Pedig erről mi tehetünk a legkevésbé; mit csináljunk, ha a történelmünk, a múltunk, az
irodalmunk, az őseink élete jórészt a mai határokon kívül zajlott? Az aradi hősök kivégzéséről
logikus, hogy abban a városban (is) megemlékezünk, ahol történt, mint ahogy a pozsonyi
országgyűléseket, Husztnak bús düledékes romvárát, Mátyás király kolozsvári szülőházát, az
Árpádék honfoglalásáról tanúskodó Vereckei-hágót, Thököly késmárki vagy Rákóczi kassai
sírját, a szabadkai szecessziós városházát sem telepíthetjük át erre a szűkös
kilencvenháromezer négyzetkilométerre.
A – történelmi léptékben – fiatal új államok keresve saját identitásukat, egyelőre nem nagyon
tudnak mit kezdeni ezzel az örökséggel. Szívük szerint az egész Magyar Királyságot
kitörölnék az emlékezetből, minden nyomával együtt, s próbálnak visszanyúlni rövid ideig
létező államalakulatokhoz, mintha azok folytatásaként jött volna létre a sajátjuk. Így a
szlovákok a Nagymorva birodalmat, a románok pedig a dákokat találták meg
kiindulópontként, szembe állítva ezeket a későbbi „megszálló” magyarok politikájával.
Csakhogy míg a morva birodalom szűk hetven évig létezett, és a Kárpát-medencének csak
egy kis északnyugati nyúlványára terjedt ki, Dacia római provincia pedig 165 esztendő után,
271-ben megszűnt, addig a magyar uralom a Kárpát-medencében több, mint ezer évig tartott.
Ha a magyarok csakugyan barbár hódítóként érkeztek, akkor miképpen lehetséges, hogy a
hetven, illetve 165 éves államokat alkotó népek ezer év alatt sem tűntek el (sőt, egyre többen
lettek), míg a magyarok létszáma az elmúlt száz esztendő alatt a Felvidéken és Erdélyben is
megfeleződött? Ha viszont csak később költöztek be ezek a népek, akkor milyen alapon
formálnak történeti jogot másfél ezer évre visszamenőleg?
A másik megoldás, hogy a magyar emlékeket egyszerűen a sajátjukként mutatják be, a
személy- és helységneveket a maguk helyesírásához igazítják, és mindenkit, aki a mai
államhatáraikon belül született vagy tevékenykedett, egyszerűen a magukénak vallanak.
Abban bíznak, ha végleg eltűnnek onnan a magyarok – amiért mindent meg is tesznek –,
immár magabiztosan integrálhatnak minden régi emléket. Amiképpen Egyiptom arab lakói az
ókor egyiptomi kultúráját vagy Macedónia szláv népe az ókori görögöket, de akár az ukránok
az etelközi szkíták nyomait vagy a románok Decebal dákjait szemrebbenés nélkül mutathatják
be, mint őseiket.
Mostani számunkban találnak írást a Felvidékről és Erdélyről (pontosabban Máramarosról),
amely tájakról nem feledkezhetünk el pusztán azért, mert valakik száz éve Trianonban úgy
húzogatták a Kárpát-medence térképén a vonalakat, miként az afrikai gyarmatokon szokták
korábban.
De tudósítást láthatunk Nagy Lajos királyunk itáliai hadjáratáról és annak ottani emlékeiről is,
miközben természetesen azt senki sem gondolja, hogy Nápolyra jogot formálhatnánk. Az
olaszok sem tartanak ettől, ezért sokkal barátibban is állnak az efféle közös történelmi
eseményekhez, mint mondjuk a románok…