkezett most? - hitetlenkedett Székely.
- Ó, nem, dehogy! A budaörsi reptérrõl szálltam fel.
Rövidesen kiderült, hogy Herr Reinhardt - akinek még a szüleit telepítették ki a második világháború után Németországba - a hírre, miszerint blokád alá vonták a Gyurcsánnyal szembeszegülõ bátor magyarok szigetét, rögtön Magyarországra jött, hogy segíthessen.
- Bevásároltam mindent, amit csak tudtam. Liszt, cukor, olaj, gyógyszerek, takarók... Béreltem egy gépet... Ami befért, azt bepakoltam, aztán gyerünk, vorwärts!
Közben Reinhardt útmutatása mellett, csatárláncba fejlõdve adogatták ki a csomagokat. Homoki Alíz telefonon intézkedett (a mobilok mûködtek, azt nem tudták vagy nem akarták blokkolni, talán abban bíztak a magyar szolgálatok, hogy a készülékeket lehallgatva értékes információkhoz jutnak), hogy etelvári fuvarozók jöjjenek a füzeskei almáskerttõl nyugatra lévõ mezõre.
- Gyerekként megéltem a berlini blokádot - mesélte csillogó szemmel Reinhardt, aki élvezte, hogy történelmi tettet hajtott végre. - Akkor az amerikaiak légihidat létesítettek, s azon keresztül juttattak be mindent a nyugat-berlinieknek. Ez jutott rögtön eszembe, amikor hallottam, hogy a pesti szocialisták lezárták a közlekedést.
Többen is kapacitálták az idegenbe szakadt hazánkfiát, hogy maradjon még, de õ indulni akart.
- Naponta akár kétszer is berepülhetek. A világ végéig tarthatják magukat.
- És hogyan gyõzi ezt pénzzel?
Reinhardt kacagott.
- Már eddig is sokan segítettek. Ha híre megy az akciónak, lesz pénz, ne féljenek. Amellett én se vagyok éppen szegény ember...
- Ezt nem fogják Gyurcsányék sokáig engedni... - vélte Szepesi Ernõ, Mátyáskút örökösen aggodalmas polgármestere.
- Ugyan már! - legyintett Reinhardt. - Talán lelõnek?
- Azért vigyázzon magára!
- Este újra jövök.
Ezeket a szavakat már rögzítette egy fiatalember, aki kézi kamerájával eddig is filmezte az eseményeket. Most Talabérral beszélgetett.
- Felteszem az internetre - mondta. - Tíz perc múlva mindenki láthatja, hogy feltörtük a blokádot.
- Nono - intette Szepesi. - Jobb lenne nem verni nagydobra.
- Dehogynem! - ellenkezett Homoki Alíz. - Egyedül a nyilvánosság segíthet. Jó, ha minél többen megtudják, mi történik. Így segíteni is jobban tudnak. Olyan illúzióid pedig ne legyenek, hogy Gyurcsányék a mi felvételünkbõl értesülnek a légi kalandról...
++++++++++
Homoki Alíz Morczos fõkapitányt bízta meg az árukészlet szétosztásával. A négy településre a lakosság arányának megfelelõen vittek az élelmiszerbõl, és a helyi kereskedõket bízták meg a szétosztással. Mindenütt polgárõrök és önkéntesek segítették a munkát, egy-egy rendõrt is ki tudtak rendelni, de az etelvári Duna-hídnál továbbra is Asztalos fõhadnagy figyelt embereivel az esetleges támadásra. Két-háromszáz hun-szigeti is mindig volt ott, kerti szerszámokkal felfegyverkezve és vörös-ezüst zászlók lengetésével folyamatosan üzenve a parton várakozó magyar rendõröknek és kommandósoknak. Híre jött, hogy a túloldalon szimpátiatüntetés készülõdik, s ez a Gyurcsány-pribékek jelentõs erõit kötötte le. Az sem tûnt kizártnak, hogy két tûz közé kerülhetnek.
Székely Levente - miután megnézte, ahogy a kis sportrepülõ felszáll, és elhúz a sziget észak-nyugati csücske felé - hazabiciklizett. A kapuban egy negyven körüli férfi várt rá, kabátba, sálba burkolózva, keménykalapját a szemére húzva. Székely ennek ellenére felismerte a fideszes képviselõt, akit annak idején beavatott készülõ terveibe, s aki mereven elzárkózott attól, hogy támogassa az elszakadást.
