2008. szept.
08.
08.
Hunnia - 8. rész
Írta: ungvaryzsolt.hu 
A FÜGGETLENSÉG ELSÕ NAPJA
A teremben aránylag nyugodt volt a hangulat. Gyurcsány az asztal mellett ült, lábait egymáson átvetve, idõnként megcserélte a jobbat és a balt. Közben ceruzával firkálgatott arra a papírra, amire a hun-szigeti népszavazásról szóló jelentést nyomtatták ki. Horn Gyula egy sarokban pihegett, egészen apróra összegömbölyödve, és dohányzott. A hamut néha leverte a földre. Csak Lendvai Ildikó nem bírt magával, fel-alá rohangászott, s közben éles fejhangon sivított.
-Be kell vonulni! Oda kell menni katonákkal, rendõrökkel és szét kell lõni a töküket! Vízágyúval és könnygázzal! Ahogyan a múltkor. Egy vacak híd van összesen. Azt tíz rendõrrel le kell tudni zárni. Csak megfelelõ parancsot kell kiadni!
-Ülj már le egy kicsit! - mordult a miniszterelnök. A frakcióvezetõ asszony megtorpant, de állva maradt.
-Mire várunk még?
-Kérdés - dünnyögte Horn Gyula, s mélyen megszívta a cigarettáját. - Kérdés, reagáljunk-e egyáltalán...
-Egyáltalán?
-Ha reagálunk, azzal elismerjük, hogy komolyan vesszük õket.
-Ha nem reagálunk - visította Lendvai -, mindenki vérszemet kap. Hát nincs két hónapja október 23-ának, azt hittük, behúzzák fülüket-farkukat. Erre most függetlenednek. Nevetséges!
-Hát azért az az október 23-a nem sikerült tökéletesre - vélte Horn.
-Dehogynem! - tiltakozott Lendvai. - Az volt a cél, hogy beszarjanak. Megtanítani móresre ezt a fideszes, polgári bandát. Szerintem eredményes volt.
-Én... - kezdte Gyurcsány, és a hatás kedvéért megismételte a személyes névmást - én nem tartanám szerencsésnek, hogy 23-a után most újabb vérfürdõt rendezzünk. Már kezdik pedzegetni az akkori rendõri túlkapásokat, nemzetközi jogorvoslat...
-Nem lesz azokból semmi!
-Persze, persze. De talán éppen most...
-Beszartál, Feri, ez az igazság! - vetette oda Lendvai.
Gyurcsány méltatlankodva felállt.
-Lárifári! Ez nem bátorság kérdése. Ez politika. Azért nem fogod soha semmire sem vinni, mert túlreagálsz mindent. Az érzelmeidnek nem tudsz parancsolni. Talán mégis színésznõnek kellett volna menned, nem politikusnak.
Lendvai Ildikó már nyitotta a száját, de hirtelenjében nem tudta eldönteni, bírálatot vagy dicséretet kapott.
-Amellett - folytatta a miniszterelnök - minket nem szorít az idõ. Ez az egész csak egy vicc, amit senki sem vesz komolyan. Egyetértek Gyulával, felesleges túlreagálnunk. Túlreagálni, úgy értem ? emelte fel az ujját. - Ez nem jelenti azt, hogy ne lépnénk a tökükre, ha úgy adódik. De pillanatnyilag úgy látom: itt döntõen jobbos szavazókról van szó. Igaz? Odagyûlt a szigetre, önként, kábé százezer jobbos. A legradikálisabb fajtából. Ezek sosem fognak ránk szavazni, sosem hisznek el nekünk semmit. Vagyis kivontunk a forgalomból százezer radikálist. Ez, szerintem, nekünk csak jó. Képzeljük, hogy börtönben vannak. Egy olyan börtönben, ahol még élelmeznünk sem kell õket, fegyõröket sem kell fizetni, a rendõrjeinket sem kötik le. Tiszta haszon. Amellett az erõ mégiscsak velünk van. Százezer civilnek semmi esélye egy tízmilliós ország komplett adminisztrációjával szemben. Így van? - nézett körül diadallal. - Bármikor érvényteleníteni lehet ezt az egészet, és bevonulni. Lehet, elõbb-utóbb könyörögni fognak nekünk, hogy visszavegyük õket. Egy életképtelen, éhenhalásra ítélt csöppnyi enklávé... Ugyan, barátaim, ez az egész úgy böszmeség, ahogy van. Nekünk csak várni kell, és az ölünkbe hullik a gyõzelem.
-Remélem, ez nem jelenti azt, hogy most felhívod ezt a Homoki Alízt vagy hogy hívjákot, és gratulálsz neki?
-Nem, dehogy! Mondtam: várunk. Abból még akármi is lehet. Vérfürdõ is, ha úgy tetszik - mosolygott Lendvaira. A frakcióvezetõ asszony láthatóan megnyugodott valamelyest.
-Az volna a legjobb - dünnyögte Horn Gyula a sarokban, s felhajtott egy pohárkával -, ha minden jobboldali összegyûlne szépen egy szigetre, amit aztán jól felrobbantanánk.
-Az volna a legjobb! - nevetett a kormányfõ. - Erre igyál, Gyulám!
És Gyula ivott.
