Termékek
Kategória - Ungváry Zsolt könyvei
logo
Vissza  Nyomtatás  ajánlja az oldalt egy barátjának    
Megnevezés A stég 
Szerző Ungváry Zsolt 
Kép
Részletek Izgalmas, feszültségekkel teli regény egy családról, egy Balaton parti nyaralóról; két fiútestvérrõl és a rejtélyes múltról, amelyben - mint lassacskán kiderül - egy gyilkosság árnya kísért.
Mindennek középpontjában a stég, ami pedig már nem is létezik.
Filmszerû, pergõ történet - felnõtteknek.


Megrendelhetõ interneten, vagy megvásárolható a Szkítia és a Líra és Lant bolthálózatban.

Részlet a regénybõl:

A fiú nagyokat ugrott, hogy jobban lásson, s egy hosszú náddal piszkálgatott egy fehér, lebegõ, az enyhe hullámzásban emelkedõ-süllyedõ valamit.
– Megijedtél, apafej? – kérdezte gúnyosan Zoltán.
– Nem. Halat találtam.
De már Zoltán is látta; oszladozóban lévõ, jókora hal volt, és erõsen bûzlött. Tanácstalanul figyelte; kinyújtott karral elérhette volna, de semmi késztetést nem érzett rá. Balázs várakozón pillantott fel a nagybátyjára.
– Megdöglött?
– Persze. Nem érzed, milyen büdös?
– De mozog.
– Csak ahogy a hullámzás lökdösi.
– Nem lehet megenni?
– Fúj! Beteg is lennél tõle.
– Mit találtatok? – ért oda András, s felkapta a fiát egy gyors mozdulattal a nyakába. Balázs boldogan visongott, mert a megváltozott perspektívából sokkal tisztább képet kaphatott.
– Egy döglött ponty – szólt Zoltán unottan. – A fiad meg akarta enni.
– Nem így – cáfolt bosszúsan Balázs. – Hanem elõbb megsütni, és úgy.
– Ez nem ponty – szólt András szakértõen, s közben letört egy nádat, azzal próbálta maga felé lökdösni a dögöt. Balázs megingott a nyakában, de erõsen markolta az apja fejét.
– Mégis megsütjük? – kérdezte izgatottan.
– Lenne gusztusod megenni? – nevetett András. – Nem, nem. Eltemetjük.
– Mi a fenének? – csodálkozott Zoltán.
– Hozz be, légy szíves egy nejlonzacskót – szólt Ilonának, aki épp csak rápillantott a halra, s már fordult is vissza. – Mégsem bûzölöghet itt napokig – adott magyarázatot az öccsének is.
Sikerült a halat a nádasból kiszabadítani. Közelrõl még undorítóbb látványt nyújtott.
– Valakinek eltépte a damilját – mutatott András a kopoltyúból kiálló horogra.
– Ebbe pusztult bele?
– Biztos.
– Ha még itt lenne a stég, azt mondanám, onnan pecázott valaki…
– Akárhonnan idesodorhatta a víz.
– Tessék, a szatyor – dobta oda Ilona jó messzirõl a zacskót. – Inkább elmegyek fõzni.
– Már annyi idõ van?
Közben kisebb csõdület keletkezett körülöttük. Elsõsorban gyerekekbõl, de akadt néhány kíváncsi felnõtt is.
– Csak nem akarja hazavinni? – érdeklõdött döbbent hangon egy magas, barna nõ.
– Elásom, hogy ne rothadjon itt napokig.
A bátrabbak egészen közel jöttek, de megérinteni senki sem merte. Végül András szétnyitotta a nejlonzacskót, teleengedte vízzel, s a tetemet alulról belemerítette. A strand közönsége diadalmenetben kísérte ki.
– Hozz egy ásót! – kérte András az öccsét.
– Honnan?
– Kérj valamelyik házból. Nézd csak, ott kint vannak a kertben! – mutatott elõre.
Bori, aki eddig is tisztes távolból figyelte az eseményeket, most gyorsan csatlakozott Zoltánhoz, hogy ne kelljen a hal közelében maradnia.
– Irtó büdös – csacsogta.
– Az.
– Minden döglött hal büdös?
– Mindegyik.
– Az ember is büdös, ha meghal?
– Az is.
– Azért ássák el?
– Mit?
– Az embert. A temetõben. Elássák, nem?
– El. Bocsánat! – kiáltott be a kerítés fölött Zoltán a nyugágyban napozó kamasz lánynak. – Kaphatnék egy ásót?
– Tessék?
– Egy ásót!
A kiabálásra nagydarab férfi jött elõ a házból.
– Adjisten! – köszönt rá Andrásra. – Minket keres?
– Egy ásót szeretnék kérni.
– Ásót? Minek?
Zoltán szíve szerint azt felelte volna: „Ásni!”, de nem akart összeveszni a nagydarabbal, hogy dolgavégezetlen kelljen visszatérni Andráshoz. („Egy vacak ásót nem bírtál szerezni?”)
– Találtunk egy döglött halat.
– Dobják a kukába!
– Marha büdös.
– Jól van, hozok egy ásót. De vigyázzon rá!
Eltûnt a kert végében lévõ kis fészerben, s egy piros nyelû ásóval tért vissza. Nem adta oda, hanem kinyitotta a kaput, és elindult a strand felé. Az ásót úgy tartotta maga mellett, mint rohamra készülõ középkori lovag a lándzsáját.
– Majd én elásom – magyarázta.
– Én is el tudnám ásni! – hencegett Bori.
– Hiszi a piszi! – hajolt le hozzá a nagydarab, s megpöckölte az orrát.
Zoltán fél lépéssel lemaradva, mögöttük ment.
– Mutassa csak! – kiáltott már messzirõl az ásó büszke tulajdonosa. András szétnyitotta a zacskó száját. A nagydarab vágott egy grimaszt. – Hát ez tényleg rohadt büdös. Hová ássuk?
– Minél messzebbre! – javasolták a fürdõzõk. A kis csapat, mint megrendült gyászoló rokonok, baktatott a parton a fûzes, bokros, füves rész felé. Egy fa tövénél a nagydarab belevágta ásóját a földbe, s a nedves, puha talajt gyorsan kis gödörré mélyítette.
– Jó mélyre! – javasolta Zoltán.
– Azért a Földet mégse kell átfúrni – vigyorgott a nagydarab, s letámasztotta a szerszámot. – Öntse bele, szakikám!
András belefordította a zacskóból a halat a gödörbe, a nagydarab pedig gyorsan betemette. A végén a kis földkupacon kettõt-hármat ugrott, hogy ellapítsa a talajt.
 
Feladó Ungváry Zsolt  
Oldalak száma 220 
Email  
Ár HUF 1,900.00 
Megtekintve 2830 
Megrendelés menete