2008. szept.
23.
23.
Hunnia - 10. rész
Írta: ungvaryzsolt.hu 
BLOKÁD
A függetlenségrõl szóló eredményes népszavazást követõ ünnepségekrõl készült képek és tudósítások bejárták a magyarországi sajtót, de a színes hírek között a világsajtóban is felbukkantak. Leginkább valami különleges népszokásként, hagyományõrzõ bálként tekintettek rá.
Néhány orgánum - például a franciák, angolok - kiemelték a hun gyökereket, s értetlenségüknek adtak hangot, amiért e barbár, pusztító emlékû népet tekintik egyesek mintául. ("Pusztító emlékû ám a jó Clemenceau, meg a szõnyegbombázó liberátor gépek!", kiáltotta elkeseredetten Ludányi fõorvos, amikor a távkapcsoló pattogtatása során valami kereskedelmi adóra tévedt. "Béla, ne vitatkozz a tévével, mert megüt a guta!", intette õt a felesége.) A román közszolgálati csatorna volt talán az egyetlen, amely szokatlanul nagy terjedelemben, odafigyeléssel és meghökkentõ tájékozottsággal számolt be a szuverén hun királyság létrejöttérõl. Nem felejtették el megemlíteni, hogy az erdélyi Hargita és Kovászna megyében élõ székelyek ("És Maros megyében?", kérdezhette volna Ludányi fõorvos, ha ért románul) a hunoktól származtatják magukat, és nem hagyható figyelmen kívül az a lehetõség, hogy az egyébként is felerõsödõ székely autonómiatörekvések megerõsítést kaphatnak a Hun-sziget sikereitõl.
Természetese n diplomáciai csatornákon ezt a románok jelezték is a magyar kormánynak, de Gyurcsány elsõsorban mégsem emiatt vált az átlagosnál is bosszúszomjasabbá. Tulajdonképpen a sok boldog, elégedett arc, a tekintetekben látható felszabadultság volt az, amitõl bepöccent.
- Jó kis móka volt eddig - magyarázta a miniszterelnök a feleségének, a medence partján üldögélve.
- Mire gondolsz? - kanyarodott vissza Klára asszony a túlsó faltól, s õ is kiugrott a vízbõl. Fürdõköntöst vett magára, és a lifthez indult. A férje követte.
- Erre a játszadozásra. Államot játszanak. Új országot. Vicces. Ha tudnák a böszmék, mennyire bonyolult egy államot mozgatni. Nem megy úgy hûbelebalázs módjára. Mintha mindenki elvezethetne egy országot!
- Ez tényleg nevetséges - bólogatott Klára asszony okos kis fejével.
- Itt már a tekintélyünk forog kockán. Én eddig azt mondtam, nem baj, játsszanak a gyerekek, nem bántjuk õket. Nem vagyok én egy véreskezû vadállat.
- Nem, nem - mosolygott a nõ, miközben felmentek a Szemlõhegy utcai villa lakószintjére.
- Ez az önfeledt ünneplés viszont a demokrácia megcsúfolása. A magyar köztársaság kormányának megalázása. Ezt meg kell torolni!
- Úgy látszik, a magyaroknak valóban kell a verés. Erre vágynak. Ezt provokálják. Addig nem nyugszanak, amíg jól oda nem csap nekik valaki. Akkor megértik, hol a helyük, és dolgoznak megint rendesen. Nagypapa sokat beszélt ilyesmirõl.
- Hát igen - helyeselt Gyurcsány. - Megkaphatják, ha ez kell nekik. Eddig bizonyítottuk, hogy türelmes, értelmes európai emberek vagyunk. Elmentünk a legvégsõ határig. Azt hiszed, egy orosz miniszterelnök eltûrne ilyesmit? Vagy egy brit, spanyol?
- Úgy halottam, a briteknél meg a spanyoloknál robbantanak azok, akik el akarnak szakadni. Az írek, meg az a másik, erotikus nevû kis nép...
- A baszkok?
- Az, az - nevetett Klára. - Azok szoktak robbantani.
- Hát ezek a mieink nem fognak. Robbantani? Ugyan! Odaküldök két erõs kommandóst, és összecsinálják magukat. Most még örvendeznek, azt hiszik, milyen marha jó lesz nekik, ha velem ujjat húznak! Hát megkaphatják.
- Ferikém, addig is, amíg jól megkapják, megmasszíroznád a hátamat?