+++++++++++++++
A magát Anitának nevezõ szõke hölgy Füzeskén ébredt, a népszerû színész, Forrai Márton Bendegúz vendégszobájában, ahonnan a Dunára lehetett látni a keleti oldalt borító hatalmas ablakon át. Elõzõ nap, a népszavazáskor, elkísérte a férfit, s utána olyan jól elbeszélgettek - még vacsorázni is meghívta, ki hitte volna, hogy ezen az Isten háta mögötti szigeten ilyen kellemes vendéglõt találnak -, hogy észrevétlen eltelt az idõ, és lekéste az utolsó buszt.
-Hazavihetne újra - mondta, hangjában csöppnyi követelõdzéssel, utalva a múltkori esetre, amikor a színész fuvarozta haza az etelvári városházáról.
-Most nem lehet - tárta szét Forrai a kezét. - Már ittam.
-Akkor mi legyen? - kérdezte Anita, s mímelnie sem kellett a kétségbeesést, mert erre a helyzetre valóban nem volt felkészülve. Õt eredetileg Székely Leventére, az elszakadást szorgalmazó civilek vezetõjére állította rá a nemzetbiztonsági hivatal, de ahelyett, hogy irányítaná az eseményeket, teljesen ennek a pojácának a befolyása alá került. Noha azzal magyarázta a helyzetet, hogy így remél bizalmas információkhoz jutni Székelyrõl, valójában egyre kellemesebben érezte magát ebben a szituációban. S amikor Forrai felajánlotta a vendégszobát - kulcsra zárható ajtó, teljes diszkréció! -, akkor rövid habozás után el is fogadta. S az ajtaját sem zárta be éjszakára. Álmát azonban semmi sem zavarta. Most, reggel, ahogy beleszimatolt a levegõbe, mintha tojásrántotta illatát érezné. Errõl eszébe jutott, mennyire éhes. S milyen nevetséges az õ müzlibõl vagy narancsléból álló kis reggelije ezekhez az ínycsiklandó szagokhoz képest.
Kopogtak.
-Tessék!
Forrai lépett be, jobbjával nyomta a kilincset, baljában tálcát egyensúlyozott, rajta rántotta, tea, pirítós. Anita egészen elérzékenyült.
-Ezt minek köszönhetem?
-Bizonyára éhes. Amellett remek hírre ébredtünk.
-Igazán? Süt a nap?
-Ennél sokkal fontosabb. Ez a ház, ez a település, ez a sziget most már, a többség akaratából, nem tartozik a tönkretett, megalázott, lepusztított, elszegényített, múltjától megfosztott és tekintélyét vesztett Magyar Köztársasághoz. Ez már Hunnia Sziget Királysága, ahonnan a magyar jövõ úgy fog felébredni, mint kegyed abban az ágyban.
+++++++++++++
A Fidesz elnökségi ülése sem zajlott túlzottan jó hangulatban. Az õszödi beszéd kipattanásakor kicsit késve reagáltak az eseményekre, most azonban, amint befutott a hun-szigeti szavazás eredményérõl a hír, rögtön összeültek.
-Csupa komor arc - szólt Schmitt Pál kedélyesen, akinek a szája szegletében eleinte bujkált egy kis mosoly, mivel örömmel töltötte el a civil kezdeményezés ilyen átütõ sikere. De a többiek gyorsan lehûtötték.
-Ez nem jó nekünk, Pali - világosították fel.
-Nekünk soha semmi nem jó. Érdekes, hogy bármi történik, az a mi számunkra csak rosszul sülhet el...
Orbán Viktor fáradtan sóhajtott az értetlenség láttán.
-A hun-szigetiek partizánakciója nem passzol a terveinkhez.
-Hát módosítani kell a terveket - védte még Schmitt az álláspontját, de inkább csak becsületbõl, mert látva a vele szemben egységesülõ álláspontot, már nem akarta nagyon ütni a vasat.
-Nem azért dolgozunk ki hosszú távú koncepciókat, hogy néhány meggondolatlan szigetlakó miatt esztelenül felülírjuk.
-Ez a szigetlakó úgy hangzott, mint a panelproli.
-Nem sértésnek szántam. De ne lovagoljunk a szavakon! Mindenkire szükségünk van az új többséghez. Az országgyûlési választások megnyeréséhez.
-Négy év múlva? Ugyan már, Viktor, hol lesz ez a többség négy év múlva?
-Hát ha ilyen könnyen hagyunk elveszni százezernyi szavazót, mint most a Hun-szigeten... - dünnyögte Varga Mihály.
-Ezek talán - szólt lassan Pokorni - nem is a mi szavazóink. MIÉP-esek, radikálisok. Ezek úgyse szavaznának a Fideszre.
-Székely Levente fideszes volt...
-De kilépett. Képzeld, mennyire elege lett belõlünk, ha otthagyta a pártot!
Pillanatnyi csönd támadt, minden szempár Orbánra szegezõdött, õ hogyan látja.
-Igenis a mi szavazóink - jelentette ki a pártelnök. - Lehet, hogy nem szívvel-lélekkel, de komoly jobboldali alternatíva híján ránk szavaznának. Ezek okos, politikailag aktív emberek. Pontosan átlátják, hogy nem érdemes veszni hagyni a szavazatukat, bármekkora csurkista vagy sumér vagy árpád-sávos szívük van. Vagyis nem szabad elengednünk százezer szavazót. Nem támogatom a Hun-sziget függetlenségének elismerését. Amellett ez az esetleges siker a radikálisoknak akkora önbizalmat adna, annyira felhozná õket, hogy tömegesen pártolnának hozzájuk országszerte a szavazóink.
