Bözsi néni meg akarta öntözni a legfelsõ könyvespolcra, két vaskos kötet közé jó érzékkel beállított futónövényt. (A felesleges vizet a német-magyar nagyszótár, illetve a kommunizmusban megírt és kiadott tízkötetes magyar történelmi sorozat egyetlen meglévõ, hetedik kötete szokta magába szívni.) Hiába ágaskodott, nem érte fel. Kiment hát a konyhába a hokedliért. Erre egyébként sosem ült, létra helyett vagy rakodófelület gyanánt használta. Most is árválkodott rajta egy lábas. Igen, reggel tejet akart melegíteni, elõvette, ám rájött, hogy elfogyott a tej, a lábast pedig ideiglenesen elhelyezte a hokedlin. Ha nincs itthon tej, irány a bolt! Magához vette a pénztárcáját, egy kis szatyrot, gondosan bezárta valamennyi biztonsági zárat, és elindult. A gangon belebotlott a szomszédasszonyba.
-Láttad a kiírást, Bözsi? – kérdezte.
-Miféle kiírást? – horkant a néni, mert nem kedvelte a szomszédasszonyt.
-Elzárják a vizet.
-Elzárják?
-Naná! A földszint kettõben megint szerelnek a Kõváriéknál. Ilyenek ezek a fiatalok. Folyton bütykölik a lakásukat, mint régen az autót.
-Na, akkor veszek vizet – mondta praktikusan Bözsi néni, és visszacsoszogott az ajtóhoz. Hosszasan nyitogatta a zárakat, s közben a földszint kettõre gondolt. Istenem, a földszint kettõbõl udvarolt neki egy fiú. Vagy majdnem udvarolt. Egyszer kirándulni is voltak a Normafánál, a fickó virágot szedett neki, õ meg a hajába tûzte. Micsoda bolondság. Ilyenek a fiatalok. Na, persze, ezek már új lakók, Frici rég elköltözött. Talán már nem is él. Vajon hogy nézett ki?
Hoppá, hiszen készült egy közös fotó. Azon a kiránduláson csinálták, megkértek egy idõsebb hölgyet – te jó ég, az most körülbelül százhúsz éves lehet -, elég szerencsétlenül állt a kezében a masina, de csak elkattintotta. Hol is van az az album, amibe beletette?
Rámolni kezdett a polcon. Nini, a Csendes Don. Ebben dedikáció is van. Nem Solohovtól persze, hanem attól a magas lovagjától, aki mindenáron be akarta avatni az orosz irodalom mélységeibe. Ettõl egyszer virágot is kapott, mert tudta, mennyire szereti a virágokat.
Az ám, a virágok!, vándorolt feljebb a tekintete. Erre a futóra ráférne már egy kis csapadék. Behozta a fürdõszobából az aprócska öntözõkannát, ám nem érte fel a legfelsõ polcot. Kiment hát a konyhába a hokedliért; azon meg rajta a lábas. Levette a lábast, közben megbillent kezében a kanna, s a benne lévõ maradék kis víz kifolyt a kõre. Semmi vész, kinyitotta a csapot, hogy pótolja, ám csak hörgõ, szipákoló hangok törtek elõ belõle.
-A fenébe! – dühöngött. – Elzárták a vizet! Biztos a földszinten az a fiatal pár szerelteti megint a lakását. A földszint kettõben… Ott lakott egyszer egy udvarlóm… - Az emlékek hatása alatt elandalodva leült a hokedlire.

(Megjelent a Képmás Magazin 2009. októberi számában)