- Nahát, ez aztán a meglepetés! - kiáltotta Székely. Leugrott a bringáról, és kezet fogott a vendéggel. Kinyitotta a kaput, és elõreengedte. A férfi óvatosan körülnézett. - Ne aggódj, itt nincsen kutya, csak Pesten.
- Nem fáztál azon a kerékpáron?
- Gyorsan kell tekerni, akkor kimelegszik az ember.
- De akkor viszont erõs a menetszél.
- Olyan gyorsan én nem tudok tekerni...
Betessékelte a képviselõt a lakásába, igaz kínálni nem igen volt mivel, a maradék bort tegnap este megitták a vendégei. A jövevény azonban elõhúzott a kabátja mélyérõl egy üveggel, és az asztalra tette.
- Mégse jöhetek üres kézzel - magyarázta mosolyogva.
- Egy kis benzint nem hoztál?
- Azt nem.
- Pedig arra nagyobb szükség lenne. Na, mindegy. Foglalj helyet!
A házban meglehetõsen hideg volt, a képviselõ nem vette le a kabátját sem. Székely közben begyújtott a cserépkályhába. Némi füstölés után a fahasábok jókedvû pattogással meggyulladtak.
- Egy kis romantika?
- Nem mondanám. Az elvtársak elzárták a gázcsapot. De hát így jár, aki kiszolgáltatja magát idegeneknek. Ugyanígy elzárhatják nálatok is bármikor.
A képviselõ erõltetten nevetett.
- Mit értesz azon, hogy "nálatok"?
- Hát a maradék Magyarországon.
- Ezt ugye csak viccnek szántad?
Székely kitett két poharat az asztalra, aztán dugóhúzót keresett.
- Hozok még be fát a kamrából, addig nyisd ki!
A fideszes elbajlódott egy darabig a dugóval. Elõbb csak némi parafafoszlányt sikerült kivarázsolnia, végre nagy pukkanással kirántotta a dugót. Székely épp akkor lépett be egy ölnyi fával.
- Le ne lõjél!
- Ilyen gyengék az idegeid?
- Na, látod, ezt viccnek szántam.
- Pedig ez nem annyira tréfás. Mondd, Levente, te igazából találtál itt többezer bolondot, akik szerint megéri ez az egész?
- Micsoda?
- Hát... Ez...
A fahasábokra mutatott, és egy bizonytalan mozdulattal körbe.
- Olvastad te a kutyák meg a farkasok dalát Petõfitõl? - kérdezett vissza.
- Persze.
- Akkor miért kérdezel olyan marhaságokat, hogy megéri-e. Egy kicsit fázunk, egy kicsit kevesebbet eszünk, de cserébe abban az országban élhetünk, amit elképzeltünk magunknak.
- Ez anakronizmus! Ez abszurd! Ez irracionális a XXI. században!
- Sok idegen szót ismersz még? Szerintem az abszurd, ahogyan eddig éltünk. Az a világ anakronizmus, amelyikbõl te is jöttél. Ahol primitív tévésztárok, korrupt és idegenszívû politikusok és mindenféle deviáns barom mondja meg, hogyan kell élni. Õk osztják az észt, a pénzt, a hatalmat. Õk mondják meg, mi a jó és mi a rossz. Akiknek már ez a talpalatnyivá zsugorodott csonka Magyarország is túl nagy, és felváltva nyalják az oroszok, az amerikaiak, a szomszéd népek és még kimindenki fenekét. Abban az országban, ahonnan jössz, a rendszerváltás után tizenöt évvel is azt mondhatja egy történelemtanár Mansfeld Péterrõl, azt írhatja egy újság Tóth Ilonáról, hogy gyilkos volt.
A képviselõ sóhajtott.
- Irracionális helyzetekre nem megfelelõ az irracionális válasz. Magyarországon demokrácia van. Ha nem tetszik az egyik politikai párt, hát négy év múlva szavazol a másikra.
Székely Levente olyan ideges lett, hogy ingerültebben felelt, mint szerette volna:
- A másikra se szavaznék jó szívvel!
- Látod, ez valóban irracionális. Nem lehet mindenkinek saját pártja.
- Ne pártokról beszélj már, a kutyafáját! Forduljon fel tõlem az összes párt Gyurcsánnyal, Kókával meg veletek együtt! Ti itt választósdit játszotok, a hazánk meg tönkremegy bele. Mi ebbõl nem kérünk!
- Akkor is be kellene fejezni ezt a buta játékot. Háborút akarsz? Ezek a Gyurcsányék nem normálisak...