++++++++++++++++
A következõ napokban a fiatal hun-szigeti függetlenség sorsa válságosra fordult. Ami eddig inkább csak játéknak tûnt, a bolsevikok froclizásának látszott, az most egyszeriben komolyra fordult. A magyar kormány minden központi kifizetést befagyasztott: a hun-szigeti iskolák, az etelvári kórház számlájára semmilyen átutalás nem érkezett a költségvetésbõl; csakúgy, miként a négy településnek járó önkormányzati pénzek sem. A sziget egyetlen szárazföldi kapcsolatánál, az etelvári Duna-hídnál váratlanul rendõri egységek jelentek meg. Este hét órakor lezárták az átkelést; sem befelé a szigetre, sem onnan kifelé nem engedtek semmilyen mozgást. Autókat, buszokat fordítottak vissza, s amikor egy fehér Opel sofõrje erre nem volt hajlandó, kiszedték az autóból, és bilincsben vezették el. Gépkocsija ott maradt az úton, további torlaszt képezve. A hírekre helybéliek csoportja verõdött össze a szigeten lévõ hídfõnél, valamint kivonult az etelvári kapitányság csaknem teljes állománya - nyolc-tíz fõ -, és csatlakozott a helybéliekhez Asztalos fõhadnagy vezetésével. (Asztalos Morczos Kálmánnak, az etelvári fõkapitánynak volt a helyettese.)
Néhányan amiatt hõbörögtek, hogy dolguk lenne a folyó túlsó partján, mások amiatt panaszkodtak, hogy rokonuk maradt kint, s nem tud hazatérni. Egy férfi ügyeit Budapesten intézõ feleségét hívta mobilon.
- Úgy fest, hogy nem fognak a bolsevikok beengedni a hídon. Keresd meg Harasztiban Jancsi bácsit, és kérd meg az öreget, hogy a ladikkal hozzon haza. Elétek megyek az északi parthoz.
Rövidesen azonban kiderült, hogy vízen sem lehet bejutni. A vízi rendészet motorosai cirkáltak a környéken, és minden, a sziget felé tartó jármûvet visszafordítottak.
Késõ este két-háromezer ember toporgott, fenyegetõzött, szemben a híd teljes szélességében fémkordonokat felállító, létszámában tovább duzzadó rendõri egységekkel.
Székely Levente - akit személyes aggodalom is vezérelt, hiszen várandós felesége Budapesten volt, míg õ itt rekedt - próbált tárgyalni a rendõrökkel, akik válaszra sem méltatták. Sem kérésre, sem fenyegetõzésre nem reagáltak. Homoki Alíz, a város polgármestere is telefonálgatott minden irányba, amivel pusztán annyit ért el, hogy a túlsó oldalon felbukkant néhány újságíró és a Hír tévé kamerái, de a rendõrök õket sem engedték közelebb.
- Menjünk nekik! Söpörjük el õket! - mondták a vehemensebbek.
- Annak nem sok értelme volna most - intettek a higgadtabbak.
Némi tanácstalanság lett úrrá rajtuk. Közben elõkerült a másik három település polgármestere is, rövid tanácskozás után Székely Levente - aki annak idején a függetlenséget kikiáltotta az Attila király téren, s azóta meglévõ tekintélye tovább gyarapodott - felállt a híd korlátjára. Szereztek neki egy kézi hangosítót, annak segítségével beszélhetett.
- A rendõröknek és a fõnöküknek az a célja, hogy mi támadjunk, vér folyjon, és õk bevonuljanak ide. Ebben ne segítsük õket. Azt javaslom, a mi rendõreink - természetesen egymást váltva - és ötven-száz helybéli maradjon. A többiek is maradhatnak, amíg bírják, de rotációs rendszerben haza is térhetnek. Ha mégis támadna az ellenség, Asztalos fõhadnagy jelzõ rakétákat lõ ki, és pár perc alatt valamennyien visszatérhetünk.
- És akik odakint maradtak?
