Termékek
| Kategória - Ungváry Zsolt könyvei | |
 | |
    | |
| Megnevezés | A stég |
| Szerző | Ungváry Zsolt |
| Kép |
 |
| Részletek | Izgalmas, feszültségekkel teli regény egy családról, egy Balaton parti nyaralóról; két fiútestvérrõl és a rejtélyes múltról, amelyben - mint lassacskán kiderül - egy gyilkosság árnya kísért. Mindennek középpontjában a stég, ami pedig már nem is létezik. Filmszerû, pergõ történet - felnõtteknek. Megrendelhetõ interneten, vagy megvásárolható a Szkítia és a Líra és Lant bolthálózatban. Részlet a regénybõl: A fiú nagyokat ugrott, hogy jobban lásson, s egy hosszú náddal piszkálgatott egy fehér, lebegõ, az enyhe hullámzásban emelkedõ-süllyedõ valamit. – Megijedtél, apafej? – kérdezte gúnyosan Zoltán. – Nem. Halat találtam. De már Zoltán is látta; oszladozóban lévõ, jókora hal volt, és erõsen bûzlött. Tanácstalanul figyelte; kinyújtott karral elérhette volna, de semmi késztetést nem érzett rá. Balázs várakozón pillantott fel a nagybátyjára. – Megdöglött? – Persze. Nem érzed, milyen büdös? – De mozog. – Csak ahogy a hullámzás lökdösi. – Nem lehet megenni? – Fúj! Beteg is lennél tõle. – Mit találtatok? – ért oda András, s felkapta a fiát egy gyors mozdulattal a nyakába. Balázs boldogan visongott, mert a megváltozott perspektívából sokkal tisztább képet kaphatott. – Egy döglött ponty – szólt Zoltán unottan. – A fiad meg akarta enni. – Nem így – cáfolt bosszúsan Balázs. – Hanem elõbb megsütni, és úgy. – Ez nem ponty – szólt András szakértõen, s közben letört egy nádat, azzal próbálta maga felé lökdösni a dögöt. Balázs megingott a nyakában, de erõsen markolta az apja fejét. – Mégis megsütjük? – kérdezte izgatottan. – Lenne gusztusod megenni? – nevetett András. – Nem, nem. Eltemetjük. – Mi a fenének? – csodálkozott Zoltán. – Hozz be, légy szíves egy nejlonzacskót – szólt Ilonának, aki épp csak rápillantott a halra, s már fordult is vissza. – Mégsem bûzölöghet itt napokig – adott magyarázatot az öccsének is. Sikerült a halat a nádasból kiszabadítani. Közelrõl még undorítóbb látványt nyújtott. – Valakinek eltépte a damilját – mutatott András a kopoltyúból kiálló horogra. – Ebbe pusztult bele? – Biztos. – Ha még itt lenne a stég, azt mondanám, onnan pecázott valaki… – Akárhonnan idesodorhatta a víz. – Tessék, a szatyor – dobta oda Ilona jó messzirõl a zacskót. – Inkább elmegyek fõzni. – Már annyi idõ van? Közben kisebb csõdület keletkezett körülöttük. Elsõsorban gyerekekbõl, de akadt néhány kíváncsi felnõtt is. – Csak nem akarja hazavinni? – érdeklõdött döbbent hangon egy magas, barna nõ. – Elásom, hogy ne rothadjon itt napokig. A bátrabbak egészen közel jöttek, de megérinteni senki sem merte. Végül András szétnyitotta a nejlonzacskót, teleengedte vízzel, s a tetemet alulról belemerítette. A strand közönsége diadalmenetben kísérte ki. – Hozz egy ásót! – kérte András az öccsét. – Honnan? – Kérj valamelyik házból. Nézd csak, ott kint vannak a kertben! – mutatott elõre. Bori, aki eddig is tisztes távolból figyelte az eseményeket, most gyorsan csatlakozott Zoltánhoz, hogy ne kelljen a hal közelében maradnia. – Irtó büdös – csacsogta. – Az. – Minden döglött hal büdös? – Mindegyik. – Az ember is büdös, ha meghal? – Az is. – Azért ássák el? – Mit? – Az embert. A temetõben. Elássák, nem? – El. Bocsánat! – kiáltott be a kerítés fölött Zoltán a nyugágyban napozó kamasz lánynak. – Kaphatnék egy ásót? – Tessék? – Egy ásót! A kiabálásra nagydarab férfi jött elõ a házból. – Adjisten! – köszönt rá Andrásra. – Minket keres? – Egy ásót szeretnék kérni. – Ásót? Minek? Zoltán szíve szerint azt felelte volna: „Ásni!”, de nem akart összeveszni a nagydarabbal, hogy dolgavégezetlen kelljen visszatérni Andráshoz. („Egy vacak ásót nem bírtál szerezni?”) – Találtunk egy döglött halat. – Dobják a kukába! – Marha büdös. – Jól van, hozok egy ásót. De vigyázzon rá! Eltûnt a kert végében lévõ kis fészerben, s egy piros nyelû ásóval tért vissza. Nem adta oda, hanem kinyitotta a kaput, és elindult a strand felé. Az ásót úgy tartotta maga mellett, mint rohamra készülõ középkori lovag a lándzsáját. – Majd én elásom – magyarázta. – Én is el tudnám ásni! – hencegett Bori. – Hiszi a piszi! – hajolt le hozzá a nagydarab, s megpöckölte az orrát. Zoltán fél lépéssel lemaradva, mögöttük ment. – Mutassa csak! – kiáltott már messzirõl az ásó büszke tulajdonosa. András szétnyitotta a zacskó száját. A nagydarab vágott egy grimaszt. – Hát ez tényleg rohadt büdös. Hová ássuk? – Minél messzebbre! – javasolták a fürdõzõk. A kis csapat, mint megrendült gyászoló rokonok, baktatott a parton a fûzes, bokros, füves rész felé. Egy fa tövénél a nagydarab belevágta ásóját a földbe, s a nedves, puha talajt gyorsan kis gödörré mélyítette. – Jó mélyre! – javasolta Zoltán. – Azért a Földet mégse kell átfúrni – vigyorgott a nagydarab, s letámasztotta a szerszámot. – Öntse bele, szakikám! András belefordította a zacskóból a halat a gödörbe, a nagydarab pedig gyorsan betemette. A végén a kis földkupacon kettõt-hármat ugrott, hogy ellapítsa a talajt. |
| Feladó | Ungváry Zsolt |
| Oldalak száma | 220 |
| Ár | HUF 1,900.00 |
| Megtekintve |    |
| Megrendelés menete |