- Na, ebben legalább egyet értünk.
- ...lõni fognak. Hát egy vacak polgármesteri székért is harcba szállnak. Emlékszel, mi volt Demecseren? El tudod képzelni, hogy elengedjenek titeket?
- Minket nem kell elengednie Gyurcsánynak. Mi nem vagyunk se Gyurcsány, se az MSZP, se az SZDSZ birtoka. Mi szabad magyarok vagyunk. Ezer éve. Ötezer éve!
A képviselõ a fejét csóválta, újabb érveket keresett. Székely, aki eddig vele szemben állt, most egészen közel lépett hozzá, a szemébe nézett:
- Tudod, honnan jöttem most?
- Nem. Biztos szerveztétek az ellenállást - mondta gúnyosan.
- Egy bátor fickó, egy magyar érzelmû sváb ember, akinek a szüleit a kommunisták elüldözték a szülõföldjérõl, most iderepült egy kis géppel, és élelmiszert hozott. Nem egy üveg bort, hanem lisztet, cukrot, gyógyszereket... Csak úgy tudott bejutni a szigetre, hogy átrepült az õrök felett. Az egy szem hidat rendõrök védik, a Dunán a vízirendészet cirkál... Te hogy a csudába jutottál be?
- Hogy jutottam be? - kérdezte zavartan a képviselõ.
- Igen. Eddig biztosan nem voltál itt, akkor már csak adtál volna hírt magadról. Hogyan tudtál bejönni?
- Hát... Hajóval...
- Kijátszottad az õrség figyelmét? Kerítettél egy motorcsónakot? Egy kétpár evezõst? Kovács Kati idehozott a kajakjával?
- Mondom... Csónakon... A rendõrök...
- A rendõrök pedig pontosan tudták, hogy át kell engedjenek. Nézd, engem nem érdekel, milyen egyezség alapján és pontosan ki küldött téged. De azt üzenem mindkét oldalnak: nem fogjuk feladni. Sem szépszóra, sem fenyegetésre. És ne küldözgessenek ide nekem senkit suttyomban csónakon. Ha tárgyalni akarnak velünk, Hunnia Sziget Királyság elöljáróival, hát keressék meg hivatalosan Homoki Alízt, Etelvár polgármesterét.
- Ostobaságot csináltok - ingatta a fejét a képviselõ.
- Lehet. Ostobaságot csinált Petõfi, amikor verseket szavalt és kinyomtatta a cenzúra engedélye nélkül. Ostobaságot csinált Kossuth, amikor trónfosztotta Ferenc Jóskát, ostobaságot Nagy Imre, amikor kilépett a Varsói Szerzõdésbõl. De ostobaság volt Rákóczitól, Thökölytõl és Zrínyitõl, hogy ujjat húzott az erõsebbel. A mi történelmünk ilyen ostobaságokból áll össze. Nem lehet mindenki olyan okos, mint ti, akik ölbe tett kézzel nézitek végig az ország pusztulását, és arról papoltok, hogy majd a demokratikus választás megoldja a válságot. Lehet, hogy én ostoba vagyok, de akkor ti gazemberek...
+++++++++++++ +++++++++
Este a színész, Forrai Márton Bendegúz lakásában gyûlt össze az elõzõ napi társaság: Székely, Barabás, Talabér, Forrai és vendége, a bájos Anita. A jó hangulatot Reinhardt bátor fellépése, az ebbõl (is) fakadó remény alapozta meg. Székely beszámolt volt párttársa, az országgyûlési képviselõ látogatásáról és dicstelen távozásáról.
- Szerintem jó jel - vélte Talabér Gergõ, az újságíró. - Tárgyalni próbálnak. Elsõ tapogatózásnak nem is rossz.
- Ügyesen viselkedtél - vélte Barabás Hunor, a gazdag vállalkozó, aki kezdett kicsit türelmetlenné válni, mert otthon, Erdélyben, számtalan félbemaradt ügy várta, és úgy érezte magát, mint Ceausescu idejében, amikor nem kapott útlevelet.
- Kár, hogy nem tudtad bõségesen kínálni mindenféle jóval. Ne lássák, hogy meg vagyunk szorulva.
- Ez a fickó alapvetõen nem az ellenségünk - védte Székely. - Nem fogja kidomborítani a helyzetünk nehézségeit...
- Vagy éppen kidomboríthatná, hogy ilyen körülmények között is elszántak vagyunk! - vágta oda dacosan Forrai. - A forradalmi örökség! Magyar embernek a szabadság a legfontosabb. A mocskos anyagiak csak aztán következnek.