-És az olyan nagy baj?
-Nagy. Megmondtam: tõlünk jobbra nem lehet számottevõ politikai erõ.
Újra elhallgattak. Végül ismét Schmitt szólalt meg:
-Mondd, Viktor, miért ragaszkodsz ehhez a hülyeséghez?
-Melyikre gondolsz?
-Ehhez a "tõlünk jobbra nem lehet senki"-hez.
-Amikor 1998-ban kint jártam Kohlnál, õ tanácsolta. Azt mondta, ha sikert akarok elérni, mindig figyeljek rá, hogy tõlem jobbra ne legyen jelentõs erõ.
-Ez szép gondolat, csak nem mûködik. 1998-ban tõlünk jobbra volt egy parlamenti párt (sõt, ha a kisgazdákat is vesszük, akkor talán kettõ is), mégis nyertünk. Azóta egyszer se volt tõlünk jobbra jelentõs erõ; nem is nyertünk egyszer se.
-A két vereségnek más okai vannak. Egyébként ha 2002-ben nem visz el négy és fél százalékot a MIÉP, akkor kormányon maradunk.
-De ha kap még egy felet, akkor kényelmes többségünk van.
-Ez nem igaz. A MIÉP-pel nem állhattunk össze, ezt te is jól tudod. Kicsináltak volna minket, jobban, mint Haideréket.
-Szerintem hatékonyabban szipkázhatnánk el középrõl is szavazókat, ha a radikális terepet átengednénk egy kis pártnak. Szélsõjobbról is megmaradnának a voksok, és középrõl is több plusz jöhetne.
Orbán türelmetlenül intett.
-A politikában nem lehet percenként taktikát változtatni. Világos irányokat kell mutatni, hosszú távon, egyértelmûen. A radikálisoknak nem szabad teret engedni, az a Fidesz bukása volna. Ezt így látom, és erre építettük az egész stratégiánkat. Most a jogállamiság, a demokrácia, az új többség az, amihez ragaszkodnunk kell. Ebbe nem fér bele, hogy néhány izgatott, múltba révedõ hun kesztyût dobjon elénk. A leghatározottabban ellenzem Hunnia támogatását. Egyetértetek?
Mindenki megfontoltan bólogatott.
-Kiadunk egy elnökségi állásfoglalást - folytatta Orbán -, amelyben (megértve a Hun-sziget négy településén élõk bizonyos csoportjainak elkeseredését a kormány hazug, az emberek érdekeivel szembemenetelõ, átgondolatlan politikájával kapcsolatban) a legegyértelmûbben elhatárolódunk...
-Jaj, csak legalább ezt a rohadt elhatárolódás szót ne használjuk!
-Oké. Tehát a leghatározottabban elutasítjuk a problémák ilyen, a demokratikus magyar köztársasághoz méltatlan megoldását. Természetesen nem ismerjük el a Hun-sziget kiválását, és felszólítjuk... Nem, nem, arra kérjük a Hun-sziget autonómiáját követelõ hazafiakat, gondolják át még egyszer, helyes-e ezt az egyébként is megcsonkított hazát tovább csonkítani.
-Na, ez már egész radikális-barátra sikeredett.
-Azért összeveszni nem kell velük meg a szimpatizánsaikkal. De semmiképpen sem helyeseljük az akciójukat. És természetesen nem tekintjük önálló entitásnak Hunnia Sziget Királyságot.
++++++++++++++ +++
A Hun-szigeten ezalatt minden településen az önkormányzat szervezésében ünnepségeket tartottak, Etelváron pedig, a sporttelepen egész napos programok várták a független ország elsõ napján az embereket. Néhány lelkes helybélinek sikerült úgy megszerveznie az egészet, hogy az utolsó pillanatig titokban maradjon. Nemzeti szellemû együttesek koncertjeit ígérték estére, addig is kirakodóvásár (különösen az Árpád-sávos zászlók, a "Hun vagyok - nem turista"; "Csonka Magyarország - Egész Hunnia" és a "Hát ti hun vagytok, magyarok?" feliratú pólók fogytak) fogadta az érdeklõdõket. Találkozhattak a helyi politikusokkal, s több magyarországi közéleti személyiséggel is, akik megtisztelték jelenlétükkel a "Legbátrabb magyar szigetet".
Homoki Alíz, Etelvár polgármestere köszöntötte az egybegyûlteket:
-Nem foglalkozunk demokratának nevezett politikusok taktikázásával, elhatárolódásaival. Nem érdekelnek a szigeten kívüli média siránkozásai, megbélyegzései, hazugságai. Annyit se számítanak, mint Tuvalu, Kiribati vagy a hazánknál szintén kevesebb lakosú Monaco vagy San Marino állásfoglalása. Megjegyzem, õket se foglalkoztatja, hogy mi mit teszünk. És ez így van jól. Mi most örülni szeretnénk annak, hogy a kezünkbe vesszük végre a sorsunk irányítását. Ötszáz, de talán ezer éve vár erre minden magyar. Hiszen a lelkünkben mindannyiunknak ott él a szabadság vágya a végtelen puszták emlékeként. Magyar ember azelõtt sosem volt szolga, és sosem tûrte, hogy saját földjén, saját otthonában elõírják neki, kit szeressen és kit ne, mit mondjon és mit ne, hogyan éljen és milyen érinthetetlen kasztokat tiszteljen maga fölött. Mi se akarunk mást, csak mint õseink. Szabad életet, szabad országot, büszke, öntudatos, saját munkájából élõ népet, akitõl nem veszik el, amit megtermelt, akit nem tartanak rabszolga sorban, akinek nem akarják megszégyeníteni õsi szimbólumait, hogy más, hamis, idegen jelképeket adjanak helyettük. Amit elmulasztottunk 1989-90-ben, amit 1956-ban pár nap eufória után elvettek tõlünk, azt most bepótoljuk. Nem engedjük többé, hogy hazaárulók, haszonlesõk gyarmatosítsák a földünket, az agyunkat, a gyerekeink jövõjét. Ha csak a Hun-szigeten, hát ott. De ha lehet majd, akkor egész Magyarországon újra. Azon a Magyarországon, amelynek határait nem külföldi hatalmak jelölik ki, hanem a lélek, a természet, az Isten. A magyarok és hunok istene.