- Õk remélhetõleg rokonoknál meg tudnak szállni. Összegyûjtünk magyarországi címeket, amiket megadunk azoknak, akiknek a hozzátartozója nem találna lakást. Gyurcsány célja, hogy kiéheztessen minket. A bátorságunkat, elszántságunkat, kitartásunkat tesztelik. Teszteljék! Minden egyes eltelt nappal idegesebbek lesznek. Egyelõre közvetlen veszélyben nem vagyunk, a sziget árammal el tudja magát látni, akinek tûzifára van szüksége, a füzeskei fatelepen vételezhet. Ivóvizünk, élelmünk is hetekre elegendõ, Homoki polgármesterasszony vezetésével alakul egy csoport, amelyik megszervezi, hogy az élelmiszerüzletek készleteibõl mindenkinek megfelelõen jusson. Minden megy tovább a normális kerékvágásban; erre készültünk, azt mondtuk, el tudjuk magunkat tartani. Hát nem ijedünk meg.
A többség meg volt elégedve a beszéddel. A lelkesebbek természetesen maradtak, sõt egyre több Árpád-sávos zászló került elõ, amit nagy örömmel lengettek minél feltûnõbben az odaát morózusan, egykedvûen õrködõ rendõrök felé.
+++++++++++++++
A hun-szigetiek kitartottak, sõt, ahogy teltek a napok, úgy lett a hangulat mind emelkedettebb. Az elsõ benyomások - miszerint bezárták õket a szigetre - megváltoztak. Mind többen gondolták úgy: az etelvári híd vaskordonja az egész külvilágot zárta rács mögé, ahol csak õk maradtak szabadok. Az emberek jókedvûen üdvözölték egymást, a szomszédok esténként összejártak; kisebb társaságok közösen költötték el a szûkösen beosztott vacsorákat.
Székely Levente is megnyugodott; az anyósa odaköltözött várandós feleségéhez, s minthogy az apósa - igaz, már nyugdíjas - szülész-nõgyógyász volt, jobb kezekben nem is lehetett volna. (Ludányi fõorvos és neje is készültek már egyébként Hunniába, hiszen nyaralójuk volt nekik is Mátyáskúton, de amíg a lányuk nem szült, ráhagyták a vejükre a politikai harcot.)
Az egyik este Székely egy kisebb társaságot látott vendégül. Noha az áramellátás nem szûnt meg, a polgármester kérésére, aki tehette, a lehetõ legkevesebbet fogyasztott. Így Székely is gyertyafénynél borozgatott a barátaival: Forrai Márton Bendegúz színésszel - õ Füzeskérõl sétált át, mert a benzinnel aztán igazán spórolni kellett -, Talabér Gergõvel, a Hunniai Értesítõ fõszerkesztõjével és Barabás Hunor vállalkozóval, aki jelentõs összegekkel támogatta az önállóság megvalósulását, s akinek komoly területek - például a füzeskei üdülõközpontban több panzió és a hozzájuk tartozó strandok, stégek, csónakházak - voltak a kezében.
Forrai egyébként nem egyedül jött; a hídlezárás miatt a szigeten rekedt a szépséges Anita is, akit eredetileg Székely elcsábítására küldött a nemzetbiztonsági hivatal, de pillanatnyilag az errõl mit sem sejtõ színésznél lakott. Külön szobában.
A házigazda saját sütésû pogácsáját is körbekínálta ("Volt egy kis dugilisztem", magyarázta mosolyogva). Anita el volt ragadtatva. Elismerõen hümmögött, míg a süteményt majszolta. Kisvártatva megszólalt:
- Kiélvezi egy kicsit, hogy elszabadult a feleségétõl? - kérdezte kétértelmûen. A vállalkozó összehúzott szemmel pillantott a nõre.
- Egyáltalán nem. Amióta megnõsültem, szinte csak olyankor voltunk távol egymástól, amikor a gyerekek születtek.
- Azt hittem, a nõs férfiak élvezik a szabadságot.
- Túl sok bulvármagazint olvas. Nem azért nõsülnek meg a férfiak, hogy magukra maradjanak. A szabadság nem a teljes kötetlenséget jelenti.
- Pedig azt hittem...
- Rosszul hitte. Mi mindannyian azért vagyunk itt, mert az életünket tettük fel arra, miszerint a szabadság nem a gyilkolás, a rablás, az abnormitás, a deviancia szabadságával, hanem a rendezett szabadsággal egyenlõ.
- "Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet!" - szavalta Forrai.
- Ezt ismerem - bólintott Anita, akaratlanul is kizökkenve a "szõke nõ" szerepébõl. - József Attila.