- Fontosak a hagyományok - dünnyögte Barabás Hunor -, de kevés csak erre hivatkozni. Széchenyi valami olyasmit mondott, sajnos szó szerint nem tudom idézni...
- Nem baj, Hunor, idézd nagyjából!
- Szóval, Széchenyi: sokan azt gondolják, Magyarország volt. Én azt szeretem hinni: lesz. Vagyis gondoljunk, persze, a különleges örökségünkre...
- Pláne, hogy egyfolytában el akarják hazudni tõlünk! - csapott az asztalra indulatosan Forrai.
- Pláne! - helyeselt Barabás. - Fontos az erre épülõ összetartozás. Büszkeség. A tudat. De bele kell vágni valami újba. Elkezdeni végre a jövõt!
- Hát mi nem azt csináljuk? - tárta szét Székely Levente a karját. - Mi aztán valóban belevágtunk valamibe.
- De ez egyelõre fõleg a tagadás. Tagadása a rossznak. Rombolás. Építkezni is kell.
- Építkezni is fogunk. Csak nyugalom legyen! Most azért harcolunk, hogy békén hagyjanak. Hogy ne vegyék el azt, ami a miénk, hogy úgy élhessünk, ahogyan szeretnénk.
- Na, ez már majdnem úgy hangzott, mint valami liberális duma - dünnyögte Talabér.
- Pontosan tudod, mire gondolok - dörrent rá mérgesen Székely. - Vannak hagyományaink. A magyar életnek, a keresztény életnek, a normális életnek. Ahogyan a Földön az embernek élnie kell. Dolgozni, családot alapítani, örülni. Mindannyian ott hordozzuk az erre való vágyat és képességet a génjeinkben, az emlékeinkben, az akaratunkban. De valami sátáni erõ eltérít ettõl bennünket. Most megpróbáljuk kiküszöbölni ezt a sátáni erõt. Abban bízunk, hogy megáll a sziget elõtt. De ehhez hinni kell magunkban, és meg kell nézni, hogyan csinálták régen. És ebbõl az örökségbõl felépíteni a jövõt. Mert megvannak az alapok. Csak elfuserált házat húztak rá az elmúlt hatvan évben.
Székely kifulladt beszéd közben, ivott egy kortyot. Talabér szórakozottan forgatta a poharát.
- Azt mondod, örökség. Hát nem a pofánkba vágta az a kivénhedt majom a honfoglalás ezerszáz éves jubileumán, hogy õ ötezer éves, mi meg csak most másztunk le a fáról?...
Barabás csodálkozva nézett, nem ismerte a történetet. Forrai pár szóban gyorsan elmagyarázta: egy megkopott rockénekes meggyalázta 1996-ban az ünnepi koncertet hetvenkedõ beszólásával.
- Ugyan, ez merõ féltékenység. Vagy tudatlanság - legyintett Barabás. - Ekkora területen, mint Magyarország, ilyen hosszú ideig egyetlen állam sem mûködött folyamatosan Európában. Csehország vagy Lengyelország régi ugyan, de közben évszázadokra megszûnt. A franciák, a spanyolok lassacskán rakták össze kisebb grófságokból meg fejedelemségekbõl a maguk országát. Akárcsak a németek vagy az olaszok. De ötezer év ide vagy oda, a zsidóknak is tán ha háromszáz évig volt valaha is egyhuzamban saját országuk. Az se mûködött túl fényesen.
Hirtelen lövés zaja hallatszott. Forrai a Dunára nézõ üvegajtóhoz lépett, s még éppen látta a piros színû jelzõrakétát.
- Úgy tûnik, a kommandósok megtámadták a hidat. Gyerünk!
Sebtében öltözködni kezdtek. Forrai kiállt a garázsból az autóval.
- Sietni kell - magyarázta.
- Milyen messze van innen a híd? - kérdezte Anita.
- Négy-öt kilométer. Pár perc alatt ott vagyunk.
Mindannyian bepréselõdtek a kocsiba, még a nõ is velük tartott.
- Isten hozta Hunniában. Székely Levente vagyok.
- Hát Ön az? - mosolygott a férfi. - Láttuk a tévében a... Nem is, dehogy, a tévében nem volt nálunk errõl semmi. Az interneten néztük meg a függetlenség kikiáltását. Jaj, bocsánat, milyen neveletlen vagyok. A nevem Reinhardt Péter, Münchenbõl.