Az enni- és innivalót helybéli vállalkozók, helyi boltosok biztosították, kitelepült egy standdal a népszerû Palkó Cukrászda is. A fedett teniszpályán - a "buborékban" - Forrai Márton Bendegúz szervezésében megrendezték a Függetlenség Kupa tenisztornát. (Az egyéni versenyben Forrainak nem is igen akadt komoly vetélytársa, de a párosban nagy csaták várhatók.)
A népszavazás másnapja december 6-ára esett. Károly atya (becenevén Tank atya), a mátyáskúti plébános, délutánra - amikor a kicsinyek is megérkeztek az óvodából - megjelent egy lila ruhás, püspöksüveget viselõ, kezében botot tartó férfi társaságában. Lábuknál sejtelmesen dagadozó zsák pihent.
-Ki tudja megmondani nekem, vajon ki ez a bácsi?
A gyerekek döbbent csendben figyeltek. A bátrabbak elõre merészkedtek, a zsákot gusztálták, körbejárták a felnõtteket. A kevésbé elszánt kicsik elbújtak a szüleik mögé.
-Vajon ki kísért el engem ezen a napon? - próbálkozott tovább a pap.
-A Télapó! - kiáltotta valaki lelkesen, amire többen felhördültek, Tank atya szeme pedig szikrát szórt.
-Télapó ám a moszkvai keresztmamád! Hát kinek az ünnepe van ma, gyerekek?
-Szent Miklós püspök - kiabáltak most már bátrabban.
-Hát persze. Miklós püspök. Tudtok neki énekelni valamit?
Egy kisebb kórus erre rázendített a "Miklós püspök egykor régen" kezdetû dalra, a hangulat kezdett feloldódni, s Károly atya is túltette magát elsõ felháborodásán. Mesélt Szent Miklósról, beleszõtte a Kormányzó úr nevenapját is, végül nagy ováció közepette az ideiglenesen Mikulássá átlényegült sekrestyéssel együtt kiosztották a zsákban lévõ édességet, egy magyar cég termékeit.
++++++++++++++++
Az ünneplõket itt-ott megzavarták. Egy magas fiatalember több helyen is felbukkant, s félhangosan megjegyzéseket tett a helyi vezetõkre. "Ezek se lesznek jobbak, csak a saját pecsenyéjüket sütögetik!", "Baj lesz még ebbõl!", "Kommunista aknamunka az egész. Ürügyet akarnak, hogy lecsaphassanak!"
Székely Levente, akinek többen is jelezték a különös alak tevékenységét, végül felkereste Morczos Kálmán századost, Hunnia rendõrkapitányát.
-Beho zzuk az ürgét - határozott Morczos.
A férfi hangosan tiltakozott, "Rendõrállam!", kiabálta, de csekély részvétet ébresztett maga iránt.
Éppen Palkó Géza, a népszerû cukrász standja elõl hurcolták el. Palkó intett Székelynek, aki szemét rajta tartotta az akción.
-Kérdezhetek valamit? - sutyorgott Palkó Székely fülébe, miközben a süteményekért állókat az alkalmazottak kiszolgálták.
-Hogyne!
-Ma ga okos, dörzsölt fickó. Igaz? Õszinte ember is, ugye? Mondja meg nekem, de õszintén, rendben? Mondja meg, van esély arra, hogy elismerjék ezt a mi külön országunkat?
Székely megvakarta az állát, aztán elmosolyodott.
-Tudja, Géza, az én apámat 56 után becsukták. De amikor kijött, éppen úgy utálta a kommunistákat, mint amikor bevitték... Nos, apám írt 1983-ban egy tanulmányt. Vagy inkább regénynek mondanám. Szóval, az volt a címe, hogy Többpártrendszer Magyarországon. Megírt 17 pártprogramot, a teljes politikai palettát felvonultatva szélsõbaltól szélsõjobbig. Egy kerettörténetbe ágyazta, ami szerint a Szovjet Kommunista Párt legfelsõ vezetõi megbolondulnak, és engedélyezik Magyarországon a többpártrendszert. Az MSZMP KB-nak is elmegy az esze, õk se emelnek kifogást, mondván, úgyis megnyernének még egy szabad választást is. Irodalmilag nem volt különösebben értékes az ötlet, csak arra szolgált, hogy valamiképp valószínûsítse a teljes abszurditást. Mindenki kiröhögte ezért 83-ban apámat. Akadt, aki féltette, vagy szimplán lehülyézte. Aztán hét év múlva mégis bekövetkezett: többpártrendszer lett Magyarországon. Pedig sem az SZKP, sem az MSZMP nem bolondult meg, legalábbis orvosi értelemben.