- Bravó! - lelkesedett Talabér, aki a pogácsa helyett inkább a házibort részesítette elõnyben, és most kezdett abba a stádiumba jutni, hogy egy kicsit meg is látszott rajta. Az ital eleinte feldobta, sziporkázott, aztán szép lassan elhalkult, végül álomba szenderült. Régi ismerõsei szerint egykor volt neki egy dühöngõ szakasza is, de azt kinõtte. - Szegény József Attila emlékét teljesen tönkre tette a szocialista kultúra. A proletárköltõ imázs. Pedig szegénykém úgy élt, mint egy dzsentri. Hol ide, hol oda járt egyetemre, kódorgott Európában; Bécs, Párizs...
- Én azért úgy tanultam, sokat nélkülözött...
- Mert... - Talabér lehalkította a hangját, s mintha valami nagy titkot mondana, úgy súgta - tulajdonképpen baromi lusta volt. Utoljára akkor végzett érdemi munkát, amikor szenet szedett a józsefvárosi pályaudvaron. Utána innen-onnan csurrant cseppent valami, de azt senki sem tiltotta meg neki, hogy hivatalt vállaljon, vagy éppenséggel csakugyan kétkezi munkás legyen. De közben - emelte meg szigorúan az ujját, nehogy félbeszakítsák vagy félreértsék, hiszen alapvetõen rajongott József Attiláért - megírta a magyar irodalom legzseniálisabb verseit. Na jó, a húsz legzseniálisabból nyolcat-tizet.
- Pedig milyen mélyrõl jött - mormogta Forrai.
- Hát tudod, ez sem biztos, hogy annyira egyszerû - morfondírozott Talabér, ujjai között forgatva a kiürült poharát. - Nyomor, mosónõ, prolik, Józsefváros... Oké. De az anyja csak akkor megy el dolgozni, amikor a papa eltûnik a balfenéken. Addig nincs szükség a keresetére, megél az öttagú család. Szerencsétlen józsefvárosi prolicsalád, de a fiúból zseniális költõ lesz. A nõvére, Jolán könyvet ír késõbb. Nem az a kimondott prolitempó. A lányokat - megjegyzem, egymás után, ez is jópofa - egy ügyvéd veszi feleségül. Ez se gyakori a nagyon szegény, mélyrõl jött prolicsaládoknál. Izgalmas, milyen genetikai háttere lehet a családnak.
- Azt tudjuk. "Anyám kun volt, apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az..." - szavalt ismét Forrai.
- Attól még rendes magyar ember volt. Olvastátok a "Nem, nem, soha" címû versét? Vagy pláne a Hazámat...
- Nekem minden felmenõm magyar volt - dünnyögte Székely.
- Olyan nincs! - tiltakozott Talabér.
- De van. Ükszülõkig csupa magyar név. Székely, Kovács, Sántha, Papp, Gulyás, Török...
- Hohó! Itt a török! - csapott diadalmasan Talabér az asztalra. - A név magyar, de a tartalom... Valamelyik õsöd tehát török volt. Nocsak! Orosz nincs? Vagy oláh?
- Ne személyeskedjünk! - vigyorgott Székely, és inkább töltött az újságírónak.
- Nem a nevek meg a gének számítanak - legyintett Barabás Hunor, az önerejébõl milliomossá lett erdélyi vállalkozó. - Lendvai Ildikónak például milyen szép neve van. Gyurcsánynak se a génjeiben van a hiba...
- Azért néhány mutáns kromoszóma biztos rendetlenkedik nála...
- Az a baj, hogy ezekkel semmilyen összhangot nem lehet találni nemzeti kérdésekben - folytatta Barabás tõle szokatlan bõbeszédûséggel. - A románok is civakodnak egymással, de ha román ügy van, hát rögtön összezárnak. Ezekkel a mi szocialistáinkkal...
- ...meg a liberálisokkal! - egészítette ki Talabér akkurátusan.
- ...nincs meg a nemzeti minimum sem.
- Sõt! Olyanok velünk, mintha románok lennének!
- Jobban meg is értik magukat a románokkal. Medgyessy is azokkal koccintgat, nem velünk.
- No velem aztán ne is koccintson! - hördült fel az újságíró. - Levente, kérlek, hoznál még egy üveggel?
- Persze - állt fel Székely. Aztán valami eszébe jutott, intett Forrainak: - Marci, gyere ki velem!