Közben Homoki Alíz is odaért. A gyerekek a gép kerekeit csodálták, a felnõttek körbejárták, a férfiak - ahogy az lenni szokott - okos megjegyzéseket tettek lóerõre, méretre, fogyasztásra, holott egyáltalán nem értettek hozzá.
- Münchenbõl érkezett most? - hitetlenkedett Székely.
- Ó, nem, dehogy! A budaörsi reptérrõl szálltam fel.
Rövidesen kiderült, hogy Herr Reinhardt - akinek még a szüleit telepítették ki a második világháború után Németországba - a hírre, miszerint blokád alá vonták a Gyurcsánnyal szembeszegülõ bátor magyarok szigetét, rögtön Magyarországra jött, hogy segíthessen.
- Bevásároltam mindent, amit csak tudtam. Liszt, cukor, olaj, gyógyszerek, takarók... Béreltem egy gépet... Ami befért, azt bepakoltam, aztán gyerünk, vorwärts!
Közben Reinhardt útmutatása mellett, csatárláncba fejlõdve adogatták ki a csomagokat. Homoki Alíz telefonon intézkedett (a mobilok mûködtek, azt nem tudták vagy nem akarták blokkolni, talán abban bíztak a magyar szolgálatok, hogy a készülékeket lehallgatva értékes információkhoz jutnak), hogy etelvári fuvarozók jöjjenek a füzeskei almáskerttõl nyugatra lévõ mezõre.
- Gyerekként megéltem a berlini blokádot - mesélte csillogó szemmel Reinhardt, aki élvezte, hogy történelmi tettet hajtott végre. - Akkor az amerikaiak légihidat létesítettek, s azon keresztül juttattak be mindent a nyugat-berlinieknek. Ez jutott rögtön eszembe, amikor hallottam, hogy a pesti szocialisták lezárták a közlekedést.
Többen is kapacitálták az idegenbe szakadt hazánkfiát, hogy maradjon még, de õ indulni akart.
- Naponta akár kétszer is berepülhetek. A világ végéig tarthatják magukat.
- És hogyan gyõzi ezt pénzzel?
Reinhardt kacagott.
- Már eddig is sokan segítettek. Ha híre megy az akciónak, lesz pénz, ne féljenek. Amellett én se vagyok éppen szegény ember...
- Ezt nem fogják Gyurcsányék sokáig engedni... - vélte Szepesi Ernõ, Mátyáskút örökösen aggodalmas polgármestere.
- Ugyan már! - legyintett Reinhardt. - Talán lelõnek?
- Azért vigyázzon magára!
- Este újra jövök.
Ezeket a szavakat már rögzítette egy fiatalember, aki kézi kamerájával eddig is filmezte az eseményeket. Most Talabérral beszélgetett.
- Felteszem az internetre - mondta. - Tíz perc múlva mindenki láthatja, hogy feltörtük a blokádot.
- Nono - intette Szepesi. - Jobb lenne nem verni nagydobra.
- Dehogynem! - ellenkezett Homoki Alíz. - Egyedül a nyilvánosság segíthet. Jó, ha minél többen megtudják, mi történik. Így segíteni is jobban tudnak. Olyan illúzióid pedig ne legyenek, hogy Gyurcsányék a mi felvételünkbõl értesülnek a légi kalandról...
++++++++++
Homoki Alíz Morczos fõkapitányt bízta meg az árukészlet szétosztásával. A négy településre a lakosság arányának megfelelõen vittek az élelmiszerbõl, és a helyi kereskedõket bízták meg a szétosztással. Mindenütt polgárõrök és önkéntesek segítették a munkát, egy-egy rendõrt is ki tudtak rendelni, de az etelvári Duna-hídnál továbbra is Asztalos fõhadnagy figyelt embereivel az esetleges támadásra. Két-háromszáz hun-szigeti is mindig volt ott, kerti szerszámokkal felfegyverkezve és vörös-ezüst zászlók lengetésével folyamatosan üzenve a parton várakozó magyar rendõröknek és kommandósoknak. Híre jött, hogy a túloldalon szimpátiatüntetés készülõdik, s ez a Gyurcsány-pribékek jelentõs erõit kötötte le. Az sem tûnt kizártnak, hogy két tûz közé kerülhetnek.