Palkó zavartan nézett.
-Ez a válasza? Én nem értem az ilyen rébuszokat.
-Bízzunk benne, hogy Gyurcsányék is megbolondulnak. Mindenesetre nem kisebb a valószínûsége, mint volt 1983-ban a Szovjetunió összeomlásának és a többpártrendszer magyarországi kialakulásának.
-Ülj már le egy kicsit! - mordult a miniszterelnök. A frakcióvezetõ asszony megtorpant, de állva maradt.
-Mire várunk még?
-Kérdés - dünnyögte Horn Gyula, s mélyen megszívta a cigarettáját. - Kérdés, reagáljunk-e egyáltalán...
-Egyáltalán?
-Ha reagálunk, azzal elismerjük, hogy komolyan vesszük õket.
-Ha nem reagálunk - visította Lendvai -, mindenki vérszemet kap. Hát nincs két hónapja október 23-ának, azt hittük, behúzzák fülüket-farkukat. Erre most függetlenednek. Nevetséges!
-Hát azért az az október 23-a nem sikerült tökéletesre - vélte Horn.
-Dehogynem! - tiltakozott Lendvai. - Az volt a cél, hogy beszarjanak. Megtanítani móresre ezt a fideszes, polgári bandát. Szerintem eredményes volt.
-Én... - kezdte Gyurcsány, és a hatás kedvéért megismételte a személyes névmást - én nem tartanám szerencsésnek, hogy 23-a után most újabb vérfürdõt rendezzünk. Már kezdik pedzegetni az akkori rendõri túlkapásokat, nemzetközi jogorvoslat...
-Nem lesz azokból semmi!
-Persze, persze. De talán éppen most...
-Beszartál, Feri, ez az igazság! - vetette oda Lendvai.
Gyurcsány méltatlankodva felállt.
-Lárifári! Ez nem bátorság kérdése. Ez politika. Azért nem fogod soha semmire sem vinni, mert túlreagálsz mindent. Az érzelmeidnek nem tudsz parancsolni. Talán mégis színésznõnek kellett volna menned, nem politikusnak.
Lendvai Ildikó már nyitotta a száját, de hirtelenjében nem tudta eldönteni, bírálatot vagy dicséretet kapott.
-Amellett - folytatta a miniszterelnök - minket nem szorít az idõ. Ez az egész csak egy vicc, amit senki sem vesz komolyan. Egyetértek Gyulával, felesleges túlreagálnunk. Túlreagálni, úgy értem ? emelte fel az ujját. - Ez nem jelenti azt, hogy ne lépnénk a tökükre, ha úgy adódik. De pillanatnyilag úgy látom: itt döntõen jobbos szavazókról van szó. Igaz? Odagyûlt a szigetre, önként, kábé százezer jobbos. A legradikálisabb fajtából. Ezek sosem fognak ránk szavazni, sosem hisznek el nekünk semmit. Vagyis kivontunk a forgalomból százezer radikálist. Ez, szerintem, nekünk csak jó. Képzeljük, hogy börtönben vannak. Egy olyan börtönben, ahol még élelmeznünk sem kell õket, fegyõröket sem kell fizetni, a rendõrjeinket sem kötik le. Tiszta haszon. Amellett az erõ mégiscsak velünk van. Százezer civilnek semmi esélye egy tízmilliós ország komplett adminisztrációjával szemben. Így van? - nézett körül diadallal. - Bármikor érvényteleníteni lehet ezt az egészet, és bevonulni. Lehet, elõbb-utóbb könyörögni fognak nekünk, hogy visszavegyük õket. Egy életképtelen, éhenhalásra ítélt csöppnyi enklávé... Ugyan, barátaim, ez az egész úgy böszmeség, ahogy van. Nekünk csak várni kell, és az ölünkbe hullik a gyõzelem.
-Remélem, ez nem jelenti azt, hogy most felhívod ezt a Homoki Alízt vagy hogy hívjákot, és gratulálsz neki?
-Nem, dehogy! Mondtam: várunk. Abból még akármi is lehet. Vérfürdõ is, ha úgy tetszik - mosolygott Lendvaira. A frakcióvezetõ asszony láthatóan megnyugodott valamelyest.
-Az volna a legjobb - dünnyögte Horn Gyula a sarokban, s felhajtott egy pohárkával -, ha minden jobboldali összegyûlne szépen egy szigetre, amit aztán jól felrobbantanánk.
-Az volna a legjobb! - nevetett a kormányfõ. - Erre igyál, Gyulám!
És Gyula ivott.
+++++++++++++++
A magát Anitának nevezõ szõke hölgy Füzeskén ébredt, a népszerû színész, Forrai Márton Bendegúz vendégszobájában, ahonnan a Dunára lehetett látni a keleti oldalt borító hatalmas ablakon át. Elõzõ nap, a népszavazáskor, elkísérte a férfit, s utána olyan jól elbeszélgettek - még vacsorázni is meghívta, ki hitte volna, hogy ezen az Isten háta mögötti szigeten ilyen kellemes vendéglõt találnak -, hogy észrevétlen eltelt az idõ, és lekéste az utolsó buszt.
-Hazavihetne újra - mondta, hangjában csöppnyi követelõdzéssel, utalva a múltkori esetre, amikor a színész fuvarozta haza az etelvári városházáról.