A színész csodálkozott, de követte a házigazdát. A konyhában, négyszemközt, Székely azt mondta:
- Az a gyanúm, hogy ez a te hódolód nem egészen tiszta...
- Gondolod, hogy valójában férfi?
Székely elnevette magát.
- Nem erre céloztam. Csaknem biztos vagyok benne, hogy a magyar szolgálatok állították rám.
Forrai a fejét rázta.
- Elõször is: nálam lakik, nem nálad. Másodszor: kedves, rajongó természet.
- Tûzbe tennéd érte a kezedet?
- Semmi szükség rá, hogy Mucius Scaevolát játsszam. Ha csakugyan ügynök, legfeljebb elmeséli Gyurcsányéknak, hogy csupa magyar õsöd van.
- No meg egy török!
- No meg! Az üveget hozzad, különben félreértik, mit csináltunk itt kettesben...
Természetese n diplomáciai csatornákon ezt a románok jelezték is a magyar kormánynak, de Gyurcsány elsõsorban mégsem emiatt vált az átlagosnál is bosszúszomjasabbá. Tulajdonképpen a sok boldog, elégedett arc, a tekintetekben látható felszabadultság volt az, amitõl bepöccent.
- Jó kis móka volt eddig - magyarázta a miniszterelnök a feleségének, a medence partján üldögélve.
- Mire gondolsz? - kanyarodott vissza Klára asszony a túlsó faltól, s õ is kiugrott a vízbõl. Fürdõköntöst vett magára, és a lifthez indult. A férje követte.
- Erre a játszadozásra. Államot játszanak. Új országot. Vicces. Ha tudnák a böszmék, mennyire bonyolult egy államot mozgatni. Nem megy úgy hûbelebalázs módjára. Mintha mindenki elvezethetne egy országot!
- Ez tényleg nevetséges - bólogatott Klára asszony okos kis fejével.
- Itt már a tekintélyünk forog kockán. Én eddig azt mondtam, nem baj, játsszanak a gyerekek, nem bántjuk õket. Nem vagyok én egy véreskezû vadállat.
- Nem, nem - mosolygott a nõ, miközben felmentek a Szemlõhegy utcai villa lakószintjére.
- Ez az önfeledt ünneplés viszont a demokrácia megcsúfolása. A magyar köztársaság kormányának megalázása. Ezt meg kell torolni!
- Úgy látszik, a magyaroknak valóban kell a verés. Erre vágynak. Ezt provokálják. Addig nem nyugszanak, amíg jól oda nem csap nekik valaki. Akkor megértik, hol a helyük, és dolgoznak megint rendesen. Nagypapa sokat beszélt ilyesmirõl.
- Hát igen - helyeselt Gyurcsány. - Megkaphatják, ha ez kell nekik. Eddig bizonyítottuk, hogy türelmes, értelmes európai emberek vagyunk. Elmentünk a legvégsõ határig. Azt hiszed, egy orosz miniszterelnök eltûrne ilyesmit? Vagy egy brit, spanyol?
- Úgy halottam, a briteknél meg a spanyoloknál robbantanak azok, akik el akarnak szakadni. Az írek, meg az a másik, erotikus nevû kis nép...
- A baszkok?
- Az, az - nevetett Klára. - Azok szoktak robbantani.
- Hát ezek a mieink nem fognak. Robbantani? Ugyan! Odaküldök két erõs kommandóst, és összecsinálják magukat. Most még örvendeznek, azt hiszik, milyen marha jó lesz nekik, ha velem ujjat húznak! Hát megkaphatják.
- Ferikém, addig is, amíg jól megkapják, megmasszíroznád a hátamat?
++++++++++++++++
A következõ napokban a fiatal hun-szigeti függetlenség sorsa válságosra fordult. Ami eddig inkább csak játéknak tûnt, a bolsevikok froclizásának látszott, az most egyszeriben komolyra fordult. A magyar kormány minden központi kifizetést befagyasztott: a hun-szigeti iskolák, az etelvári kórház számlájára semmilyen átutalás nem érkezett a költségvetésbõl; csakúgy, miként a négy településnek járó önkormányzati pénzek sem. A sziget egyetlen szárazföldi kapcsolatánál, az etelvári Duna-hídnál váratlanul rendõri egységek jelentek meg. Este hét órakor lezárták az átkelést; sem befelé a szigetre, sem onnan kifelé nem engedtek semmilyen mozgást. Autókat, buszokat fordítottak vissza, s amikor egy fehér Opel sofõrje erre nem volt hajlandó, kiszedték az autóból, és bilincsben vezették el. Gépkocsija ott maradt az úton, további torlaszt képezve. A hírekre helybéliek csoportja verõdött össze a szigeten lévõ hídfõnél, valamint kivonult az etelvári kapitányság csaknem teljes állománya - nyolc-tíz fõ -, és csatlakozott a helybéliekhez Asztalos fõhadnagy vezetésével. (Asztalos Morczos Kálmánnak, az etelvári fõkapitánynak volt a helyettese.)