Székely Levente - miután megnézte, ahogy a kis sportrepülõ felszáll, és elhúz a sziget észak-nyugati csücske felé - hazabiciklizett. A kapuban egy negyven körüli férfi várt rá, kabátba, sálba burkolózva, keménykalapját a szemére húzva. Székely ennek ellenére felismerte a fideszes képviselõt, akit annak idején beavatott készülõ terveibe, s aki mereven elzárkózott attól, hogy támogassa az elszakadást.
- Nahát, ez aztán a meglepetés! - kiáltotta Székely. Leugrott a bringáról, és kezet fogott a vendéggel. Kinyitotta a kaput, és elõreengedte. A férfi óvatosan körülnézett. - Ne aggódj, itt nincsen kutya, csak Pesten.
- Nem fáztál azon a kerékpáron?
- Gyorsan kell tekerni, akkor kimelegszik az ember.
- De akkor viszont erõs a menetszél.
- Olyan gyorsan én nem tudok tekerni...
Betessékelte a képviselõt a lakásába, igaz kínálni nem igen volt mivel, a maradék bort tegnap este megitták a vendégei. A jövevény azonban elõhúzott a kabátja mélyérõl egy üveggel, és az asztalra tette.
- Mégse jöhetek üres kézzel - magyarázta mosolyogva.
- Egy kis benzint nem hoztál?
- Azt nem.
- Pedig arra nagyobb szükség lenne. Na, mindegy. Foglalj helyet!
A házban meglehetõsen hideg volt, a képviselõ nem vette le a kabátját sem. Székely közben begyújtott a cserépkályhába. Némi füstölés után a fahasábok jókedvû pattogással meggyulladtak.
- Egy kis romantika?
- Nem mondanám. Az elvtársak elzárták a gázcsapot. De hát így jár, aki kiszolgáltatja magát idegeneknek. Ugyanígy elzárhatják nálatok is bármikor.
A képviselõ erõltetten nevetett.
- Mit értesz azon, hogy "nálatok"?
- Hát a maradék Magyarországon.
- Ezt ugye csak viccnek szántad?
Székely kitett két poharat az asztalra, aztán dugóhúzót keresett.
- Hozok még be fát a kamrából, addig nyisd ki!
A fideszes elbajlódott egy darabig a dugóval. Elõbb csak némi parafafoszlányt sikerült kivarázsolnia, végre nagy pukkanással kirántotta a dugót. Székely épp akkor lépett be egy ölnyi fával.
- Le ne lõjél!
- Ilyen gyengék az idegeid?
- Na, látod, ezt viccnek szántam.
- Pedig ez nem annyira tréfás. Mondd, Levente, te igazából találtál itt többezer bolondot, akik szerint megéri ez az egész?
- Micsoda?
- Hát... Ez...
A fahasábokra mutatott, és egy bizonytalan mozdulattal körbe.
- Olvastad te a kutyák meg a farkasok dalát Petõfitõl? - kérdezett vissza.
- Persze.
- Akkor miért kérdezel olyan marhaságokat, hogy megéri-e. Egy kicsit fázunk, egy kicsit kevesebbet eszünk, de cserébe abban az országban élhetünk, amit elképzeltünk magunknak.
- Ez anakronizmus! Ez abszurd! Ez irracionális a XXI. században!
- Sok idegen szót ismersz még? Szerintem az abszurd, ahogyan eddig éltünk. Az a világ anakronizmus, amelyikbõl te is jöttél. Ahol primitív tévésztárok, korrupt és idegenszívû politikusok és mindenféle deviáns barom mondja meg, hogyan kell élni. Õk osztják az észt, a pénzt, a hatalmat. Õk mondják meg, mi a jó és mi a rossz. Akiknek már ez a talpalatnyivá zsugorodott csonka Magyarország is túl nagy, és felváltva nyalják az oroszok, az amerikaiak, a szomszéd népek és még kimindenki fenekét. Abban az országban, ahonnan jössz, a rendszerváltás után tizenöt évvel is azt mondhatja egy történelemtanár Mansfeld Péterrõl, azt írhatja egy újság Tóth Ilonáról, hogy gyilkos volt.
A képviselõ sóhajtott.
- Irracionális helyzetekre nem megfelelõ az irracionális válasz. Magyarországon demokrácia van. Ha nem tetszik az egyik politikai párt, hát négy év múlva szavazol a másikra.
Székely Levente olyan ideges lett, hogy ingerültebben felelt, mint szerette volna:
- A másikra se szavaznék jó szívvel!
- Látod, ez valóban irracionális. Nem lehet mindenkinek saját pártja.