-Most nem lehet - tárta szét Forrai a kezét. - Már ittam.
-Akkor mi legyen? - kérdezte Anita, s mímelnie sem kellett a kétségbeesést, mert erre a helyzetre valóban nem volt felkészülve. Õt eredetileg Székely Leventére, az elszakadást szorgalmazó civilek vezetõjére állította rá a nemzetbiztonsági hivatal, de ahelyett, hogy irányítaná az eseményeket, teljesen ennek a pojácának a befolyása alá került. Noha azzal magyarázta a helyzetet, hogy így remél bizalmas információkhoz jutni Székelyrõl, valójában egyre kellemesebben érezte magát ebben a szituációban. S amikor Forrai felajánlotta a vendégszobát - kulcsra zárható ajtó, teljes diszkréció! -, akkor rövid habozás után el is fogadta. S az ajtaját sem zárta be éjszakára. Álmát azonban semmi sem zavarta. Most, reggel, ahogy beleszimatolt a levegõbe, mintha tojásrántotta illatát érezné. Errõl eszébe jutott, mennyire éhes. S milyen nevetséges az õ müzlibõl vagy narancsléból álló kis reggelije ezekhez az ínycsiklandó szagokhoz képest.
Kopogtak.
-Tessék!
Forrai lépett be, jobbjával nyomta a kilincset, baljában tálcát egyensúlyozott, rajta rántotta, tea, pirítós. Anita egészen elérzékenyült.
-Ezt minek köszönhetem?
-Bizonyára éhes. Amellett remek hírre ébredtünk.
-Igazán? Süt a nap?
-Ennél sokkal fontosabb. Ez a ház, ez a település, ez a sziget most már, a többség akaratából, nem tartozik a tönkretett, megalázott, lepusztított, elszegényített, múltjától megfosztott és tekintélyét vesztett Magyar Köztársasághoz. Ez már Hunnia Sziget Királysága, ahonnan a magyar jövõ úgy fog felébredni, mint kegyed abban az ágyban.
+++++++++++++
A Fidesz elnökségi ülése sem zajlott túlzottan jó hangulatban. Az õszödi beszéd kipattanásakor kicsit késve reagáltak az eseményekre, most azonban, amint befutott a hun-szigeti szavazás eredményérõl a hír, rögtön összeültek.
-Csupa komor arc - szólt Schmitt Pál kedélyesen, akinek a szája szegletében eleinte bujkált egy kis mosoly, mivel örömmel töltötte el a civil kezdeményezés ilyen átütõ sikere. De a többiek gyorsan lehûtötték.
-Ez nem jó nekünk, Pali - világosították fel.
-Nekünk soha semmi nem jó. Érdekes, hogy bármi történik, az a mi számunkra csak rosszul sülhet el...
Orbán Viktor fáradtan sóhajtott az értetlenség láttán.
-A hun-szigetiek partizánakciója nem passzol a terveinkhez.
-Hát módosítani kell a terveket - védte még Schmitt az álláspontját, de inkább csak becsületbõl, mert látva a vele szemben egységesülõ álláspontot, már nem akarta nagyon ütni a vasat.
-Nem azért dolgozunk ki hosszú távú koncepciókat, hogy néhány meggondolatlan szigetlakó miatt esztelenül felülírjuk.
-Ez a szigetlakó úgy hangzott, mint a panelproli.
-Nem sértésnek szántam. De ne lovagoljunk a szavakon! Mindenkire szükségünk van az új többséghez. Az országgyûlési választások megnyeréséhez.
-Négy év múlva? Ugyan már, Viktor, hol lesz ez a többség négy év múlva?
-Hát ha ilyen könnyen hagyunk elveszni százezernyi szavazót, mint most a Hun-szigeten... - dünnyögte Varga Mihály.
-Ezek talán - szólt lassan Pokorni - nem is a mi szavazóink. MIÉP-esek, radikálisok. Ezek úgyse szavaznának a Fideszre.
-Székely Levente fideszes volt...
-De kilépett. Képzeld, mennyire elege lett belõlünk, ha otthagyta a pártot!
Pillanatnyi csönd támadt, minden szempár Orbánra szegezõdött, õ hogyan látja.
-Igenis a mi szavazóink - jelentette ki a pártelnök. - Lehet, hogy nem szívvel-lélekkel, de komoly jobboldali alternatíva híján ránk szavaznának. Ezek okos, politikailag aktív emberek. Pontosan átlátják, hogy nem érdemes veszni hagyni a szavazatukat, bármekkora csurkista vagy sumér vagy árpád-sávos szívük van. Vagyis nem szabad elengednünk százezer szavazót. Nem támogatom a Hun-sziget függetlenségének elismerését. Amellett ez az esetleges siker a radikálisoknak akkora önbizalmat adna, annyira felhozná õket, hogy tömegesen pártolnának hozzájuk országszerte a szavazóink.
-És az olyan nagy baj?
-Nagy. Megmondtam: tõlünk jobbra nem lehet számottevõ politikai erõ.
Újra elhallgattak. Végül ismét Schmitt szólalt meg:
-Mondd, Viktor, miért ragaszkodsz ehhez a hülyeséghez?
-Melyikre gondolsz?
-Ehhez a "tõlünk jobbra nem lehet senki"-hez.
