A mi forradalmáraink is ebben a cipőben járnak. A hatóság szerint a „demonstrálók láthatóan jól szórakoztak, miközben mindent megtettek, hogy akadályozzák a rendőröket törvényes feladatuk végrehajtásában”. A felvételek tanúsága szerint a tüntetők röhögcsélnek, egyáltalán nem félnek, az egésznek nem vésztjósló, ijesztő, tragikus vagy megindító a hangulata, hanem leginkább kedélyes. Noha fennen hirdetik, maguk sem hiszik, hogy diktatúra van, tudják, hogy nem eshet bajuk. Nagydarab férfiak tűrik vidáman, amint kis rendőrnők emelik őket lábuknál fogva.

Én láttam, amikor 1986. március 15-én, a Batthyány téren, igazoltatást követően Keszthelyi Zsoltot mellettem rángtatták le az egyenruhások a Kölcsey szobor talapzatáról, húzták-ráncigálták a földön; abban azért volt némi fenyegetés, egy csipetnyi diktatúra és kockázat. (Történetesen Keszthelyit később katonai szolgálatmegtagadásért két és fél év börtönre ítélték; az utolsó hazai politikai fogolyként ’89 januárjában szabadult.)