- Ne pártokról beszélj már, a kutyafáját! Forduljon fel tõlem az összes párt Gyurcsánnyal, Kókával meg veletek együtt! Ti itt választósdit játszotok, a hazánk meg tönkremegy bele. Mi ebbõl nem kérünk!
- Akkor is be kellene fejezni ezt a buta játékot. Háborút akarsz? Ezek a Gyurcsányék nem normálisak...
- Na, ebben legalább egyet értünk.
- ...lõni fognak. Hát egy vacak polgármesteri székért is harcba szállnak. Emlékszel, mi volt Demecseren? El tudod képzelni, hogy elengedjenek titeket?
- Minket nem kell elengednie Gyurcsánynak. Mi nem vagyunk se Gyurcsány, se az MSZP, se az SZDSZ birtoka. Mi szabad magyarok vagyunk. Ezer éve. Ötezer éve!
A képviselõ a fejét csóválta, újabb érveket keresett. Székely, aki eddig vele szemben állt, most egészen közel lépett hozzá, a szemébe nézett:
- Tudod, honnan jöttem most?
- Nem. Biztos szerveztétek az ellenállást - mondta gúnyosan.
- Egy bátor fickó, egy magyar érzelmû sváb ember, akinek a szüleit a kommunisták elüldözték a szülõföldjérõl, most iderepült egy kis géppel, és élelmiszert hozott. Nem egy üveg bort, hanem lisztet, cukrot, gyógyszereket... Csak úgy tudott bejutni a szigetre, hogy átrepült az õrök felett. Az egy szem hidat rendõrök védik, a Dunán a vízirendészet cirkál... Te hogy a csudába jutottál be?
- Hogy jutottam be? - kérdezte zavartan a képviselõ.
- Igen. Eddig biztosan nem voltál itt, akkor már csak adtál volna hírt magadról. Hogyan tudtál bejönni?
- Hát... Hajóval...
- Kijátszottad az õrség figyelmét? Kerítettél egy motorcsónakot? Egy kétpár evezõst? Kovács Kati idehozott a kajakjával?
- Mondom... Csónakon... A rendõrök...
- A rendõrök pedig pontosan tudták, hogy át kell engedjenek. Nézd, engem nem érdekel, milyen egyezség alapján és pontosan ki küldött téged. De azt üzenem mindkét oldalnak: nem fogjuk feladni. Sem szépszóra, sem fenyegetésre. És ne küldözgessenek ide nekem senkit suttyomban csónakon. Ha tárgyalni akarnak velünk, Hunnia Sziget Királyság elöljáróival, hát keressék meg hivatalosan Homoki Alízt, Etelvár polgármesterét.
- Ostobaságot csináltok - ingatta a fejét a képviselõ.
- Lehet. Ostobaságot csinált Petõfi, amikor verseket szavalt és kinyomtatta a cenzúra engedélye nélkül. Ostobaságot csinált Kossuth, amikor trónfosztotta Ferenc Jóskát, ostobaságot Nagy Imre, amikor kilépett a Varsói Szerzõdésbõl. De ostobaság volt Rákóczitól, Thökölytõl és Zrínyitõl, hogy ujjat húzott az erõsebbel. A mi történelmünk ilyen ostobaságokból áll össze. Nem lehet mindenki olyan okos, mint ti, akik ölbe tett kézzel nézitek végig az ország pusztulását, és arról papoltok, hogy majd a demokratikus választás megoldja a válságot. Lehet, hogy én ostoba vagyok, de akkor ti gazemberek...
+++++++++++++ +++++++++
Este a színész, Forrai Márton Bendegúz lakásában gyûlt össze az elõzõ napi társaság: Székely, Barabás, Talabér, Forrai és vendége, a bájos Anita. A jó hangulatot Reinhardt bátor fellépése, az ebbõl (is) fakadó remény alapozta meg. Székely beszámolt volt párttársa, az országgyûlési képviselõ látogatásáról és dicstelen távozásáról.
- Szerintem jó jel - vélte Talabér Gergõ, az újságíró. - Tárgyalni próbálnak. Elsõ tapogatózásnak nem is rossz.
- Ügyesen viselkedtél - vélte Barabás Hunor, a gazdag vállalkozó, aki kezdett kicsit türelmetlenné válni, mert otthon, Erdélyben, számtalan félbemaradt ügy várta, és úgy érezte magát, mint Ceausescu idejében, amikor nem kapott útlevelet.
- Kár, hogy nem tudtad bõségesen kínálni mindenféle jóval. Ne lássák, hogy meg vagyunk szorulva.