-Amikor 1998-ban kint jártam Kohlnál, õ tanácsolta. Azt mondta, ha sikert akarok elérni, mindig figyeljek rá, hogy tõlem jobbra ne legyen jelentõs erõ.
-Ez szép gondolat, csak nem mûködik. 1998-ban tõlünk jobbra volt egy parlamenti párt (sõt, ha a kisgazdákat is vesszük, akkor talán kettõ is), mégis nyertünk. Azóta egyszer se volt tõlünk jobbra jelentõs erõ; nem is nyertünk egyszer se.
-A két vereségnek más okai vannak. Egyébként ha 2002-ben nem visz el négy és fél százalékot a MIÉP, akkor kormányon maradunk.
-De ha kap még egy felet, akkor kényelmes többségünk van.
-Ez nem igaz. A MIÉP-pel nem állhattunk össze, ezt te is jól tudod. Kicsináltak volna minket, jobban, mint Haideréket.
-Szerintem hatékonyabban szipkázhatnánk el középrõl is szavazókat, ha a radikális terepet átengednénk egy kis pártnak. Szélsõjobbról is megmaradnának a voksok, és középrõl is több plusz jöhetne.
Orbán türelmetlenül intett.
-A politikában nem lehet percenként taktikát változtatni. Világos irányokat kell mutatni, hosszú távon, egyértelmûen. A radikálisoknak nem szabad teret engedni, az a Fidesz bukása volna. Ezt így látom, és erre építettük az egész stratégiánkat. Most a jogállamiság, a demokrácia, az új többség az, amihez ragaszkodnunk kell. Ebbe nem fér bele, hogy néhány izgatott, múltba révedõ hun kesztyût dobjon elénk. A leghatározottabban ellenzem Hunnia támogatását. Egyetértetek?
Mindenki megfontoltan bólogatott.
-Kiadunk egy elnökségi állásfoglalást - folytatta Orbán -, amelyben (megértve a Hun-sziget négy településén élõk bizonyos csoportjainak elkeseredését a kormány hazug, az emberek érdekeivel szembemenetelõ, átgondolatlan politikájával kapcsolatban) a legegyértelmûbben elhatárolódunk...
-Jaj, csak legalább ezt a rohadt elhatárolódás szót ne használjuk!
-Oké. Tehát a leghatározottabban elutasítjuk a problémák ilyen, a demokratikus magyar köztársasághoz méltatlan megoldását. Természetesen nem ismerjük el a Hun-sziget kiválását, és felszólítjuk... Nem, nem, arra kérjük a Hun-sziget autonómiáját követelõ hazafiakat, gondolják át még egyszer, helyes-e ezt az egyébként is megcsonkított hazát tovább csonkítani.
-Na, ez már egész radikális-barátra sikeredett.
-Azért összeveszni nem kell velük meg a szimpatizánsaikkal. De semmiképpen sem helyeseljük az akciójukat. És természetesen nem tekintjük önálló entitásnak Hunnia Sziget Királyságot.
++++++++++++++ +++
A Hun-szigeten ezalatt minden településen az önkormányzat szervezésében ünnepségeket tartottak, Etelváron pedig, a sporttelepen egész napos programok várták a független ország elsõ napján az embereket. Néhány lelkes helybélinek sikerült úgy megszerveznie az egészet, hogy az utolsó pillanatig titokban maradjon. Nemzeti szellemû együttesek koncertjeit ígérték estére, addig is kirakodóvásár (különösen az Árpád-sávos zászlók, a "Hun vagyok - nem turista"; "Csonka Magyarország - Egész Hunnia" és a "Hát ti hun vagytok, magyarok?" feliratú pólók fogytak) fogadta az érdeklõdõket. Találkozhattak a helyi politikusokkal, s több magyarországi közéleti személyiséggel is, akik megtisztelték jelenlétükkel a "Legbátrabb magyar szigetet".
Homoki Alíz, Etelvár polgármestere köszöntötte az egybegyûlteket:
-Nem foglalkozunk demokratának nevezett politikusok taktikázásával, elhatárolódásaival. Nem érdekelnek a szigeten kívüli média siránkozásai, megbélyegzései, hazugságai. Annyit se számítanak, mint Tuvalu, Kiribati vagy a hazánknál szintén kevesebb lakosú Monaco vagy San Marino állásfoglalása. Megjegyzem, õket se foglalkoztatja, hogy mi mit teszünk. És ez így van jól. Mi most örülni szeretnénk annak, hogy a kezünkbe vesszük végre a sorsunk irányítását. Ötszáz, de talán ezer éve vár erre minden magyar. Hiszen a lelkünkben mindannyiunknak ott él a szabadság vágya a végtelen puszták emlékeként. Magyar ember azelõtt sosem volt szolga, és sosem tûrte, hogy saját földjén, saját otthonában elõírják neki, kit szeressen és kit ne, mit mondjon és mit ne, hogyan éljen és milyen érinthetetlen kasztokat tiszteljen maga fölött. Mi se akarunk mást, csak mint õseink. Szabad életet, szabad országot, büszke, öntudatos, saját munkájából élõ népet, akitõl nem veszik el, amit megtermelt, akit nem tartanak rabszolga sorban, akinek nem akarják megszégyeníteni õsi szimbólumait, hogy más, hamis, idegen jelképeket adjanak helyettük. Amit elmulasztottunk 1989-90-ben, amit 1956-ban pár nap eufória után elvettek tõlünk, azt most bepótoljuk. Nem engedjük többé, hogy hazaárulók, haszonlesõk gyarmatosítsák a földünket, az agyunkat, a gyerekeink jövõjét. Ha csak a Hun-szigeten, hát ott. De ha lehet majd, akkor egész Magyarországon újra. Azon a Magyarországon, amelynek határait nem külföldi hatalmak jelölik ki, hanem a lélek, a természet, az Isten. A magyarok és hunok istene.