Néhányan amiatt hõbörögtek, hogy dolguk lenne a folyó túlsó partján, mások amiatt panaszkodtak, hogy rokonuk maradt kint, s nem tud hazatérni. Egy férfi ügyeit Budapesten intézõ feleségét hívta mobilon.
- Úgy fest, hogy nem fognak a bolsevikok beengedni a hídon. Keresd meg Harasztiban Jancsi bácsit, és kérd meg az öreget, hogy a ladikkal hozzon haza. Elétek megyek az északi parthoz.
Rövidesen azonban kiderült, hogy vízen sem lehet bejutni. A vízi rendészet motorosai cirkáltak a környéken, és minden, a sziget felé tartó jármûvet visszafordítottak.
Késõ este két-háromezer ember toporgott, fenyegetõzött, szemben a híd teljes szélességében fémkordonokat felállító, létszámában tovább duzzadó rendõri egységekkel.
Székely Levente - akit személyes aggodalom is vezérelt, hiszen várandós felesége Budapesten volt, míg õ itt rekedt - próbált tárgyalni a rendõrökkel, akik válaszra sem méltatták. Sem kérésre, sem fenyegetõzésre nem reagáltak. Homoki Alíz, a város polgármestere is telefonálgatott minden irányba, amivel pusztán annyit ért el, hogy a túlsó oldalon felbukkant néhány újságíró és a Hír tévé kamerái, de a rendõrök õket sem engedték közelebb.
- Menjünk nekik! Söpörjük el õket! - mondták a vehemensebbek.
- Annak nem sok értelme volna most - intettek a higgadtabbak.
Némi tanácstalanság lett úrrá rajtuk. Közben elõkerült a másik három település polgármestere is, rövid tanácskozás után Székely Levente - aki annak idején a függetlenséget kikiáltotta az Attila király téren, s azóta meglévõ tekintélye tovább gyarapodott - felállt a híd korlátjára. Szereztek neki egy kézi hangosítót, annak segítségével beszélhetett.
- A rendõröknek és a fõnöküknek az a célja, hogy mi támadjunk, vér folyjon, és õk bevonuljanak ide. Ebben ne segítsük õket. Azt javaslom, a mi rendõreink - természetesen egymást váltva - és ötven-száz helybéli maradjon. A többiek is maradhatnak, amíg bírják, de rotációs rendszerben haza is térhetnek. Ha mégis támadna az ellenség, Asztalos fõhadnagy jelzõ rakétákat lõ ki, és pár perc alatt valamennyien visszatérhetünk.
- És akik odakint maradtak?
- Õk remélhetõleg rokonoknál meg tudnak szállni. Összegyûjtünk magyarországi címeket, amiket megadunk azoknak, akiknek a hozzátartozója nem találna lakást. Gyurcsány célja, hogy kiéheztessen minket. A bátorságunkat, elszántságunkat, kitartásunkat tesztelik. Teszteljék! Minden egyes eltelt nappal idegesebbek lesznek. Egyelõre közvetlen veszélyben nem vagyunk, a sziget árammal el tudja magát látni, akinek tûzifára van szüksége, a füzeskei fatelepen vételezhet. Ivóvizünk, élelmünk is hetekre elegendõ, Homoki polgármesterasszony vezetésével alakul egy csoport, amelyik megszervezi, hogy az élelmiszerüzletek készleteibõl mindenkinek megfelelõen jusson. Minden megy tovább a normális kerékvágásban; erre készültünk, azt mondtuk, el tudjuk magunkat tartani. Hát nem ijedünk meg.
A többség meg volt elégedve a beszéddel. A lelkesebbek természetesen maradtak, sõt egyre több Árpád-sávos zászló került elõ, amit nagy örömmel lengettek minél feltûnõbben az odaát morózusan, egykedvûen õrködõ rendõrök felé.