- Ez a fickó alapvetõen nem az ellenségünk - védte Székely. - Nem fogja kidomborítani a helyzetünk nehézségeit...
- Vagy éppen kidomboríthatná, hogy ilyen körülmények között is elszántak vagyunk! - vágta oda dacosan Forrai. - A forradalmi örökség! Magyar embernek a szabadság a legfontosabb. A mocskos anyagiak csak aztán következnek.
- Fontosak a hagyományok - dünnyögte Barabás Hunor -, de kevés csak erre hivatkozni. Széchenyi valami olyasmit mondott, sajnos szó szerint nem tudom idézni...
- Nem baj, Hunor, idézd nagyjából!
- Szóval, Széchenyi: sokan azt gondolják, Magyarország volt. Én azt szeretem hinni: lesz. Vagyis gondoljunk, persze, a különleges örökségünkre...
- Pláne, hogy egyfolytában el akarják hazudni tõlünk! - csapott az asztalra indulatosan Forrai.
- Pláne! - helyeselt Barabás. - Fontos az erre épülõ összetartozás. Büszkeség. A tudat. De bele kell vágni valami újba. Elkezdeni végre a jövõt!
- Hát mi nem azt csináljuk? - tárta szét Székely Levente a karját. - Mi aztán valóban belevágtunk valamibe.
- De ez egyelõre fõleg a tagadás. Tagadása a rossznak. Rombolás. Építkezni is kell.
- Építkezni is fogunk. Csak nyugalom legyen! Most azért harcolunk, hogy békén hagyjanak. Hogy ne vegyék el azt, ami a miénk, hogy úgy élhessünk, ahogyan szeretnénk.
- Na, ez már majdnem úgy hangzott, mint valami liberális duma - dünnyögte Talabér.
- Pontosan tudod, mire gondolok - dörrent rá mérgesen Székely. - Vannak hagyományaink. A magyar életnek, a keresztény életnek, a normális életnek. Ahogyan a Földön az embernek élnie kell. Dolgozni, családot alapítani, örülni. Mindannyian ott hordozzuk az erre való vágyat és képességet a génjeinkben, az emlékeinkben, az akaratunkban. De valami sátáni erõ eltérít ettõl bennünket. Most megpróbáljuk kiküszöbölni ezt a sátáni erõt. Abban bízunk, hogy megáll a sziget elõtt. De ehhez hinni kell magunkban, és meg kell nézni, hogyan csinálták régen. És ebbõl az örökségbõl felépíteni a jövõt. Mert megvannak az alapok. Csak elfuserált házat húztak rá az elmúlt hatvan évben.
Székely kifulladt beszéd közben, ivott egy kortyot. Talabér szórakozottan forgatta a poharát.
- Azt mondod, örökség. Hát nem a pofánkba vágta az a kivénhedt majom a honfoglalás ezerszáz éves jubileumán, hogy õ ötezer éves, mi meg csak most másztunk le a fáról?...
Barabás csodálkozva nézett, nem ismerte a történetet. Forrai pár szóban gyorsan elmagyarázta: egy megkopott rockénekes meggyalázta 1996-ban az ünnepi koncertet hetvenkedõ beszólásával.
- Ugyan, ez merõ féltékenység. Vagy tudatlanság - legyintett Barabás. - Ekkora területen, mint Magyarország, ilyen hosszú ideig egyetlen állam sem mûködött folyamatosan Európában. Csehország vagy Lengyelország régi ugyan, de közben évszázadokra megszûnt. A franciák, a spanyolok lassacskán rakták össze kisebb grófságokból meg fejedelemségekbõl a maguk országát. Akárcsak a németek vagy az olaszok. De ötezer év ide vagy oda, a zsidóknak is tán ha háromszáz évig volt valaha is egyhuzamban saját országuk. Az se mûködött túl fényesen.
Hirtelen lövés zaja hallatszott. Forrai a Dunára nézõ üvegajtóhoz lépett, s még éppen látta a piros színû jelzõrakétát.
- Úgy tûnik, a kommandósok megtámadták a hidat. Gyerünk!
Sebtében öltözködni kezdtek. Forrai kiállt a garázsból az autóval.
- Sietni kell - magyarázta.
- Milyen messze van innen a híd? - kérdezte Anita.
- Négy-öt kilométer. Pár perc alatt ott vagyunk.
Mindannyian bepréselõdtek a kocsiba, még a nõ is velük tartott.