Az enni- és innivalót helybéli vállalkozók, helyi boltosok biztosították, kitelepült egy standdal a népszerû Palkó Cukrászda is. A fedett teniszpályán - a "buborékban" - Forrai Márton Bendegúz szervezésében megrendezték a Függetlenség Kupa tenisztornát. (Az egyéni versenyben Forrainak nem is igen akadt komoly vetélytársa, de a párosban nagy csaták várhatók.)
A népszavazás másnapja december 6-ára esett. Károly atya (becenevén Tank atya), a mátyáskúti plébános, délutánra - amikor a kicsinyek is megérkeztek az óvodából - megjelent egy lila ruhás, püspöksüveget viselõ, kezében botot tartó férfi társaságában. Lábuknál sejtelmesen dagadozó zsák pihent.
-Ki tudja megmondani nekem, vajon ki ez a bácsi?
A gyerekek döbbent csendben figyeltek. A bátrabbak elõre merészkedtek, a zsákot gusztálták, körbejárták a felnõtteket. A kevésbé elszánt kicsik elbújtak a szüleik mögé.
-Vajon ki kísért el engem ezen a napon? - próbálkozott tovább a pap.
-A Télapó! - kiáltotta valaki lelkesen, amire többen felhördültek, Tank atya szeme pedig szikrát szórt.
-Télapó ám a moszkvai keresztmamád! Hát kinek az ünnepe van ma, gyerekek?
-Szent Miklós püspök - kiabáltak most már bátrabban.
-Hát persze. Miklós püspök. Tudtok neki énekelni valamit?
Egy kisebb kórus erre rázendített a "Miklós püspök egykor régen" kezdetû dalra, a hangulat kezdett feloldódni, s Károly atya is túltette magát elsõ felháborodásán. Mesélt Szent Miklósról, beleszõtte a Kormányzó úr nevenapját is, végül nagy ováció közepette az ideiglenesen Mikulássá átlényegült sekrestyéssel együtt kiosztották a zsákban lévõ édességet, egy magyar cég termékeit.
++++++++++++++++
Az ünneplõket itt-ott megzavarták. Egy magas fiatalember több helyen is felbukkant, s félhangosan megjegyzéseket tett a helyi vezetõkre. "Ezek se lesznek jobbak, csak a saját pecsenyéjüket sütögetik!", "Baj lesz még ebbõl!", "Kommunista aknamunka az egész. Ürügyet akarnak, hogy lecsaphassanak!"
Székely Levente, akinek többen is jelezték a különös alak tevékenységét, végül felkereste Morczos Kálmán századost, Hunnia rendõrkapitányát.
-Beho zzuk az ürgét - határozott Morczos.
A férfi hangosan tiltakozott, "Rendõrállam!", kiabálta, de csekély részvétet ébresztett maga iránt.
Éppen Palkó Géza, a népszerû cukrász standja elõl hurcolták el. Palkó intett Székelynek, aki szemét rajta tartotta az akción.
-Kérdezhetek valamit? - sutyorgott Palkó Székely fülébe, miközben a süteményekért állókat az alkalmazottak kiszolgálták.
-Hogyne!
-Ma ga okos, dörzsölt fickó. Igaz? Õszinte ember is, ugye? Mondja meg nekem, de õszintén, rendben? Mondja meg, van esély arra, hogy elismerjék ezt a mi külön országunkat?
Székely megvakarta az állát, aztán elmosolyodott.
-Tudja, Géza, az én apámat 56 után becsukták. De amikor kijött, éppen úgy utálta a kommunistákat, mint amikor bevitték... Nos, apám írt 1983-ban egy tanulmányt. Vagy inkább regénynek mondanám. Szóval, az volt a címe, hogy Többpártrendszer Magyarországon. Megírt 17 pártprogramot, a teljes politikai palettát felvonultatva szélsõbaltól szélsõjobbig. Egy kerettörténetbe ágyazta, ami szerint a Szovjet Kommunista Párt legfelsõ vezetõi megbolondulnak, és engedélyezik Magyarországon a többpártrendszert. Az MSZMP KB-nak is elmegy az esze, õk se emelnek kifogást, mondván, úgyis megnyernének még egy szabad választást is. Irodalmilag nem volt különösebben értékes az ötlet, csak arra szolgált, hogy valamiképp valószínûsítse a teljes abszurditást. Mindenki kiröhögte ezért 83-ban apámat. Akadt, aki féltette, vagy szimplán lehülyézte. Aztán hét év múlva mégis bekövetkezett: többpártrendszer lett Magyarországon. Pedig sem az SZKP, sem az MSZMP nem bolondult meg, legalábbis orvosi értelemben.
Palkó zavartan nézett.
-Ez a válasza? Én nem értem az ilyen rébuszokat.
-Bízzunk benne, hogy Gyurcsányék is megbolondulnak. Mindenesetre nem kisebb a valószínûsége, mint volt 1983-ban a Szovjetunió összeomlásának és a többpártrendszer magyarországi kialakulásának.