+++++++++++++++
A hun-szigetiek kitartottak, sõt, ahogy teltek a napok, úgy lett a hangulat mind emelkedettebb. Az elsõ benyomások - miszerint bezárták õket a szigetre - megváltoztak. Mind többen gondolták úgy: az etelvári híd vaskordonja az egész külvilágot zárta rács mögé, ahol csak õk maradtak szabadok. Az emberek jókedvûen üdvözölték egymást, a szomszédok esténként összejártak; kisebb társaságok közösen költötték el a szûkösen beosztott vacsorákat.
Székely Levente is megnyugodott; az anyósa odaköltözött várandós feleségéhez, s minthogy az apósa - igaz, már nyugdíjas - szülész-nõgyógyász volt, jobb kezekben nem is lehetett volna. (Ludányi fõorvos és neje is készültek már egyébként Hunniába, hiszen nyaralójuk volt nekik is Mátyáskúton, de amíg a lányuk nem szült, ráhagyták a vejükre a politikai harcot.)
Az egyik este Székely egy kisebb társaságot látott vendégül. Noha az áramellátás nem szûnt meg, a polgármester kérésére, aki tehette, a lehetõ legkevesebbet fogyasztott. Így Székely is gyertyafénynél borozgatott a barátaival: Forrai Márton Bendegúz színésszel - õ Füzeskérõl sétált át, mert a benzinnel aztán igazán spórolni kellett -, Talabér Gergõvel, a Hunniai Értesítõ fõszerkesztõjével és Barabás Hunor vállalkozóval, aki jelentõs összegekkel támogatta az önállóság megvalósulását, s akinek komoly területek - például a füzeskei üdülõközpontban több panzió és a hozzájuk tartozó strandok, stégek, csónakházak - voltak a kezében.
Forrai egyébként nem egyedül jött; a hídlezárás miatt a szigeten rekedt a szépséges Anita is, akit eredetileg Székely elcsábítására küldött a nemzetbiztonsági hivatal, de pillanatnyilag az errõl mit sem sejtõ színésznél lakott. Külön szobában.
A házigazda saját sütésû pogácsáját is körbekínálta ("Volt egy kis dugilisztem", magyarázta mosolyogva). Anita el volt ragadtatva. Elismerõen hümmögött, míg a süteményt majszolta. Kisvártatva megszólalt:
- Kiélvezi egy kicsit, hogy elszabadult a feleségétõl? - kérdezte kétértelmûen. A vállalkozó összehúzott szemmel pillantott a nõre.
- Egyáltalán nem. Amióta megnõsültem, szinte csak olyankor voltunk távol egymástól, amikor a gyerekek születtek.
- Azt hittem, a nõs férfiak élvezik a szabadságot.
- Túl sok bulvármagazint olvas. Nem azért nõsülnek meg a férfiak, hogy magukra maradjanak. A szabadság nem a teljes kötetlenséget jelenti.
- Pedig azt hittem...
- Rosszul hitte. Mi mindannyian azért vagyunk itt, mert az életünket tettük fel arra, miszerint a szabadság nem a gyilkolás, a rablás, az abnormitás, a deviancia szabadságával, hanem a rendezett szabadsággal egyenlõ.
- "Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet!" - szavalta Forrai.
- Ezt ismerem - bólintott Anita, akaratlanul is kizökkenve a "szõke nõ" szerepébõl. - József Attila.
- Bravó! - lelkesedett Talabér, aki a pogácsa helyett inkább a házibort részesítette elõnyben, és most kezdett abba a stádiumba jutni, hogy egy kicsit meg is látszott rajta. Az ital eleinte feldobta, sziporkázott, aztán szép lassan elhalkult, végül álomba szenderült. Régi ismerõsei szerint egykor volt neki egy dühöngõ szakasza is, de azt kinõtte. - Szegény József Attila emlékét teljesen tönkre tette a szocialista kultúra. A proletárköltõ imázs. Pedig szegénykém úgy élt, mint egy dzsentri. Hol ide, hol oda járt egyetemre, kódorgott Európában; Bécs, Párizs...
- Én azért úgy tanultam, sokat nélkülözött...
- Mert... - Talabér lehalkította a hangját, s mintha valami nagy titkot mondana, úgy súgta - tulajdonképpen baromi lusta volt. Utoljára akkor végzett érdemi munkát, amikor szenet szedett a józsefvárosi pályaudvaron. Utána innen-onnan csurrant cseppent valami, de azt senki sem tiltotta meg neki, hogy hivatalt vállaljon, vagy éppenséggel csakugyan kétkezi munkás legyen. De közben - emelte meg szigorúan az ujját, nehogy félbeszakítsák vagy félreértsék, hiszen alapvetõen rajongott József Attiláért - megírta a magyar irodalom legzseniálisabb verseit. Na jó, a húsz legzseniálisabból nyolcat-tizet.
- Pedig milyen mélyrõl jött - mormogta Forrai.
- Hát tudod, ez sem biztos, hogy annyira egyszerû - morfondírozott Talabér, ujjai között forgatva a kiürült poharát. - Nyomor, mosónõ, prolik, Józsefváros... Oké. De az anyja csak akkor megy el dolgozni, amikor a papa eltûnik a balfenéken. Addig nincs szükség a keresetére, megél az öttagú család. Szerencsétlen józsefvárosi prolicsalád, de a fiúból zseniális költõ lesz. A nõvére, Jolán könyvet ír késõbb. Nem az a kimondott prolitempó. A lányokat - megjegyzem, egymás után, ez is jópofa - egy ügyvéd veszi feleségül. Ez se gyakori a nagyon szegény, mélyrõl jött prolicsaládoknál. Izgalmas, milyen genetikai háttere lehet a családnak.
- Azt tudjuk. "Anyám kun volt, apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az..." - szavalt ismét Forrai.
- Attól még rendes magyar ember volt. Olvastátok a "Nem, nem, soha" címû versét? Vagy pláne a Hazámat...
- Nekem minden felmenõm magyar volt - dünnyögte Székely.
- Olyan nincs! - tiltakozott Talabér.
- De van. Ükszülõkig csupa magyar név. Székely, Kovács, Sántha, Papp, Gulyás, Török...
- Hohó! Itt a török! - csapott diadalmasan Talabér az asztalra. - A név magyar, de a tartalom... Valamelyik õsöd tehát török volt. Nocsak! Orosz nincs? Vagy oláh?
- Ne személyeskedjünk! - vigyorgott Székely, és inkább töltött az újságírónak.
- Nem a nevek meg a gének számítanak - legyintett Barabás Hunor, az önerejébõl milliomossá lett erdélyi vállalkozó. - Lendvai Ildikónak például milyen szép neve van. Gyurcsánynak se a génjeiben van a hiba...
- Azért néhány mutáns kromoszóma biztos rendetlenkedik nála...
- Az a baj, hogy ezekkel semmilyen összhangot nem lehet találni nemzeti kérdésekben - folytatta Barabás tõle szokatlan bõbeszédûséggel. - A románok is civakodnak egymással, de ha román ügy van, hát rögtön összezárnak. Ezekkel a mi szocialistáinkkal...
- ...meg a liberálisokkal! - egészítette ki Talabér akkurátusan.
- ...nincs meg a nemzeti minimum sem.
- Sõt! Olyanok velünk, mintha románok lennének!
- Jobban meg is értik magukat a románokkal. Medgyessy is azokkal koccintgat, nem velünk.
- No velem aztán ne is koccintson! - hördült fel az újságíró. - Levente, kérlek, hoznál még egy üveggel?
- Persze - állt fel Székely. Aztán valami eszébe jutott, intett Forrainak: - Marci, gyere ki velem!
A színész csodálkozott, de követte a házigazdát. A konyhában, négyszemközt, Székely azt mondta:
- Az a gyanúm, hogy ez a te hódolód nem egészen tiszta...
- Gondolod, hogy valójában férfi?
Székely elnevette magát.
- Nem erre céloztam. Csaknem biztos vagyok benne, hogy a magyar szolgálatok állították rám.
Forrai a fejét rázta.
- Elõször is: nálam lakik, nem nálad. Másodszor: kedves, rajongó természet.
- Tûzbe tennéd érte a kezedet?
- Semmi szükség rá, hogy Mucius Scaevolát játsszam. Ha csakugyan ügynök, legfeljebb elmeséli Gyurcsányéknak, hogy csupa magyar õsöd van.
- No meg egy török!
- No meg! Az üveget hozzad, különben félreértik, mit csináltunk itt kettesben...